Magyar szempontból 1943. január 12. talán a II. világháború legtragikusabb napja. A 2. magyar hadsereg ellen ezen a napon indította meg a Don-kanyarban az ellentámadást a Vörös Hadsereg, amely néhány nap alatt döntő győzelmet aratott. Százezernél is több magyar veszítette életét hazájától több száz kilométerre. Nem kellett volna ott lenniük, nem kellett volna meghalniuk…
Vannak olyan történelmi témák, amelyekhez nem tud úgy nyúlni, nem tud róluk úgy írni az ember, hogy ne generáljon vitát. Mert mindenki másként látta, másként élte meg az adott eseményt, netán a barikád vagy lövészárok ellentétes oldalán állt. Ám ettől még írni kell ezekről az eseményekről, ha másért nem, hát azért, hogy tanuljon, okuljon belőle az utókor.
„Ilyen történelmi tény az 1943. január 12-én a Vörös Hadsereg részéről indított támadás, amely szinte megszüntette a 2. magyar hadsereget”
A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak. A megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek tízezrei szenvedtek, és vesztek oda a sokszor -40 fokos orosz télben. Százezernél is több magyar veszítette életét hazájától több száz kilométerre. Pontosan tudom, most jön az egyébként jogos felvetés, mit kerestek ott…
„Igen, nem kellett volna ott lenniük, nem kellett volna meghalniuk”
Ám mielőtt végleg ítéletet mondana bárki, nézzük meg objektíven a 2. magyar hadsereg történetét, a Szovjetunióban, az általuk megszállt területeken játszott szerepét. Nézzük tehát először, hogy milyen katonai erőt képviselt a 200 ezer katonából álló, kiképzettségében és fegyverzetében meglehetősen vegyes képet mutató hadsereg.
1942. januárjában Magyarország német követelésre megbízta a 2. magyar hadsereg-parancsnokságot egy három hadtestből – ami akkor 9 könnyű hadosztálynak felelt meg –, egy páncélos hadtestből és egy repülődandárból álló hadsereg összeállítására.
„A hadsereget teljes egészében német irányítás alá helyezték”
Noha a német hadvezetés tökéletesen tisztában volt a Magyar Királyi Honvédségnek a kor modern hadseregeihez képest meglehetősen gyenge felszereltségével, de úgy gondolták, hogy a német csapatok szárnyainak biztosítására ugyanúgy felhasználhatók lesznek, mint a jobban felszerelt román és olasz hadtestek. Vagy éppenséggel a megszállt területeken képesek lesznek a rendet fenntartani.
„A 2. magyar hadsereg számára átadták ugyan a Honvédség teljes fegyverállományának szinte a felét, de gondosan ügyeltek arra, hogy a legnagyobb harcértékű csapatok és korosztályok itthon maradjanak”
Arra számítottak,hogy ezeket a későbbiekben beérkező német fegyverekkel szerelik fel. Különösen rossz volt a helyzet páncéltörő fegyverek terén, amiből körülbelül 620 db állt rendelkezésükre – 75 mm-es, francia konstrukciójú páncéltörő lövegek –, ám ebből csak 50 db volt korszerűnek nevezhető és megfelelő tűzerejű. A többi páncéltörő fegyver nagy része, összesen 494 db alig 37 mm-es elavult löveg volt. Ezek mellett minden könnyű hadosztály 8 tüzérüteggel rendelkezett, amelyek összesen 32 db 10-15 cm-es lövegek kilövésére alkalmas ágyúval és tarackkal rendelkeztek. A légvédelmet hadosztályonként 6-6 db 40 mm-es légvédelmi gépágyú szolgáltatta, ehhez jött hadtestenként egy-egy 8 löveges légvédelmi tüzérüteg.
„A 2. magyar hadseregnek összesen 184 páncélozott járműve volt, ám ezek között csak 22 db modernnek nevezhető német Pz-IV. páncélos akadt”
Ezen kívül volt 108 db a németektől átadott, csehszlovák zsákmányból származó harckocsi, míg a maradékot Csaba páncélgépkocsik, Nimród páncélvadászok és Toldi könnyű harckocsik alkották. A repülőcsapatok közül az 1. repülőcsoport 65 repülőből állt, köztük közel-, és távolfelderítők, vadászrepülők, bombázók, szállítógépek és futárrepülők. Ehhez jött hozzá a hadsereg csekély motorizált szállítókapacitása. Csak a miheztartás véget,: 1942-ben egy német fronthadosztály megközelítően 400 tehergépkocsival és vontatóval rendelkezett, ezzel szemben egy magyar könnyű hadosztály csak 25-30-cal.
