„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Dmitrij Trenyin írása a #moszkvater.com-on
„Az Egyesült Államok külpolitikája időközben nyíltan és gátlástalanul agresszívvá vált”
Fotó:EUROPRESS/Alex WROBLEWSKI/AFP
Trump történelmi feladata – saját elképzelése szerint – Amerika „nagyságának helyreállítása” volt. Az ország kivezetése abból a céltalan sodródásból, amelyben az elmúlt másfél-két évtizedben vesztegelt. Kezdetben ezt a feladatot Trump és a MAGA-mozgalomhoz tartozó társai a nemzeti koncentráció és a kényszerű önkorlátozás jegyében értelmezték. Az általános irányvonal valahogy úgy szólt, hogy egy üzleti alapú, pragmatikus megközelítés javára szakítani kell a liberális globalizmus (és a „wokeizmus”) ideológiájával, az amerikai birodalom globális terjeszkedése helyett pedig az Egyesült Államok belső válságaira és saját problémáira kell fókuszálni.
Ez a beállítódás magában foglalta a világ sokszínűségének elismerését, valamint annak elfogadását, hogy több olyan nagyhatalom is létezik, amelyekkel Washingtonnak meg kell egyeznie. A várakozások szerint a 47. elnök adminisztrációjának figyelme elsősorban az Egyesült Államok belügyeire irányult volna, ezt követte volna a nyugati félteke, majd Kína, és csak legvégül a világ többi része. A fő stratégiai csapásirányként a geoökonómiát jelölték meg, a biztonsági prioritások élén pedig az illegális bevándorlás és a kábítószer kereskedelem elleni harc állt. A Kína felől érkező kihívást túlnyomórészt technológiai és gazdasági természetűnek tekintették.
„Trump a nemzetközi konfliktusok – köztük az ukrajnai – villámgyors lezárását ígérte, és következetesen a béke elnökeként pozícionálta magát”
Az új ciklus rajtja rendkívül dinamikusra sikerült. Trump azonnal totális vámháborút hirdetett a világ többi része ellen, amely szerinte Amerika rovására élősködve gazdagodott meg. Ideológiailag látványos távolságtartással fordult el Európától, miközben Irán nukleáris létesítményeire mértek megsemmisítő csapást. Ezzel párhuzamosan az elnök intenzív diplomáciai kampányt folytatott saját Nobel-békedíjának elnyerése érdekében. Trump bizalmasai az ingadiplomácia eszközével élve újraépítették a közvetlen csatornákat a Kremllel is, majd Anchorage-ban rövid csúcstalálkozót tartott Vlagyimir Putyin elnökkel. E találkozó eredményeként egyfajta orosz-amerikai konszenzus körvonalazódott az ukrán válság rendezési képletéről – ezt nevezik Oroszországban néha az „anchorage-i szellemnek”.
„Úgy tűnik azonban, hogy ez volt a Washington és Moszkva közötti viszony csúcspontja, ami után a folyamat menthetetlenül elakadt”
Trumpnak nem sikerült letörnie az európai szövetségesek ellenállását az alaszkai „egyetértéssel” szemben. A szövetségesek – Trumppal ellentétben – elszántan hajszolták a háború folytatását Oroszország ellen, „az utolsó ukránig”. Elvileg Trump kezében minden eszköz megvolt ahhoz, hogy engedelmességre kényszerítse Európát, és ráerőltesse Zelenszkijre a rendezési feltételeket. Az, hogy az amerikai elnök nem élt ezekkel a lehetőségekkel, ékes bizonyítéka annak, hogy nemcsak a politikai elit nagy része (a Kongresszus, a média stb.) és a külügyi apparátus (a hírszerző közösség, a Pentagon, a Külügyminisztérium), hanem Trump több közvetlen munkatársa sem volt – finoman szólva -elragadtatva a rendezési képlettől, amelyet nehéz lett volna Oroszország feletti győzelemként tálalni.
„Még azokat a technikai jellegű, „alacsonyan lógó gyümölcsöket” sem hagyták Trumpnak leszakítani, amelyek tisztán technikai természetűek voltak”
Így például a még az Obama-korszakban lefoglalt orosz diplomáciai ingatlanok visszaszolgáltatását, vagy a közvetlen légi közlekedés helyreállítását a két ország között. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok Oroszországra gyakorolt szankciós úthengere nemhogy nem állt le, de még fokozódott is – különösen az orosz energetikai szektorral szemben. Külön büntetővámokat vezettek be az orosz olajat vásárló országokra is. Washington tüntetőleg hagyta figyelmen kívül Moszkva javaslatát a START–3 szerződés korlátozásainak betartására, amelynek hatálya februárban járt le. A 2026-ban megkezdődött háromoldalú orosz-amerikai-ukrán tárgyalások ilyen körülmények között puszta technikai szőrszálhasogatássá silányultak.
„Az Egyesült Államok külpolitikája időközben nyíltan és gátlástalanul agresszívvá vált”
Januárban Trump katonai puccsot vezényelt le Venezuelában. Az elnököt erőszakkal elhurcolták, Caracast pedig térdre kényszerítették. Február végén az Egyesült Államok Izraellel karöltve megtámadta Iránt, likvidálták az ország legfelsőbb vezetőjét, és bejelentették a teheráni rezsim megdöntésének szándékát. Ez a totális háború a mai napig lángol. Ezzel egy időben Trump „rezsimváltást” hirdetett Kuba vonatkozásában is. A Pentagon, amelyet tavaly Hadügyminisztériumnak neveztek át, immár nevében is hűen tükrözi az új valóságot. Mi több, vezetője, Pete Hegseth nyilvánosan deklarálta, az erő alkalmazásának többé nincsenek korlátai.
„Trump tehát végleg elfordult eredeti célkitűzéseitől, és visszatért a Washington számára hagyományos globális agendához, méghozzá annak egy leplezetlenül erőszakos, a nemzetközi jogot elviekben is tagadó változatához”
Ez valószínűleg azért történt, mert az Egyesült Államok elnöke a félidős választások évében súlyos belső problémákkal szembesült – a bevándorláspolitika kudarcai, a Legfelsőbb Bíróság által hatályon kívül helyezett vámok, az „Epstein-ügy” eszkalálódása, és személyes népszerűségének zuhanása -, emiatt pedig kénytelen volt közeledni a befolyásos „neokon” körökhöz és az izraeli lobbihoz. A MAGA-szövetségesek partvonalra kerültek. Ténylegesen a kollektív Nyugat liberális-globalista alapokra épített, megkopott hegemóniája helyett Trump most az Egyesült Államok kizárólagos, nyers erőre alapozott világuralmát próbálja megteremteni. Ez a fordulat az orosz Amerika-politika radikális felülvizsgálatát követeli meg.
Az utóbbi időben Oroszországban az a vélekedés vált uralkodóvá, hogy az Egyesült Államok és a Nyugat végleg eljátszotta korábbi hegemóniáját, a többpólusú világrend pedig kész ténnyé vált. Kína gazdaságilag lekörözte az Egyesült Államokat, a BRICS-országok pedig súlyban megelőzték a „Heteket”. Bár ebben sok igazság van, nem feledhetjük, hogy az Egyesült Államok a belátható jövőben is a világ legmeghatározóbb hatalma marad. Ez a birodalom, amely a „Csernyenko-szerű” Biden-évek alatt mintha csak álomba szenderült volna, Trump alatt brutális ellentámadásba lendült.
„Washington célja ugyanis nem egy új világrend felépítése, hanem a globális káosz elszabadítása, hogy abban kedvére diktálhasson. Washingtonnak ez a politikája objektíve Oroszország geopolitikai és potenciális katonai ellenfelévé teszi az Egyesült Államokat”
Az Egyesült Államok Trump Fehér Házba való visszatérésével sem szűnt meg a szembenálló fél lenni az ukrán konfliktusban. Oroszország nem tűri el senki világuralmi igényét, és mindenkor gátat szab a dominanciára törekvőknek. Ez nem jelenti azt, hogy az Irán elleni agressziót törvényszerűen követi egy Oroszország elleni támadás, de stratégiai szinten a Trump-adminisztráció törekvései az ütközés felé terelik az Egyesült Államokat.
A legfelsőbb főparancsnok joga és felelőssége dönteni arról, hogyan folytassa a különleges diplomáciai műveletet, vagy éppen a párbeszédet Trumppal. Ez a dialógus az elmúlt évben hozott bizonyos részeredményeket, így elősegítette Trump részleges távolságtartását az ukrajnai konfliktustól, mélyítette az Egyesült Államok és Európa közötti árkot, és lehetővé tette Oroszország számára, hogy a tartós békére törekvő hatalomként pozícionálja magát. Más kérdés azonban a diplomáciai erőfeszítések távlata olyan környezetben, ahol Zelenszkij teljesen és reménytelenül alkalmatlan a realitások befogadására, Európa háborúra készülődik Oroszország ellen, Trump pedig várhatóan politikailag jelentősen meggyengül a novemberi választások és az iráni kaland látványosan kudarcos kimenetele miatt.
