„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”

„A csapatok szelleme”

2023. márc. 25.
Vendegoldal

MEGOSZTÁS

„Jó annak a népnek, amely a megpróbáltatások pillanatában nem kérdezi, hogyan is viselkedtek mások hasonló esetekben a szabályok szerint, hanem egyszerűen és könnyedén felemeli a keze ügyébe eső bunkót, és addig csépeli ellenfelét, amíg lelkében a sértődöttség és a bosszú érzését fel nem váltja a megvetés és a szánalom.” (Lev Tolsztoj: Háború és béke)

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com részére

„Nagyon gondterheltnek látszik az elnök asszony. Mert, ha nem lesz elég Leopard, vagy legalább elkapható és leültethető propagandista, akkor hogyan nyújtsuk ki a megadott méretre ezt a háborút?” #moszkvater

„Nagyon gondterheltnek látszik az elnök asszony. Mert, ha nem lesz elég Leopard, vagy legalább elkapható és leültethető propagandista, akkor hogyan nyújtsuk ki a megadott méretre ezt a háborút?”
Fotó:EUROPRESS/FOCKE STRANGMANN/AFP

Az új összetételű washingtoni Kongresszus által ihletett globális elit már az év elején, Davosban is félre nem érthetően rovancsolni kezdett. A brüsszeli „elit” meg, pláne! Ursula von der Leyen asszony új, minden eddiginél hatékonyabb szankciókat jelentett be mind a saját korrupciónk, mind annak egy valóságos Gólemmé felnagyított árnyképe, Oroszország ellen. Elektronikusan vezérelt „szárnyas kapukat”, és nagy érzékenységű kamerákat is ígért a határainkra valamely bürokratikus tévedés folytán, a megfelelően hamis iratok, valamint bankkártya és adó-vevő készülék nélkül, saját kezdeményezésből érkező menekültek „megfigyelése” (sic!) végett. Megjegyezte továbbá, hogy sokkal szigorúbban kell fellépni majd „az orosz propaganda” terjesztőivel szemben, értsünk ezen bármit is.

„Nagyon gondterheltnek látszik az elnök asszony. Mert, ha nem lesz elég Leopard, vagy legalább elkapható és leültethető propagandista, akkor hogyan nyújtsuk ki a megadott méretre ezt a háborút?”

Hogy kezdjenek hatni már végre a az oroszokra is azok a nyavalyás szankciók!  Fogadjuk meg talán a régi igazságot, amit Gogol választott a Revizor „üzenetének”? Hogy – „ne a tükröt szidd, ha ferde a képed”? A kijevi irodalomtudósok egyre határozottabban állítják, hogy Gogol ukrán volt. De hát akkor ez az egész történet a kettős tükörről meg a ferde pofáról, ez is csak egy szemenszedett orosz propaganda ám! – Csak „európai értékké” kezd válni lassacskán!

Csak úgy, példaként említem, hogy arról a bizonyos bunkóról szóló, fent idézett sorokat a Háború és béke utolsó előtti fejezetéből történetesen a Magyarországi Szociáldemokrata Párt elnöke, az ÁVH börtönében raboskodó Szakasits Árpád másolta ki egy ceruzacsonkkal a „vallomása” számára kapott kis kockás füzetbe. – Vajon miben reménykedett? Még meglepőbb ennél, hogy nem voltak egészen idegenek ezek a sorok az utolsó orosz cártól, II. Miklóstól sem, aki családjával a kivégző osztagra várakozva Jekatyerinburgban, szintén Tolsztoj könyvét olvasgatta.