„Bármilyen mosolyogtató, de a 2. magyar hadsereg majd teljes ellátása lóvontatta fogatokkal történt”
A katonai vezetés tisztában volt a felszerelés problémáival, azonban mindenki gyors német győzelemre, könnyű hadjáratra számított, illetve a szövetséges német hadvezetés ígéretet tett arra, hogy szükség esetén a hadsereget ellátja a legjobban hiányzó korszerű fegyverzettel. Ugyanakkor a magyar hadvezetés – nem törődve a 2. magyar hadsereg vezérkarának ismételt segélykéréseivel – szinte megfeledkezett a keleti frontra kiküldött hadsereg további ellátásáról, és minden ellátási és harcászati probléma megoldását a németektől várta.
„A hadsereg élelmezését a német központi parancsnokság látta el, cserébe a magyar kormány Németországnak szállított élelmiszert”
A honvédek ugyanazt és ugyanolyan mennyiségben kaptak élelmet, mint a német frontcsapatok, de a katonák elégedetlenek voltak a nem magyar gyomornak való ételekkel. A hadsereg-parancsnokság ennek orvoslása érdekében kénytelen volt Magyarországról kiküldeni bort, pálinkát, szalonnát és hagymát tartalmazó szállítmányokat. Ezek azonban a csekély szállító-kapacitás és a partizánok támadásai miatt ritkán és sok esetben romlottan érkeztek meg.
Nem kellett sok idő, hogy kiderüljön, a harcokban – a megfelelő páncélos erő hiánya és az elavult tüzérség miatt – a korszerűtlen magyar had még akkor sem tudta tartani a lépést, ha a szovjetek szervezetten visszavonultak egy adott területről. De egy-egy sikert is csak indokolatlanul nagy emberveszteséggel tudott elérni.
„Nos, 1942 szeptemberében a hadsereg legyengülve, élőerőben alaposan megfogyatkozva rendezkedett be védelemre a Don partján”
A védendő arcvonal hossza jóval meghaladta a hadsereg létszáma által indokoltat, hiszen 200 kilométeres szakaszon kellett megközelítőleg 100 ezer magyar katonának tartani a frontot, amelyen két, jól megerősített és felszerelt szovjet hídfő is volt. A kiépült védővonal papírvékony volt, tartalékok és mélység nélkül, ráadásul hiányoztak a védekezés legalapvetőbb eszközei, a páncéltörő fegyverek.
„De mindenki azt gondolta, egy ilyen védvonal is elég lehet, mert a Vörös Hadsereg a sztálingrádi csata miatt nem lesz képes átütő ellentámadásra”
Ráadásul beköszöntött a kőkemény orosz tél – vannak történészek, akik azt állítják, nem volt hidegebb az idő, mint amihez a magyar katonák ne szoktak volna otthon hozzá –, és az akadozó, majd a szinte teljesen megszűnő ellátás miatt szinte téli felszerelés nélkül maradtak a 2. magyar hadsereg frontvonalban lévő egységei. Sok volt a fagysérült, a hiányos táplálkozás és fűtés tömeges megbetegedésekhez vezetett, így a magyar sereg anélkül súlyos veszteségeket szenvedett, hogy a szovjetek megindították volna a támadásukat.
„A 2. magyar hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv vezérezredes vezérkarával többször is jelezte, hogy szovjet támadás várható az általuk védett frontszakaszon”
Ám csak annyit ért el, hogy az 1. német páncéloshadosztályból és további német páncélos egységekből erős köteléket szerveztek, és a Cramer-csoport egy esetleges szovjet támadás ellen gyorsan bevethető hadseregtartalékot képezett.
Nos, ilyen körülmények között, hosszas előkészítés után 1943. január 12-én −30 °C fokos hidegben indította meg a 40. szovjet hadsereg az Osztrogozsszk-Rosszos hadműveletet. A túlerő mértéke élőerőben 2,7:1, tüzérségben 5:1, páncélosokban 1,3:1 volt, hogy a katonák harci szellemében mutatkozó különbségekről most ne tegyünk említést. Az eseményekről a források eltérően számolnak be. A hivatalos magyar jelentés szerint a magyar egységek a nagy hideg ellenére hősiesen harcoltak, az első támadásokat nagy vérveszteségek árán, de visszaverték.
