Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal Ady egyik legmélyebb külföldi értékelőjéről, Oleg Rosszijanovról emlékezik meg, akivel a magyar irodalom orosz nyelvű elismertetése kezdődött.

Amikor először találkoztam vele, fogalmam sem volt, hogy egy háborús hőssel állok szemben. Kissé bicegett, bottal járt. Azt hihetted, hogy amolyan szobakukac, isiászos professzor. Tökéletesen beszélt magyarul. Később sok mindent megtudtam róla. Nem tőle, mert szerénysége tiltotta, hogy életének fordulópontjairól szóljon. Nemhogy kiszínezve, ahogy kortársai gyakran tették. Voltaképp sehogyan sem beszélt róluk.

„Pedig lett volna mivel büszkélkednie. Háborús életútjával és azzal, ami utána jött. Az irodalomtörténészi, tudósi, fordítói pálya. Vele kezdődött a magyar irodalom orosz nyelvű elismertetése”

Hihetetlen, de mindez a magyar honvédek figyelmetlenségének eredménye a távoli Don-kanyarban.

Oleg Rosszijanov (1921-2016) mint katona a nyugati határtól a Don folyóig végigjárta a második világháborúban a nagy visszavonulás minden kínját. Majd 1942-ben a II. hadsereg katonái foglyul ejtik. Nem tudni, a bakák hanyagságának, vagy Oleg ügyességének köszönhető, de sikerült megszöknie és tovább harcolt.

Nem sokáig élvezhette a szerencsét. A kurszki ütközetben megsebesül, gangréna miatt amputálni kell a lábát. Számára véget ér a háború. De nem az élet. Talán a magyar honvédek ügyetlenségének is köszönhető, hogy noha első szakja a német volt, a háború után elkötelezte magát a magyar irodalommal.

„Mint fordító Adyt, Jókait, Mikszáthot, Kosztolányit és Kaffka Margitot ültetett át oroszra. Impozáns névsor. Rosszijanov talán Ady egyik legjelentősebb, legmélyebb külföldi értékelője. Eredetien elemezve Verhaerennel, Blokkal, Majakovszkijjal veti össze a magyar költőt”

„Ady nem volt szimbolista a szó expressis verbis értelmében. Ezért nem is lehet elődeihez, a franciákhoz hasonlítani.” Szimbolikája társadalmi és történelmi beágyazottságú, nem kifejezési forma, hanem a költői mondandó szerves része – így lehetne összegezni véleményét.

Kaffka Margit „Színek és évekjének” fordítására a szakma is felfigyelt. „A lét mély emberi, morális értelmét kerestem a magyar irodalomban is” – vallotta egy beszélgetésünk során. Nem véletlen, hogy éppen a legnagyobbakat elemezte, értelmezte, próbálta titkaikat megfejteni. És ami a fő, elsőként helyezte be a magyar irodalmat a szovjet-orosz világirodalmi köztudatba. Méltó helyen, értő szóval.

„A klasszikusok mellett Illyésről, Veres Péterről, Déryről, Örkényről írt portrét. De ami a legfantasztikusabb, fordítása viszi sikerre Molnár Ferenc örökbecsű művét, A Pál utcai fiúkat”

A regény 62 esztendeje jelent meg oroszul. Rosszijanov eredeti, meglepő előszót írt hozzá. Őszinte volt és kíméletlen. Nem titkolja, hogy Molnár Ferencben nem a divatos színpadi szerzőt, szalon színjátékok mesterét tiszteli, aki évtizedeken át a magyar színház koronázatlan királya volt. Neki más az értékrendje, moralizál. Számára Boka, Nemecsek és társai testesítik meg azt, amiért majdnem életét, fél lábát áldozta.

Olvasatában nemcsak gyerekkönyv a regény. A hazaszeretet és a kötelesség apoteózisa. Eredeti és elgondolkodtató értékelése ez a műnek. Rosszijanov szemében, aki mindent világirodalmi összefüggésiben és a világirodalom értékeihez viszonyítva mér, egyenértékű a „Twist Olivér”-rel, a „Tom Sawyer kalandjai”-val. Meglepő, hogy ezt így, a hazai irodalom történetírásban senki nem mondta ki. Molnár Ferenc művét jó szerével elkönyvelték „gyermekirodalomnak”. Manapság a reklám szárnyaira vett Harry Potter szorítja háttérbe a végig kisbetűs „nemecsek ernőt”, akit Molnár nagy betűkkel írt be a magyar irodalomba. És sokak, irodalombarátok szívébe is.