Meglehet, igaza van hát Joanita Kaucher amerikai irodalomtörténésznek, aki azt állítja, hogy

„az oroszok tekintete mindig valahol a távolban kalandozik, s ezért gyakran nem veszik észre azt sem, ami az orruk előtt van”

Mi, akik mellettük élünk, legfeljebb annyit tehetünk még csak hozzá ehhez, hogy esetleg – nem is akarják észrevenni. És, hogy ebben van mindig valami számítás, cél és fontos szándék is. – Kutuzov Austerlitznél engedett még ugyan a cár kicsinyes hiúságának, és – jobb belátása ellenére – idő előtt megindította a támadást. De Borogyinónál már nem tétovázott. Az uralkodó, sőt a saját vezérkarának véleményével is keményen szembe helyezkedve, átengedte Napóleonnak Moszkvát, hogy megmentse a hadsereget – és Oroszországot. Valami másra, valahová messzebbre figyelt. És a túlerőben lévő francia sereg ahelyett, hogy üldözte volna a visszavonuló oroszokat, és elfoglalta volna Pétervárt, vagy akárcsak nyugodtan áttelelt volna az otthagyott élelmiszerrel, fegyverrel, lőszerrel és temérdek kinccsel megrakott Moszkvában, vagy Szmolenszkben, Vilnában, Nyizsnyij-Novgorodban, fejvesztve menekülni kezdett.

Kutuzov tehát jó felé figyelt. Így tudta felismerni azt a pillanatot, amikor valahol nagyon messze, valami nagyon fontos dolog történt, amitől egyszer csak megváltozott „a csapatok szelleme”. Ugyanezt érezte meg – a nem kevésbé zseniális – Napóleon is, és „hátrahagyva” seregének javát, ezért indult el olyan sietve hazafelé. Mi lehetett vajon ez a valami? Némi töprengés után Napóleon felismerte ezt.

„Az oroszok elég erősek és tehetségesek hozzá, hogy megengedhessék maguknak a <szabályok> és a <megfontolások> semmibe vételét”

Tolsztoj azt írja, hogy amikor meghozta a történelmi döntést Moszkva feladásáról és a hadsereg újjászervezéséről, a hadsereg főparancsnoka éppen egy pikáns kis francia regényt olvasgatott. Egészen biztos azonban, hogy nem arra figyelt. – Az oroszok „titka” éppen az, hogy minden más népnél érzékenyebb és intenzívebb kapcsolatban vannak az idővel és a térrel. Egyetlen, egységes, egyszerre lélegző egészként érzékelik földjüket, ezt a határtalan térséget. Így találják el mindig a pillanatot, amikor lecsaphat végre a bunkó.

„Az orosz nacionalizmus alapvetően különbözik tehát a más népekétől. Egyfajta geopolitikai nacionalizmus ez. Úgy érzik, hogy ők a térség őrzői, a tér szentségébe beavatottak. Nagyobb összetartó erő ez számukra, mint maga az ethnosz. Mert orosznak lenni csak az oroszországiak (rosszijanye) közösségében, Oroszország terében lehet. És az egységes orosz térhez való tartozás a történelem során olykor közelebb hozza az oroszokat az ott élő nem szláv népekhez, mint más térségek szlávságához”

A lengyel születésű, de angolul író Joseph Conrad jól megérezte ezt. A Tájfun című regényének felejthetetlen hajóskapitány hőse éppen ettől hamisítatlanul orosz alak: egyszerű modorú, mackós figura, aki a döntő pillanatokban hallatlan bátorságról és lelkierőről tesz bizonyságot. – Amikor pedig egy tehetséges orosz fiatalemberről, „Mr. Razumovról” írt regényt (Nyugati szemmel), ennek a felismerésnek köszönhetően már-már dosztojevszkiji mélységekbe hatol. – Hőse feladta a rendőrségen egy, a forradalmi szervezkedésben résztvevő társát, aki az ő lakásán keresett menedéket. Hazafelé tartva, igazi orosz módon gondolja át a tettét:

„Oroszország szelleme – amely végtelen számokkal hivalkodik, különös jogot formál a szentségre, s titokzatos módon hajlamos a szenvedésben való megalázkodásra – a cinizmus szelleme. Ez hatja át az államférfiak nyilatkozatait, forradalmárainak elméleteit és prófétáinak misztikus jövendöléseit, s hozzá oly mélységesen, hogy a szabadságot a züllöttség valamilyen formájához teszi hasonlatossá”

