//1941 legsikeresebb szovjet hadművelete
A szovjet 6. harckocsihadosztály tankjai Tabriz utcáin 1941-ben #moszkvater

1941 legsikeresebb szovjet hadművelete

MEGOSZTÁS

Noha a Szovjetunió 1941. június 22. óta élet-halál harcát vívta a rárontó náci hadakkal, a szovjet hadvezetés mégis komoly szerepet vállalt abban, hogy a britekkel közösen lerohanták Iránt. Ez a katonai siker sajnos mindig is háttérbe szorult a németekkel vívott Nagy Honvédő Háború miatt. Pedig ez a hadjárat nagyban befolyásolta a II. világháború további menetét.

A szovjet 6. harckocsihadosztály tankjai Tabriz utcáin 1941-ben #moszkvater
A szovjet 6. harckocsihadosztály tankjai Tabriz utcáin 1941-ben
Fotó:Wikipédia

A brit és a szovjet hadsereg első, igazán komoly közös hadműveletére akkor került sor Iránban, amikor a Vörös Hadsereg már javában élet-halál harcát vívta a rátámadó németekkel szemben. Az iráni hadjáratra – amely a Megegyezés fedőnevet kapta – egyébként 1941. augusztus 25-től szeptember 17-ig került sor, és amellett, hogy a későbbi, németellenes szövetség két állama itt talált egymásra, nyilvánvaló gazdasági és katonai céljai is voltak az akciónak.

„Egyrészt ezzel a csapással meg akarták előzni azt, hogy az egyre inkább németbarát Irán olajmezőire rátegye a kezét Hitler. Másrészt a németellenes háborúban a szovjetek támogatását az itt húzódó szállítási folyosón tudták a nyugati szövetségesek, elsősorban az amerikaiak megoldani”

Persze ne legyenek kétségeink afelől, hogy önös érdekek is vezették mindkettőjüket. Amíg a britek a saját gazdasági hatalmukat és befolyásukat féltették Dél-Iránban, annak is elejét akarták venni, hogy a németek és szövetségeseik Iránon keresztül behatolhassanak Indiába, és más ázsiai országokba. A szovjetek célja szintén a saját befolyásuk kitolása volt a régióban úgy, hogy képesek legyenek megvetni a lábukat Iránban.

„Be akarták olvasztani a sztálini birodalomba az Iránhoz tartozó Azerbajdzsánt, valamint felmerültek olyan tervek is, miszerint a szovjet hadsereg segítségével kommunista államot hoznak létre a perzsa országból”

Még mielőtt röviden összefoglalnánk magát a hadjáratot, gyorsan szögezzük le, ez a közös brit-szovjet támadás volt a Vörös Hadsereg azon kevés, sőt, talán kijelenthető, hogy az egyetlen sikeres művelete, amely a szovjet-német fronton 1941 nyarán bekövetkezett drámai események hátterében maradt. Holott a hadjáratban három kombinált hadsereg vett részt szovjet részről – a 44., Hadejev vezérőrnagy, 47. Novikov vezérőrnagy és az 53. külön közép-ázsiai hadsereg Trofimenko ezredes irányítása alatt –, valamint jelentős repülési és flottai erő, melynek parancsnoka Dmitrij Kozlov tábornok volt.

„Ráadásul ez a hadjárat alapozta meg a későbbi összehangolt politikát, még szorosabbá téve a brit-szovjet, majd később ehhez csatlakozva az amerikai szövetséget a nácik ellen. Utóbbi nem véletlen, hisz az amerikai hadsereg egyes részeit is bevetették Iránban”

Az Irán elleni inváziót sokan helytelenítették, mondván Irán hivatalosan semleges volt a háborúban, de a szövetségesek pontosan értesültek arról, hogy Reza Pahlavi iráni sah baráti viszonyt ápolt a tengelyhatalmakkal, és a katonai modernizációs programjának gazdasági és technikai hátterét jelentős német segítséggel tudta végrehajtani. Az uralkodót – noha Irán gyorsan fejlődő ipari állammá vált – a későbbi megszállás ideje alatt ezért eltávolították a hatalomból és fiát léptették a helyére.

