Leningrád a blokád alatt 1941-ben
Fotó:EUROPRESS/Sputnik
Amikor 1941. augusztus 30-án Leningrád utolsó vasúti kapcsolatát elvágva a németek elérték a Néva folyót, és ezzel bezárult a gyűrű a város körül, ember nem volt, aki azt gondolta volna, hogy rövidesen, szeptember 8-án egy 872 napig tartó ostrom veszi kezdetét. Igen, a világtörténelem leghosszabb, és több millió ember halálával járó ostroma, amely örök mementó az emberiség számára.
„Mai ésszel szinte felfoghatatlan, hogy Adolf Hitler miért ragaszkodott ennyire mániákusan Leningrád elfoglalásához”
A végül sikertelen német ostromnak köszönhetően ugyanis a Moszkva, Sztálingrád és Leningrád hősies hármas mentálisan hatalmas fölényt adott a Vörös Hadsereg számára, míg a Wehrmachtot egyszerűen demoralizálta a sikertelenség.
Leningrád elfoglalása a német Barbarossa hadművelet három stratégiai célkitűzésének egyike volt, és az Észak Hadseregcsoport fő feladata. A náci hadvezetés úgy vélte, a város elfoglalása – amely egyszerre volt a cári Oroszország fővárosa és az 1917-es oroszországi forradalmak fő színhelye – egyrészt szimbolikus érvényű, másrészt ezzel megtörhető a szovjet ellenállás. Ráadásul a város ipari központ is volt számos hadiüzemmel. A kezdeti harctéri sikerek miatt Hitler egy pillanatig sem kételkedett Leningrád gyors elfoglalásában, és annyira hitt is ebben, hogy még a hadműveletek valós megindulását megelőzően kinyomtattatta a meghívókat a győzelmi ünnepségre, amelyet a Hotel Astoriában tartottak volna meg. Egy szovjet újságíró, Lev Bezimenszkij oknyomozó cikkében egyenesen azt állította, hogy
„a város német kézre jutva Ingermanland tartomány fővárosa lett volna Adolfsburg néven”
Hogy ebben mennyi volt a valóságtartam, nem tudhatjuk, ugyanakkor más források szerint Hitler a lakosságával együtt el akartak törölni a Föld színéről a várost, majd a Névától északra eső részeket átadják a finneknek. Utóbbit már az ostrom megindulását követően, 1941. november 27-én Hitler maga mondta Witting finn külügyminiszternek.
Ám akárhogy is volt, az feladatra kijelölt Észak Hadseregcsoport Wilhelm Ritter von Leeb parancsnoksága alatt közelítette meg Leningrádot, és Von Leeb menetből akarta elfoglalni a várost. Mai napig vitáznak arról a hadtörténészek, hogy ez sikerült volna-e neki, ha a Moszkva elleni támadás segítése címen nem vonják el tőle a 4. páncélos hadtestet. A tankok és a páncélos alakulatok nélkül viszont elakadt, kénytelen volt ostromgyűrűbe fogni Leningrádot, és megpróbálni a blokádot azzal teljessé tenni, hogy a hadait egyesíti a Szvir folyónál álló, Carl Gustaf Emil von Mannerheim marsall vezette finn csapatokkal. Utóbbiak szerepe már ekkor is megkérdőjeleződött, ugyanis nem volt titok a finnek részéről, hogy az ő céljuk az, hogy visszafoglalják az 1939-es téli háborúban elvesztett területeket. A németek ennél jóval többet reméltek a szövetségesüktől.
„Finnország szerepét a Barbarossa-hadműveletben Hitler 21-es irányelve fektette le”
„A finn hadsereg tömegének, összhangban a német hadsereg északi szárnyának az előrenyomulásával az a feladata, hogy a maximális nagyságú orosz erőt kösse le a Ladoga-tó északi, vagy mindkét oldalán támadva.” Ám a finnek augusztus 31-én megálltak az 1939-es határoknál, így az ostrom megindulása előtt nem sokkal, 1941. szeptember 6-án Alfred Jodl német vezérkari főnök azért utazott Helsinkibe, hogy meggyőzze Mannerheimet a támadás folytatásáról. Ám erre nem voltak hajlandók, ráadásul Ryti finn elnök bejelentette a finn parlamentnek, hogy 1941. augusztus 24-én meglátogatta Mannerheim marsall főhadiszállását.