Bizony sokért nem adnám, ha akár csak ez az utóbbi megfigyelés tőlem, vagy valamely honfitársamtól származna! Sokba kerül ez nekünk, akár pénzben kifejezhetően is, hogy a lengyelek nálunk ennyivel jobban ismerik az oroszokat. – De akár még a franciák is. Az orosz szakértő hírében álló Dominique Fernandez éppen Csajkovszkij halálának mindmáig titok fedte körülményeit választotta például, a Becsületbíróság című regénye témájának. A világ úgy tudja, hogy a zseniális zeneszerző 1893-ban, kolerában pusztult el. A szerző azonban, nagy dokumentum anyagra támaszkodva, egy egészen más verziót vet fel. Koncepciója a következő. – Az ország elmaradottságát nyilvánvalóvá tévő krími háború után a sebtében modernizálni akaró hatalom számára fontos volt, hogy megőrizze az orosz kultúra és erkölcsök védelmezőjének a látszatát. Erre használták fel az úgynevezett Csajkovszkij-ügyet, amelyet a művésznek az unokaöccse iránt táplált „bűnös” vonzalmából kreáltak.

„Az oroszok, Ön is tudja, ellenállhatatlanul vonzódnak a misztikumhoz.  Ipari nagyhatalom akarunk lenni, de azzal a feltétellel, hogy ez az átváltozás ceremónia legyen, és olyan ünnepélyes, akár egy szertartás. /…/ Kevésbé aggodalmaskodó időkben maga az áldozat, fizikai halála révén, nyerte volna el a kiváltságot, hogy részt vehet az állam újjáélesztésében. Mi beérjük azzal, hogy polgárként végezzük ki, megfosztjuk jogaitól, száműzzük Szibériába. Bízom benne, hogy Csajkovszkij úr, az oroszok legoroszabbika maga is megérti eme áldozat szükségességét”

Így fejti ki a per lényegét a regény egyik jelenetében Pobjedonoszcev, a Szent Szinódus főügyésze. És a számítás bevált. Az író feltételezése szerint Csajkovszkij önként fertőzte meg magát a halálos kórral, a kolerával a cár által kinevezett héttagú becsületbíróság ítélete után. – Végrehajtotta magán az ítéletet.

Tolsztoj gróf azonban egészen más megoldást választott. A társadalom több mint 80 százalékát kitevő parasztság passzív, de félelmetes erejét képviselte a földesúri elit árulásával szemben, amely – csak hogy uralmát kissé meghosszabbítsa – kényre-kedvre kiszolgáltatta föld nélkül felszabadított jobbágyait a „fiskálistőke rabló uralmának”(Lenin). És még a legradikálisabb, de legrosszabb „megoldás” eme legnagyobb teoretikusa is el kellett, hogy ismerje a tanulmányában, ezzel az árulással szemben az öreg gróf egymaga nagyobb erőt jelentett, mint egy egész bolsevik szabadcsapat. Most is így van ez.

Ursula elnök asszony bejelentéseit a 231-es buszon nemigen  szoktuk mi már megbeszélni. A három nap leteltével a kínai elnök is hazarepült Moszkvából. A Japán-tenger felett viszont elkezdtek járőrözni az orosz stratégiai bombázók. Hamarosan megjelentek az F 35-ös lopakodó vadászok is. Nem tudjuk, hogy integetnek-e egymásnak, ahogyan a tengeralattjárók szoktak.

„De egy kicsit fegyelmezettebbek és előzékenyebbek vagyunk most mi is egymáshoz, és a mobiljainkat sem nyaggatjuk annyit. Valahogy komolyabbak lettünk”

Megváltozott-e „a csapatok szelleme” is? Ezt még nem tudhatjuk. Mindenesetre, minden feltűnés és agitáció nélkül, teljes csendben és sötétben, egynéhányan lapozgatni kezdtük itt a Háború és békét.

MEGOSZTÁS

Vendegoldal
Más oldalaktól kapott tartalom.

Hozzászólások kikapcsolva

    KAPCSOLODÓ CIKKEK

    LEGUTÓBBI CIKKEK

    CÍMKÉK