1925-ben a polgárháborús és zűrzavaros évek után Perzsia – csak 1935-től hívjuk Iránnak – Reza kán uralma alatt egyesült, aki még ebben az évben megkoronázta magát és sah lett. A már említett modernizációs programon túl nagyszabású gazdasági, kulturális és katonai modernizációs programba kezdett, fejlesztette az infrastruktúrát, bővítette a városok és közlekedési-hálózatait, valamint bővítése, valamint oktatási reformja legfontosabb részeként belekezdett egy jelentős iskolaépítési programba.

„Mivel mindehhez nyugati segítségre volt szüksége, a brit és orosz birodalmi törekvések ellensúlyozása érdekében a németekkel való együttműködés volt a sah szerint a járható út”

Iránt sosem érdekelték a náci vezérelvek, kizárólag az ország számára jól jövedelmező együttműködést tartották szem előtt. A mai Iránban elképzelhetetlen lenne, amit a sah megtett, miszerint az európai fővárosokban található nagykövetségek az utasításának megfelelően több mint 1500 zsidónak nyújtottak menedéket, illetve adtak iráni állampolgárságot.

Ám hiába mindez, ugyanis a gazdasági érdekeit féltő britek a nácik támogatásával, illetve németpártisággal vádolták Iránt. A sah hiába hirdette meg országa semlegességét a háború kitörésének napján, amikor a Szovjetunió elleni 1941-es német támadás megindult, a britek és immár a szovjetek számára is kézzel foghatóvá vált egy Irán elleni közös katonai hadjárat.

„A németek folyamatos előrenyomulása miatt abszolút felértékelődött a transziráni vasútvonal által képzett „Perzsa korridor”, melyen keresztül érkeztek a nyugatiak, elsősorban az amerikaiak hadianyag-szállítmányai”

A brit és szovjet fél kezdte felismerni az iráni vasutak életbevágó fontosságát, és minél előbb meg is akarták szerezni azokat. Ugyanis ezzel kiválthatták az oroszországi Arhangelszkbe tartó utánpótlás-szállító hajókonvojokat, mert azok ellen egyre fokozódtak a német tengeralattjárók támadásai.

A két szövetséges állam tehát nyomás alá helyezte Iránt és a sahot, de ez csak az országok közti viszony további romlásához, és britellenes tiltakozásokhoz vezetett. A brit propaganda ezeket a tüntetéseket németbarát demonstrációknak mutatta be, és azt kezdték a sahtól követelni, hogy a németeket utasítsa ki az országból. Noha ennek Reza nem tett eleget, mégis elkezdte csökkenteni a németekkel való együttműködést minden szinten, mert szeretett volna minden oldallal jó viszonyt ápolni. Mindeközben a szomszédos Irakban már jelentős számú brit katonaság állomásozott – persze elsősorban nem Irán, hanem az iraki-brit háború miatt –, és a diplomáciai akciók is beindultak. Két hivatalos irat is érkezett az iráni kormányzathoz július 19-én és augusztus 17-én – utóbbi inkább ultimátum volt –, melyben felkérték az iráni kormányt, hogy utasítsa ki a tengelyhatalmak állampolgárait, különben közös erővel lépnek fel Irán ellen.

