A koronavírus járvány által sújtott 2020-at sokan 1945 óta az eddigi legrosszabb évnek tartják, ám a 2021-es év indulásának fényében könnyen lehet, hogy újra kell gondolni ezt a kijelentést. Bár a vakcinák megjelenése és a tömeges oltás reményt adnak a vírus elleni harcban, a világrend átalakulása azonban még további kataklizmákkal járhat. Az idei év első harmada a nagyhatalmak közötti egyre élesebb a szóváltásoktól volt hangos. Az immár globális elsőségre törő Kína, a világpolitika nagyszínpadára egy ideje már visszatért Oroszország, valamint a globális hegemón szerepét minden áron megtartani igyekvő Egyesült Államok háromszögében a szereplők folyamatosan nyomás alatt tartják egymást. A helyzet sok tekintetben George Orwell jól ismert antiutópiáját, az 1984-et idézi.

Vass István írása a #moszkvater.com számára

A George Orwell által 1984-re elképzelt világban három szuperállamra, Óceániára, Eurázsiára és Keletázsiára tagolódik. A regénybéli Óceánia magába foglalja Észak-Amerikát és Nagy Britanniát, Eurázsia Oroszországot és Európát, míg Keletázsia lényegében Kínát jelöli.  A köztük lévő törékeny egyensúlyt Orwell úgy írja le, hogy „(…) Eurázsia vagy Keletázsia, mert amíg Óceánia háborúban állt e hatalmak egyikével, rendszerint békében élt a másikkal.”

„Orwell jól ismert antiutópiájában, az 1984-ben lefestett sötét jövőt látja megelevenedni ma nemzetközi mozgásokat elemezve Simon Tisdall, a The Guardian publicistája”

„Oroszország és Kína egyre szorosabb szövetségre lép. Noha nincs bizonyíték az Ukrajna és Tajvan közötti közvetlen összejátszásra, Putyin orosz és Hszi Csin-ping kínai elnök kétségtelenül tisztában vannak egymás cselekedeteivel, amelyek azonos, egymást erősítő hatással bírnak. Mindketten igyekeznek megrángatni a relatíve felkészületlen amerikai adminisztráció bajszát” – jegyzi meg cikke bevezetőjében Tisdall. A szerző arra utal, hogy a legutóbbi Donbassz körüli ukrán-orosz feszültség fokozódásával egyidőben kínai katonai gépek sértették meg a Tajvan légterét, egy éven belül immár másodszor.

Orwell 1948-ban írt művében az előrejelzés a végtelen, három pólusú globális konfrontációról még korai volt, de az alapja már akkor is megvolt. Ekkor az Egyesült Államok és Nagy Britannia a NATO kötelékében szegült szembe a Szovjetunió vezette eurázsiai tömbbel. Kína ugyanakkor a II. világháborúból legyengülve, kivérezve került ki, így időre volt szüksége a megerősödéshez. Aztán a hidegháború végével a Szovjetunió felbomlott, az egypólusú világrendet deklaráló Amerika győzelmet aratott.

„ A 21. század elejére azonban minden megváltozott. A kínai gazdaság az államkapitalista rendszer kiépítésével kilőtt, az oroszok ugyan nem szerezték vissza a korábbi pozíciójukat, atomhatalomként azonban még mindig számolni kell velük. Amerika pedig gyengül, de még mindig az első számú hatalom. Így Orwell hármas felosztású világa bizonyos mértékig mégis létrejött, 2021tehát joggal az új 1984”

Tisdall szerint „az természetes folyamat, hogy Kína és Oroszország szövetkezik az Egyesült Államok és annak regionális satrapái ellen egy olyan világban, ahol egyetlen szuperhatalom sem nőhet a másik kettő feje fölé. Richard Nixon például 1972-ben Kína segítségét kérte a szovjetek ellen. Lehet, hogy az Egyesült Államok és Oroszország egy nap összefog Peking ellen” – vélekedik Tisdall, s tegyük hozzá, hogy Donald Trump éppen ezen munkálkodott.

A Fehér Házban már javában készül az új nemzetbiztonsági stratégia. A március elején közzétett „ideiglenes irányelvek” az autokratikus, regionális és globális hegemóniára törekvő Kínát tekintik az egyedüli „stratégiai versenytársnak”, amely együttes gazdasági, katonai és technológiai erejével hosszú távú kihívást intézhet a fennálló nemzetközi rend és Amerika alapvető biztonsági érdekei ellen. Az „irányelvek” Oroszországot csupán „destabilizáló, romboló, felforgató” erőként említik, nem globális kihívóként.