„Tisztességgel végezni dolgunk, odaadóan szolgálni az embereket, nem feledkezve meg szent kötelességünkről azokkal szemben, akik mindenüket feláldozták társaik javára – ez Molnár Ferenc egyszerű, de mélyen emberi regényének legfőbb tanulsága”

– összegzi véleményét.

Egy másik írását is volt alkalmam fordítani. Kaffka Margit „Színek és évekjéről” szólva érdekes kijelentéseket tesz. Bátran asszociál, noha a magyar nem az anyanyelve. A „színek” a címben számára nem csak színeket jelent. „Szín” „színjáték” „színpad” egy kor, egy életforma megjelenítésére utal. Nyilván jól tudja, hogy a színpad és a színház a falusi szín, pajta, magtár szóból származik – eredetileg onnan, mint bölcsőből indult el a hazai színjátszás.  Gondolt erre Kaffka Margit, amikor ezt a címet adta regényének? Nem tudjuk. Talán így is értelmezhetjük a címet, mert egybeesik az írónő szándékával. Rosszijanov vizsgálódásában a szociális megközelítés, a társadalmi mondandó áll mindig az első helyen. Kaffkát is így láttatja. Manapság leszoktunk erről, pedig nélküle nem érthetjük nagy klasszikusainkat.

Rosszijanov mer eredeti lenni másban is. Kaffka írásművészetét közismerten impresszionistának kiáltotta ki az irodalomtörténet. Ám talán még senki nem mondta ki, amit Roszijanov felfedezni vél. Azt, hogy mennyire prousti Kaffka Margit írásművészete. Kapcsolat nem lehetett a két író között,  ezt ő is leszögezi, hiszen Proust világhírű művének első része egy évvel a „Színek és évek” megírása után jelent meg. Mégis úgy érzi az írói módszer rokon.

„A sóvárgás az „el nem tűnt”, az emberileg teljes idő után. A hangulatok és élmények áramlásának, mely már a nevezetes „tudatfolyamatot” jelzi, az a célja, hogy kiderítse, hol és mikor bomlott fel a teljes idő történeti és egyéni időre, miért bomlott meg a harmónia, miért vesztek lassan ködbe tiszta színei, és hogy talán újjáteremtse az élet teljes színképét.”

Ezeket a sorokat olvasva ugye nem véletlen, hogy Kosztolányi két remekműve, a „Pacsirta” és az „Édes Anna” is az ő átültetésében került el az orosz olvasókhoz. Csak az értékre figyelt, azt fordította. A csiszolt formában megjelenő emberi tartalomra.

Van valami, amivel főleg az utóbbi évtizedekben adós maradt a magyar irodalomtörténet. A két háború között József Attila, Radnóti Miklós mellett volt egy lázongó, elfeledett nemzedék, akik a változás igényével léptek fel. Alulról jöttek, nem voltak olyan kifinomultak, mint a Nyugat szerzői, hangjuk érdesebben szólt, ám nem lehet őket kiírni a magyar literatúra történetéből. Benjámin László, Zsigmond Ede, Gereblyés László és még sokak neve szinte eltűnt a hazai irodalomtörténet lapjairól.

„Rosszijanov a teljes magyar irodalomban gondolkozik, nem leplezve rokonszenvét a megújulás, a változás hirdetői iránt. Régimódi lenne? Inkább hű egy értékrendhez, amin belül biztos kézzel mozog.”

Könyvespolcomon vékonyka kötet „A világ újraépül” .Tanulmányok a magyar irodalomról. A belső címoldalon az ajánlás, megtisztelő és hízelgő. Oleg Rosszijanovra, tudósi precizitására jellemző az a sok javítás, amit golyóstollal, a saját kezével vitt be a nekem dedikált kötetbe. Így teljes és egész a könyv, ahogy életműve is.