„A hadsereg egyik vezérkari tisztjének visszaemlékezése szerint ugyanakkor a védelem meglepetésszerűen összeomlott”
A szovjetek újabb és újabb erőket vetettek be, és január 15-re az arcvonal több darabra szakadt, több alakulatot teljesen bekerítettek. Több helyen a támadás felváltás közben lévő csapatokat ért. Pánik tört ki, a menekülő csapatok összekeveredtek a fegyvertelen felváltó alakulatokkal. Az arcvonal órák alatt felbomlott, a katonák rendezetlen tömegben menekültek hátra. A gyorsan mozgó szovjet ékek – harckocsik és sígyalogság – mélyen benyomultak a vonalak mögé, a fegyveres ellenállást megkísérlő csoportosulásokat megsemmisítették, a fegyverteleneket nem bántották. A felbomlott alakulatok a rendes utakat elkerülve vonultak vissza, melegedni, megpihenni az elpusztított, felgyújtott falvak tüzénél tudtak, táplálékul a megfagyott lovak húsát ették.
„A 2. magyar hadsereg szinte megszűnt létezni, hiszen elveszett 120 ezer ember”
A hadsereg maradványait április 24-én elkezdték hazaszállítani, a hadsereg-parancsnokság 1943. április 30-án beszüntette a működését. Az utolsó vonat május 30-án indult, amellyel Jány Gusztáv is hazatért. A 120 ezer elhunyt magyar baka egy számára teljesen értelmetlen háborúban, hazájától több száz kilométerre vesztette el az életét. Vannak, akik szemében ők hősök, és vannak, akik kizárólag a megszállókat látják bennük. Abban talán egyetértenek, hogy ezek a katonák áldozatok voltak. Mindenki gondoljon rájuk úgy, ahogy számára a lelkiismerete diktálja.
„Ugyanakkor arról se feledkezzünk meg, hogy a történelem legbrutálisabb háborúja zajlott”
Így függetlenül attól, hogy ki melyik oldalon harcolt, az ellenséges területen megszálló feladatokat kapott egységek sosem a lovagi magatartásukról volt híres. A magyar csapatok egyik legfontosabb feladata a megszállt, döntően ukrán területen a rend fenntartása volt. Éppen ezért nem maradhattak ki a partizánháborúk kegyetlen öldökléseiből, a zsidóság tömeges legyilkolásából és a civilekkel szembeni kemény fellépésből sem.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a magyar megszálló csapatok tevékenysége döntő többségben kimerült abban, hogy a létrehozott gettóból a kivégzőhelyre kísérték az áldozatokat. Ők vetkőztették le őket, ők állták körbe őket szuronyokkal, amíg a sorukra vártak az előre kiásott gödörnél. Ungváry Krisztián kutatásai alapján kiderült az is, hogy egy-két szadista kivételével a magyar katonák részvétele nem önkéntes volt, hanem kényszerítették őket a részvételre.
„Sőt, korabeli dokumentumok igazolják, hogy kevésbé kiélezett helyzetben többen segítettek is az üldözötteknek”
Ugyanakkor a Keleti Magyar Megszálló Csoport kíméletlen partizánháború kereszttüzében volt. És ennek a civil lakosság itta meg a levét, hisz mindkét fél különös kegyetlenséggel próbálta meg visszariasztani őket attól, hogy valamelyik féllel szövetkezzenek. Sok faluban a helyiek jobban féltek a mindenüket elvevő partizánoktól, de például a magyar megszálló csapatok a brjanszki erdők környékén a helyi lakosok ellen hatalmas méretű megtorló akciókat hajtottak végre. Jány Gusztáv a háborút követően elismerte, a 2. magyar hadsereg parancsnokságán kettős bíráskodás volt, tömegesen végeztek ki civileket. De csak ott hajtották végre borzalmas tetteiket, ahol tényleg volt partizánháború.
Források:
Wikipédia
MTVA archívum
Ungváry Krisztián: A magyar Hadsereg a második világháborúban
Szabó Péter: Magyarok a Don-kanyarban: A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története (1942-1943). Budapest, Kossuth Kiadó, 2019
Szabó Péter: A doni kálvária. A 2. magyar hadsereg felvonulása és pusztulása, Rubikon 2008/10.
Nemeskürthy István: Requiem egy hadseregért, Magvető Könyvkiadó, 1974
Dombrády Lóránd: A doni hadsereg fegyverzete
Gosztonyi Péter: A Vörös Hadsereg
Gosztonyi Péter: A magyar honvédség a második világháborúban (Európa Könyvkiadó, 1992)
Jason Long: The Hungarian 2. Army in Russia (1942 nyara)
A II. világháború története
Horthy Miklós titkos iratai
Dr. Viczián Antal: Meghaltak a Donnál (Szerzői kiadás, 1989)
- Szabó Miklós: A magyar királyi légierő a második világháborúban
Lajtos Árpád: Emlékezés a 2. magyar hadseregre – 1942–1943, Zrínyi Katonai Könyvkiadó, 1989
Magyar katonák tízezreinek életébe került a doni katasztrófa – Múlt-kor történelmi portál, 2016. január