„Az irányelvekből és utóbbi hónapok lépéseiből kitűnik, hogy az új amerikai vezetésnek stratégia fontosságú Ukrajna, hogy sakkban tarthassák az <orosz medvét>”.

Ted Galen Carpenter amerikai elemző a National Interestben megjelent cikkében a legutóbbi ukrajnai feszült helyzettel kapcsolatban felidézi a 2008-as orosz-grúz háború geopolitikai tanulságait: „A mostani helyzetben a Biden kormányzat komoly kockázatot vállal, ha Ukrajna esetében megismétli George W. Bush katasztrofális politikáját 2008-ból.” Láttuk, mi lett az eredménye, az orosz katonák öt nap alatt tönkreverték a gyenge grúz hadsereget. Oroszország jelezte, hogy a saját „hátsó udvarában” vagy „közel külföldjében” nem tűr el Moszkvával nyíltan ellenséges és Amerika-barát rezsimeket. A NATO és a Nyugat pedig lenyelte a békát, Grúziát sorsára hagyta.

A Nixon-féle nyitás után a kínai-amerikai kapcsolatokat egészen a 2010-es évekig a mindkét fél számára gyümölcsöző, pragmatikus viszony jellemezte. Mióta Peking elkezdte az érdekeit egyre erőteljesebben érvényesíteni a Dél-kínai- és a Kelet-kínai tengeren, ez a „békés egymás mellett élés” megváltozott.

„A kínai terjeszkedés közvetlen fenyegetés jelent Amerika és szövetségesei számára, a köztük kiéleződött kereskedelmi és egyéb konfliktusok pedig egy új hidegháború kezdetének tűnnek”

Amerika már korábban sikerrel vívott meg egy hidegháborút a Szovjetunióval, és győzött. Az Egyesült Államok akkor egyrészt gazdasági fölénye révén, másrészt Kína semlegesítésével, harmadrészt a hatékony gazdasági-katonai szövetségi rendszerek kialakításával verte meg akkori riválisát.

A mostani felállásban ezt megismételni több okból lehetetlen. A 21. század első évtizede óta a Kínával szembeni amerikai folyó fizetési mérleg és az államadósság fokozatosan emelkedik. A Kínai Népköztársaság vált 2008 óta az amerikai állampapírok legnagyobb tulajdonosává. A két ország közötti gazdasági egymásrautaltság minden korábbi szintet meghaladta.

„Kína globális stratégiája révén jó ideje Oroszországhoz került közelebb az amerikai-kínai-orosz háromszögben”

Moszkvával együtt Peking is a többpólusú világ megteremtésében és fenntartásában érdekelt. Az Egyesült Államok hagyományos szövetségesei közül Japánt és Dél-Koreát még az előző adminisztráció lépései hidegítették el. Az Európai Unió pedig amellett, hogy strukturális és öndefiniciós válsággal küszködik, gazdasági érdekei egyre jobban Kínához, az energetikai függősége pedig Oroszországhoz fűzi.

„Óceánia Eurázsiával háborúzott, és Keletázsiával volt szövetségben. Sem hivatalos, sem magán megnyilatkozásokban nem vallották be soha, hogy a három hatalom időnként másképpen is csoportosult (…) A pillanatnyi ellenséget mindig ördöginek kellett tekinteni, ebből pedig az következett, hogy sem a múltban nem lehetett, sem a jövőben nem lehet szövetségre lépni vele” – így jellemzi Orwell a fikciós nagyhatalmi logikát.

Reméljük, a valóságban mi nem leszünk szemtanúi annak, hogy a Föld három legnagyobb hadereje egymással konfrontálódik. A világ és benne Amerika jövőjét illetően sok függ attól, hogy az Egyesült Államok mennyire lesz képes megújítani önmagát mind belpolitikai értelemben, mind pedig külkapcsolatait illetően. Donald Trump a maga módján, de erre tett kísérletet. Joe Biden győzelmével azonban az inga visszalendült, és Amerika a régi úton próbál tovább haladni.

(A regényből vett idézeteket Szijgyártó László fordította)