„A németek arra akarták rávenni a finn államfőt, hogy lépjék át a régi határt és folytassák a Leningrád elleni offenzívát”
„Azt mondtam, hogy Leningrád elfoglalása nem célunk és nem is kellene részt vennünk benne. Mannerheim és Walden hadügyminiszter egyetértettek velem és visszautasították a németek ajánlatát. Az eredmény paradox helyzet volt: a németek nem tudták megközelíteni Leningrádot észak felől…” – emlékezett a finn elnök. Így a helyzet meglehetősen érdekes volt, hiszen látszólag a németek és a finnek fenntartották a közös ostromgyűrűt 1944 januárjáig, de a finn állásokból keveset, vagy nem rendszeresen lőtték a várost.
Mindeközben Leningrád – amennyire lehetett – felkészült a támadásra.
„Még a teljes bekerítés előtt a szovjet hatóságoknak sikerült 86 stratégiai iparághoz tartozó termelőegységet evakuálni a városból, míg egyes gyárak, az éhezés és az állandó bombázások ellenére, egészen az ostrom végéig sikerrel folytatták a termelést”
A Városi Tanács megszervezte a civilek gyorsreagálású csoportjait, több mint egymillió embert mozgósítottak a katonai erődítések megerősítésére. A város körül ennek is köszönhetően számos védelmi vonal épült az ellenállás megkönnyítésére. A civilek összesen 306 kilométernyi farönk barikádot, 635 kilométernyi szögesdrót akadályt, 700 kilométer tankelhárító árkot, 5000 fa-, beton-, illetve megerősített betonbunkert építettek, és 25 ezer kilométernyi nyílt árkot ástak ki, míg az Auróra cirkáló ágyúit a Pulkovói-dombokra szállították.
„Szeptember 8-án, mikor a németek Slisszelburgnál elérték a Ladoga-tavat, az ostromlott városba vezető közutat is elvágták, és csak egy folyosó maradt Leningrád és a tó közt, amit még nem foglaltak el a tengely erői”
A védelmet négy hadsereg látta el. A 23. hadsereg északon, a 43. hadsereg a nyugati szektorban, az 55. hadsereg délen és a 67. hadsereg keleten. A logisztikai köldökvonal, “az Élet Útja” fenntartása a Volhovi Fronthoz tartozó 8. hadsereg feladata volt, a Ladogai Flottillával együttműködésben. A légitámogatást a 6. Légihadsereg egységei és a Balti Flotta tengerészeti repülőegységei nyújtották.
Szeptember 21-én megszületett a német főparancsnokság döntése, miszerint nem megszállják a várost, hanem ostrommal és bombázással megtörik az éhező lakosságot. Úgy vélték, legkésőbb 1942 januárjában bevonulnak Leningrádba. Ekkor már egyértelmű volt, hogy
„Hitler semmi mást nem akar, csak eltörölni a várost a Föld színéről”
Az október 8-án küldött utasításában ugyanis arra emlékeztette az Észak Hadseregcsoportot, hogy ne fogadjanak el megadást. És ezzel megkezdődött a világtörténelem leghosszabb, legvéresebb ostroma. Leningrád ágyúzása 1941 augusztusában indult meg, és a lövetés erősödött 1942-ben, ahogy új felszerelés érkezett. Intenzitása még tovább fokozódott 1943-ban, amikor az előző években felhasznált aknák és bombák többszörösét lőtték ki a városra. Az éjszakai bombázásokban a Luftwaffe gyakran használt torpedókat is.
Leningrád azonban ellenállt, ugyanakkor az már az első napokban tisztán látszott, a védelemhez létfontosságú a folyamatos utánpótlás biztosítása. Az utánpótlási útvonal a Ladoga-tó déli része volt, és az a folyosó a tó és a város közt. A köldökzsinór biztonságára a Ladogai Flottilla vigyázott, a Leningrádi Légvédelmi Hadsereg egységeivel és a szárazföldi csapatokkal. Az életfontosságú élelmiszer-szállítmányok Oszinovec faluba érkeztek ahol átrakodták őket, és még több mint 45 kilométert tettek meg Leningrádig egy kis külvárosi vasútvonalon. Ezt az útvonalat a civilek evakuálásában is felhasználták.
„ Az útvonal az „élet útja” nevet kapta, ám télen olyan sokan vesztek itt oda, hogy egy másik nevet is kapott: „a Halál Útja”.