„Semmi esetre sem szabad figyelmen kívül hagyni Trump hitszegését, amelyet kétszer is – 2025 júniusában és 2026 februárjában – tanúsított Iránnal szemben”
A helyzet pikantériáját fokozza, hogy az orosz-ukrán és az iráni tárgyalási vonalon ugyanazok a személyek az amerikai tárgyalópartnerek, akik a Fehér Ház fejének legszűkebb környezetéhez tartoznak. Trump – a szó szoros értelmében – ura a szavának, azt tesz vele, amit akar, vagyis tökéletesen megbízhatatlan partner. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet vele kommunikálni; egyszerűen hinni neki (vagy az aláírásának) nem kötelező. Egy pillanatra sem szabad elfelejteni azt sem, hogy a tényleges amerikai katonai doktrína célul tűzi ki az ellenséges állam felső vezetésének semlegesítését (szó szerint: lefejezését) a konfliktus legelején. Oroszország biztonsági garanciáit – beleértve az ukrán irányt is – elsősorban Oroszország saját katonai eszközei biztosíthatják. Itt csak magunkra számíthatunk.
„Az orosz-amerikai kapcsolatok mozgástere a belátható jövőben a végletekig beszűkült”
A nemzetközi biztonság területén – amely valaha a kétoldalú viszony gerincét alkotta – tektonikus változások mentek végbe. A stratégiai fegyverzetellenőrzés több mint fél évszázados korszaka lezárult. A stratégiai stabilitás világszerte kritikusan meggyengült, és korábbi formájában már nem állítható helyre. A többpólusú nukleáris világ új realitásai mentén a teljes helyzetet újra kell gondolnunk. Mindenekelőtt az elrettentés és a stabilitás új modelljeit kell kidolgoznunk, méghozzá Oroszország ázsiai partnereivel – Kínával, Indiával, Pakisztánnal és Észak-Koreával – szoros egységben. Washingtonnal fenn kell tartani a forró drótot a végzetes félreértések elkerülése végett, de a régi sémák szerinti alkudozás és konzultáció végleg elveszítette értelmét.
„Az Egyesült Államok és Izrael Irán elleni háborúi kegyelemdöfést adtak a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozására irányuló törekvéseknek”
Az atomfegyver ma jobban, mint bármikor, az egyetlen valódi életbiztosítás az amerikai agresszió ellen. Mivel Washington gyakorlatilag visszavonta nukleáris védőernyőjét európai, ázsiai és közel-keleti szövetségeseitől, ők is saját nukleáris arzenál fejlesztésébe kezdhetnek, vagy a meglévő bővítésére kényszerülnek. A korábbi együttműködés Moszkva, Washington és a többi atomhatalom között – legyen szó az iráni nukleáris programról vagy a Koreai-félsziget atommentesítéséről – mára teljesen aktualitását vesztette.
Amerikával a gazdasági együttműködés lehetőségei elméletben ugyan jelentősek, ám a megvalósulásuk a belátható jövőben több mint kétséges. Az oroszellenes szankciók „tartósak és megkerülhetetlenek”, nagy részüket az amerikai törvényhozás betonozta be, így az elnöknek sincs jogköre a felülbírálatukra. A ma élő orosz generációk többsége valószínűleg nem fogja megérni e korlátozások feloldását, de még a jelentős enyhítését sem.
„Ezt a helyzetet tartós adottságként kell elfogadnunk, geoökonómiai stratégiánkat pedig a belső erőforrásokra, valamint a nem nyugati partnerekkel való kapcsolatokra kell alapoznunk”
A Washingtonnal való korábbi regionális együttműködést mindenütt az érdekek kíméletlen ütközése váltotta fel. Míg Venezuela esetében Oroszország eszközök híján kénytelenek volt csupán szemlélője maradni az eseményeknek, Iránnál más a helyzet. Teherán kulcsfontosságú stratégiai partner, az ott zajló háború kimenetele pedig közvetlen hatással van Oroszország déli határainak biztonságára, illetve a tágabb értelemben vett Közel- és Közép-Kelet stabilitására. Hasonlóan érzékeny pont Kuba, amely nemcsak geopolitikai, hanem komoly érzelmi jelentőséggel is bír Moszkva számára, Észak-Koreával pedig katonai segítségnyújtási szerződés köti össze. Mindezek felett pedig ott áll Oroszország legfőbb nemzetközi partnereként Kína, az Egyesült Államok első számú globális riválisa. Elemi érdeke tehát Oroszországnak, hogy minden irányban szorosabbra fűzze az együttműködést azokkal a szövetségesekkel, akik szintén az Egyesült Államok nyomása és fenyegetései alatt állnak. Az ő ellenállásuk fékezheti meg vagy akaszthatja meg Trump globális offenzíváját. Mert egy dolog biztos, Amerika magától soha nem fog megállni.