„A végső diplomáciai üzenetet – melyben az invázió kezdetét bejelentették – a brit és szovjet nagykövet csak a támadás éjszakáján, augusztus 25-én adta át az irániaknak”

A Brit és az Ausztrál Királyi Haditengerészet a Perzsa-öböl felől indította a támadást, míg a szárazföldi és légi támadás Irakból indult. Eközben a szovjetek észak felől támadtak, főként a Dél-Kaukázusból. A Kaukázusontúli Front 44., 47. és 53. hadseregei Dmitrij Kozlov tábornok vezetésével elfoglalták Irán északi tartományait. Harckocsik tekintetében a szovjetek főként T–26-os tankjaikat használták, melyből csak nekik több mint 1000 állt rendelkezésükre. A támadó szövetséges csapatok létszáma meghaladta a 200 ezer főt, emellett pedig modern repülőkkel, harckocsikkal és tüzérséggel is rendelkeztek. Az iráni hadsereg kilenc gyalogos hadosztályt mozgósított – 126-200 ezer fő körüli emberállománnyal bírt –, melyek közül néhány gépesített volt, és két hadosztály összesen 200 harckocsival és 6 páncélgépkocsival rendelkezett. Ám hiába az évek óta zajló modernizációs program a hadseregben, az iráni katonák nem voltak elég képzettek, illetve nem állt rendelkezésre elegendő páncélos és légi egység, hogy képesek legyenek több frontos háborút vívni.

A Brit Királyi Légierő gépei bombázták Teheránt, Kazvint és több egyéb várost, míg a szovjetek különböző célpontokat bombáztak Tebriz, Ardabil és Rast városában. Miután Reza sah nem engedett tábornokai kérésének, melyben az utak és a közlekedési hálózat lerombolását kérték, ez nagyban hozzájárult a szövetségesek gyors győzelméhez.

„Ráadásul Iránnak szövetségese sem volt, aki a segítségére lehetett volna, így az iráni ellenállást gyorsan eltiporták a szovjet, illetve brit harckocsik és katonák. A két támadó ország csapatai Szanandadzsnál és Kazvinnál már augusztus 30-án és 31-én találkoztak egymással”

Reza sah felmérve a katonai helyzetet, már augusztus 29-én arra szólította fel az iráni haderőt, hogy hagyja abba a harcot, és tegye le a fegyvert. Eddigre a szovjet haderő már elérte Csálusz városát, ami azt jelentette, hogy csáluszi főúton, és az Alborz-hegységen átkelve elérhetik Teheránt. Szeptember 1-jén az iráni kormánnyal történő megegyezést követően a szovjetek megálltak, és nem mentek tovább Teherán felé.

Megkezdődtek a tárgyalások, és a támadó szövetségesek olyan feltételeket szabtak Iránnak, hogy a német nagykövet azonnal hagyja el az országot, zárják be a német, olasz, magyar, és román diplomáciai képviseleteket, és adjanak át minden német nemzetiségű személyt és családját a brit és szovjet hatóságoknak. Az utolsó követelés végrehajtását addig késleltette a sah, hogy szervezett evakuáció segítségével szeptember 18-ra szinte az összes német átszökhetett a török határon. Emiatt a Vörös Hadsereg szeptember 16-án megszállta Teheránt, míg a britek a Kádzsár-dinasztia hatalomba való visszatérését akarták, mert azok jól szolgálták az érdekeiket.

„Reza sahot letartóztatták mielőtt elhagyhatta volna a fővárost és brit fogságba került. Brit fogolyként Dél-Afrikába száműzték, ahol nem sokkal később meg is halt”

A helyét végül a fia, a koronaherceg Mohammad Reza Pahlavi foglalta el. Noha a szövetségesek október 17-én kivonultak Teheránból, a háború ideje alatt Irán gyakorlatilag brit és szovjet megszállási övezetekre szakadt. A szovjetek az ország északi részén állomásoztak, a britek pedig nem léptek túl Hamadán és Kazvin körzetén.

Az immár nyitott utánpótlási vonalon, az úgynevezett Perzsa korridoron keresztül a kölcsönbérleti törvény keretében hatalmas mennyiségű, több mint 5 millió tonna hadianyagot szállítottak elsősorban a szovjeteknek, de néha a britek közel-keleti területeire is. Ráadásul az új sah 1942 januárjában szövetségi szerződést írt alá a britekkel és a szovjetekkel, ami alapján Irán nem katonai jellegű segítséget nyújt a szövetségeseknek.

MEGOSZTÁS