Kezdőlap » Történelem » A balkáni vonal
Orosz páncélos csapatszállító érkezik a koszovói Kamenica városába, Pristinától délkeletre, 1999. június 29-én Fotó:EUROPRESS/AFP/Hector Mata #moszkvater

A balkáni vonal

Mit jelentett Oroszországnak Jugoszlávia 20 évvel ezelőtti bombázása?

Orosz páncélos csapatszállító érkezik a koszovói Kamenica városába, Pristinától délkeletre, 1999. június 29-én Fotó:EUROPRESS/AFP/Hector Mata #moszkvater
Orosz páncélos csapatszállító érkezik a koszovói Kamenica városába, Pristinától délkeletre, 1999. június 29-én
Fotó:EUROPRESS/AFP/Hector Mata

A NATO húsz évvel ezelőtt Jugoszlávia elleni agressziója – az orosz olvasat nevén nevezi a dolgot, és  szó sincs humanitárius katasztrófa megelőzéséről – az utolsó csepp volt a pohárban. Sokak szerint 1999 márciusának végén ábrándultak ki az oroszok végleg az úgynevezett Nyugatból. A bombázások március 24-diki megkezdésével, majd néhány hónap múlva a koszovói orosz deszantos akcióval lezárult egy korszak, amelyet a Szovjetunió felbomlásától a nyugati értékek kritikátlan tisztelete, és a hozzájuk idomulás kétségbeesett és romantikus kísérlete jellemzett. Erről szól az évforduló előtt néhány nappal Oroszországban és Szerbiában egyaránt bemutatott orosz film, A balkáni vonal.

„A kommunizmus alól felszabadult oroszokban a ’90-es években a Nyugattal kapcsolatban még több volt az illúzió”

Meglehetősen romantikus volt a hozzáállás. Aztán jött a kijózanodás, az illúzióvesztés. Megszűnt a Nyugat idealizálása. Az idealizált Európa-képet felváltotta egy pragmatikusabb, sok tekintetben reálisabb hozzáállás. Felismerést a testvéri Jugoszlávia bombázása hozta el, s néhány, az egyenrangú kapcsolatok megteremtését célzó próbálkozás után ennek politikai kiteljesülése volt Vlagyimir Putyin 2007-es müncheni beszéde.

De ne rohanjunk ennyire előre. Húsz év után visszatekintve megállapíthatjuk, hogy a kiábrándulás már valahol a ’90-es évek közepétől egyre markánsabbá vált, ám végül igazán 1999 tavaszán tudatosult a társadalomban egyértelműen.

„A balkáni vonal című film ma már ezt az elfordulást, és Oroszország önálló geopolitikai pólusként megjelenését erősíti meg”

Természetesen a mai globális ambíciók, a különállás ismét felerősödött igénye, és patriotizmus valamint a szuverenitás, mint identitást erősítő hívószó jegyében.

A film középpontjában az orosz deszantosok váratlan akciója áll, amellyel Jugoszlávia bombázásának kellős közepén a Boszniában maradt békefenntartók 200 fős csapata a NATO-t megelőzve elfoglalta a koszovói Szlatina repülőterét.

Ezzel a sikeres taktikai húzással Moszkva kész tények elé állította a NATO-t. Ugyanúgy, mint az észak-atlanti szövetség a világot a bombázásokkal, vagy korábban Milosevics Koszovó lerohanásával. Az akcióra azt követően került sor, hogy június 10-én aláírták a szerb erők koszovói kivonásáról szóló egyezményt, Moszkvában pedig arról tanácskozott az amerikai és az orosz delegáció, hogy miképpen valósulna meg Oroszország katonai jelenléte a térségben. Az amerikaiak az egységes NATO-fennhatóság mellett kardoskodtak, azonban Moszkvának ez nem felelt meg. Így ugyanis elveszítette volna függetlenségét a jugoszláviai ügyekben, a szerbek pedig úgy tekintették volna, hogy a NATO oldalára állt. Június 11-én ez a tanácskozás megszakadt.

Talbot, az amerikai államtitkár-helyettes Washington felé repült, azonban amikor tudomást szerzett az orosz dobás akcióról, egy hajtűkanyarral visszatért Moszkvába, ahol ezek után már kompromisszumokra sokkal készebbnek tűnt. Felvetette még annak a lehetőségét is, hogy Koszovóban legyen egy orosz zóna. Brüsszelben is napirendre került egy speciális orosz szektor létrehozása. Oroszország ezzel bejelentette igényét balkáni befolyásának fenntartására, a szerbeknek pedig bebizonyította, hogy nem hagyja őket cserben. A jugoszláv háborúk idején egyébként az óceán fölött visszafordult egy másik politikus gépe is. Jevgenyij Primakov miniszterelnöké, aki Jugoszlávia bombázásának hírére fordította vissza Washingtonba tartó gépét. Ezzel is jelezve, hogy Moszkvát többé nem lehet megkerülni.

„A látványos akciófilmben orosz Stallonék és Schwarzeneggerek jelenítik meg az orosz hősöket. De van benne szerelmi szál, s feltűnnek olyan színészek is, mint a koszovói rendőrfőnök szerepében az egykori Winnetou Gojko Mitic, míg a belgrádi taxis epizódszerepét a világhírű rendező Emir Kusturica vállalta”

Mint nyilatkozta, az Oroszország és a szerb-orosz testvériség iránti tisztelete jeléül. A film bemutatója után sem rejtette véka alá, hogy nem tud megbékélni Jugoszlávia szétesésével. Ezt a gondolatot jelenítette meg már sok vitát kiváltó, a délszláv háborúra reflektáló 1995-ös filmjével, az Undergrounddal is. „Volt egyszer egy ország és a fővárosa Belgrád …” – olvashattuk a film eleji inzertben.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.