(A cikk oroszul itt jelent meg, magyarra Péli Éva fordította.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
solothurn says:
Szó sincs arról hogy Trump “béketeremtö” lenne. Egy túlfütött egójú, narcisztikus egyéniség aki Hári János kalandjaihoz hasonlítható kijelentésekkel ejti ámulatba hallgatóságát! Legalábbis egy ideig.
Kár volt felülni neki, hiszen labilitása lassacskán pszichiátriai esetté válhat.
csakafidesz says:
Van abban valami furcsa, hogy a három nagyhatalom közül csak Kína akarja ipari potenciáljával lehengerelni a fél világot. A másik kettő a nyers erőszak alkalmazását is helyesnek tartja, ha az érdekében áll.
HandaBandy says:
Meglátásom szerint Kína már nagyon régen vett részt nagyszabású katonai konfliktusban, ezért, sok egyéb indoktól is vezérelve, bölcsen ez a lehetőség hátraszorul a kelléktárban. Viszont nem olyan tökkel ütött bolond, hogy ezt teljesen kizárja. Ez bőven látszik a fejlesztéseiken. Meg aztán ugyan sok helyen jelen van de a ténykedését nem övezte szinte sehol olyan harcias ellenállás mint a másik kettőét. Amerikában imponáló az un. texasi eljárás (először lövünk, aztán kérdezünk), az oroszokat meg, nem védendő őket, immáron sokadszor akarják letörölni a térképről. Akár tetszik a vitabéli ellenoldalnak, akár nem. Avagy ha orrba töröltem a szomszédomat nem engem illendő megkérdezni, hogy fájt-e neki, hanem őt.
Tuco says:
“Elvileg Trump kezében minden eszköz megvolt ahhoz, hogy engedelmességre kényszerítse Európát, és ráerőltesse Zelenszkijre a rendezési feltételeket.”
Lehet, sőt valószínű, hogy a néhai VSz-ben illetve a jelenlegi KBSzSz-ben ez a stílus volt/van a bevett orosz szokás, de a NATO másképpen működik. Ami pedig a “rendezési feltételek” (értsd: kapituláció) Zelenszkijre erőltetését illeti, az USA elnökének az amerikai érdekek érvényesítése, és nem az orosz érdekek kiszolgálása a feladata.
Lengyel I Sándor says:
Nem látom mivel segítheti Oroszország Cubát.
csakafidesz says:
“Nem látom mivel segítheti Oroszország Cubát.”
—————————————————————————
Sokmindennel, de elsősorban pénzzel. Még a lyukas zsebű Szovjetunió is dollár százmilliókat osztogatott a “forradalmi” rezsimeknek. Emberevő afrikai diktátoroknak és a bandita kinézetű Fidel Castronak.
HandaBandy says:
Kissé képzavarosan fogalmazva az amerikai kutyából nem lesz békeszalonna. Az USA békéje egyvalkinek jó, az USA-nak magának. Aki elhitte, hogy Trump ezt máshogy látja annak lelke rajta. A menthetetlen idealistákkal amúgy sem lehet mit kezdeni. Az tény, hogy Trump kvázi egy tollvonással lekeverheti az ukrán-orosz konfliktust, ez ma már annyira trivialitás, hogy szinte fájdalmas. De nem történt meg.
Most jön ugye a Trump-Orbán viszony. Kíváncsian várom a felsorolást, hogy M.o.-nak hol van ebben eddig kára. A viszony az EU resztlivel az ugye más tészta.
Addig hisztiznek a yenkik míg valaki megdurrantja vmelyik presztízs hajójukat á lá Moszkva cirkáló.
csakafidesz says:
Hitler is úgy képzelte nagynak Németországot, hogy a Wehrmacht diszlépésben elmasírozott előtte. (Sajnos ez Oroszországra is jellemző ahol a Vörös téren vonulnak fel.)