Ennek ellenére az útvonal működött és áramlott rajta keresztül a városba az ellátmány, kifelé pedig a civilek és a sebesültek.
A két és féléves harc a legnagyobb pusztítást okozta, amit valaha elszenvedett ostromban egy modern város. Hitler kifejezett parancsára a cárok palotáinak jó részét – mint a Katalin-palota, a Petyergof-palota, a ropsai, a sztrelnai és a gatcsinai paloták – és a városi védműveken kívül elhelyezkedő történelmi épületeket kifosztották és elpusztították. Sok műgyűjteményt a náci Németországba szállítottak. A légitámadások és az ágyúzás rengeteg gyárat, iskolát, kórházat és egyéb civil intézményt pusztított el.
A 872 napos ostrom hatalmas éhínséget okozott Leningrád régiójában, megszakítva a közszolgáltatásokat, a víz-, energia- és élelemellátást.
„A blokád alá vett Leningrádban 1941 decembere folyamán naponta átlagosan 5000 és 7000 fő között mozgott az éhezés miatt elhunyt polgári áldozatok száma”
Sok történész szerint a város ostroma egy „rasszista motivációjú kiéheztetési politika” terméke, amely szerves része volt a németek precedens nélküli népirtásának a Szovjetunióban. 1941 novembere és 1942 februárja közt a napi kenyérfejadag 125 gramm volt, és még ennek az 50-60 százaléka is fűrészpor és egyéb ehetetlen adalékanyag volt. 1942 januárjában még ezt is csak a munkások és a katonai személyzet kapta körülbelül két hétig. A közlekedés is összeomlott, és a szélsőséges időjárás, a hideg – amely a –30 fokot is elérte – még azt is megnehezítette sok civil számára, hogy eljussanak egy akár csak néhány kilométernyire lévő élelmiszerosztó pontig. 1942 januárjában és februárjában havonta százezren haltak meg, a legtöbben az éhezéstől. Az emberek gyakran az utcán haltak meg, és a túlélők hozzászoktak ennek látványához.
„Ebben a helyzetben megjelent a kannibalizmus is Leningrád utcáin”
Az NKVD aktái szerint az első esetben 1941. december 13-án fordult elő az emberevés. 1942 decemberéig az NKVD 2105 kannibált tartóztatott le. Két kategóriába osztották őket. Olyanokra, akik halottakat ettek, és olyanokra, akik megöltek valakit, azért, hogy megehessék. Az utóbbiakat általában lelőtték, az előbbieket pedig bebörtönözték. Ezzel együtt nem volt magas arányú az emberhús fogyasztása, nem véletlenül írta Lisa Kirschenbaum publikációjában, hogy „a kannibalizmus esetei arra adnak alkalmat, hogy kiemeljük,
„a leningrádiak többségének az elképzelhetetlen körülmények ellenére is sikerült megőriznie kulturális normáit”
Az ostromgyűrűt végül a Szikra hadművelet törte át, amelyet a Leningrádi Front és a Volhovi Front közösen indított 1943. január 12-én. A Vörös Hadsereg egységei heves harcokban elfoglalták a Ladoga-tótól délre kiépített német erődítményeket, és január 18-án a Volhovi Front 372. lövészhadosztálya találkozott a Leningrádi Front 123. lövészdandárjával. Ekkor 10-12 kilométer széles folyosót nyitottak, ami megkönnyebbülést jelentett az ostromlott város lakóinak. Azonban az ostrom 1944. január 17-ig tovább folyt, amikor a leningrád–novgorodi offenzíva elűzte a németeket a város déli határából. Aztán január 27-én véget ér Leningrád ostroma, a német erőket a várostól 60-100 kilométernyire szorítják.
Csaknem valamennyi történész német hadműveletnek tekinti Leningrád ostromát, és nem gondolja, hogy a finnek aktívan részt vettek benne. Nyikolaj Barisnyikov orosz történész ezt vitatja, ugyanakkor a finn passzivitást hangsúlyozó nézetet támasztja alá, hogy a finnek jobbára a Téli Háború előtti határvonalon maradtak, kivéve ahol kiegyenesítették a frontvonalat, nem bombázták a várost repülőkről, vagy tüzérséggel, és nem engedték a németeket a saját vonalaikhoz.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater