„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Zempléni Kovács Sándor írása a #moszkvater.com számára
„Itt nem az a kérdés, hogy szeretik-e az AI-t. Hanem az, hogy tudják-e, mit vesz el tőlünk, miközben ad. Mert ad, sokat ad. Hatékonyságot, gyorsaságot, olcsóságot. Csak közben észrevétlenül elveszi a kompetencia érzetet. Tényleg megkéri az árát”
A kép a szöveg alapján mesterséges intelligencia segítségével készült el
A túlélésről a legtöbben még mindig úgy beszélünk, mintha valami erdei kalandtúra lenne. Tűz, bicska, sátor, felforralt víz, hogy ne kapjon vérhast. És ebben van is igazság, hiszen aki életében nem rakott tüzet, az az első hideg éjszakán megtanulja, mit jelent a tehetetlenség. Aki nem érti, miért kell a talált vizet felforralni, az a saját testén, mint porcelánhuszár tanulja meg, hogy a természet nem romantika, hanem szabályrendszer.
Csakhogy a baj ma nem ott kezdődik, hogy nem tud tüzet rakni. A baj ott kezdődik, hogy egyre több mindent nem tud, és ami még rosszabb, nem is érzi, hogy ez gond. Mert a városi lét – és ma már sokszor a vidéki is – kivette a kezünkből az öngondoskodás reflexét. Nem gyakoroltat, nem kényszerít, és nem kér számon. Mindent „megold” Ön helyett, egészen addig a pillanatig, amíg egyszer csak nem old meg semmit.
„Nézzen körül. A kertek eltűntek. A ház körüli munka kiszorult, a <majd megoldja valaki> lett az alapbeállítás”
A házőrző kutyákból ölebek lettek, nem azért, mert az öleb rossz, hanem mert a funkció is eltűnt. Miért őrizzen, ha már nincs mit őrizni, és nincs kitől? A kiskapu helyett okos zár, a kerítés helyett kamera, a szomszéd helyett applikáció. Kényelmes. Csak közben észrevétlenül elvágja magát attól az ösztöntől, hogy „ezt nekem kell tudnom”.
„És ez nem csak városi történet. Vidéken is látszik”
Harmincöt évvel ezelőtt még verekedtek az emberek, hogy lekaszálhassák az állatoknak a töltés oldalát. Nem azért, mert olyan jó buli volt izzadni, hanem mert az állatnak enni kell, a tél jön, a takarmány számít, és aki lemarad, az bukik. Ma meg keresni kell az embert, aki normálisan tud, és hajlandó is kaszálni. Nem „vállalkozói áron”, hanem úgy, hogy értse a mozdulatot, ne törje el a szerszámot, ne vágja szét a bokáját, és ne adja fel húsz perc után.
Pár éve mikor hazalátogattam a bordogközi falumba, egy öreg haver mesélte, hogy mikor nyugdíjas lett, alig várta, hogy termeljen a kertben. Felásta, elment vetőmagot venni, aztán vegyszert, a tápanyagot is pótolni kellene valahogy. Szerszám is kellett. A végeredmény: „Sanyikám, rájöttem, hogy nem éri meg, töredékéért megveszem a Tescóban, mint amit ráköltöttem.”
„Ez nem nosztalgia. Ez egy készségvesztési görbe. A készségek pedig nem elméleti díszek. Készség az, ami akkor is működik, amikor nincs internet, amikor nincs helpdesk, amikor nincs <majd holnap>. Készség az, ami átviszi a bajon. A baj pedig ma pont abban áll, hogy egyre több embernek nincs <átvivő> készlete”
Próbálja ki, kérjen meg egy tizenévest (vagy akár egy felnőttet), hogy menjen el A-ból B-be térképpel. Nem Google Maps-szel, hanem térképpel. Hogyan? Melyik irány? Hol van? Melyik utcát keresi? A tájékozódás nem valami elit túratudás. Régen alap volt. Ma sokaknak ijesztő. A környezetemben sok gyerek nem látott még térképet, leszámítva talán az iskolai atlaszt. Vagy ott van a menetrend. Nem bonyolult, nem rakétatudomány: indulás, érkezés, átszállás. Mégis, egyre többször hallani, hogy a diákok nem tudják értelmezni. Nem azért, mert buták. Hanem mert nem is találkoznak vele úgy, hogy kénytelenek legyenek értelmezni.
„A telefon megmondja. A rendszer leveszi róluk a gondolkodás terhét. A gondolkodás pedig olyan, mint az izom, ha nem használják, sorvad”
Ahogy én látom, a baj ott van, hogy ez az egész fel fog gyorsulni az AI rendszerek miatt. Mert az automatizálás logikája pontosan ugyanaz, vegye ki az ember kezéből, ami kényelmetlen, lassú, idegesítő. Majd a gép megcsinálja. Ezzel nincs baj, amíg a helyén kezeljük. A probléma ott van, hogy a gép nemcsak a munkát veszi ki, hanem a tanulást is. A hibázást, a rákényszerülést, a „meg kellett oldanom” élményét. És ha nincs rákényszerülés, nincs tapasztalat. Ha nincs tapasztalat, nincs önbizalom. Ha nincs önbizalom, jön a pánik, amikor a rendszer egyszer nem működik. Minél jobban automatizálunk, annál inkább butulunk, ha nem építünk mellé tudatos „emberi edzést”.
„Itt nem az a kérdés, hogy szeretik-e az AI-t. Hanem az, hogy tudják-e, mit vesz el tőlünk, miközben ad. Mert ad, sokat ad. Hatékonyságot, gyorsaságot, olcsóságot. Csak közben észrevétlenül elveszi a kompetencia érzetet. Tényleg megkéri az árát”
És igen, itt, a posztszovjet térségekben ennek különös súlya van. Nem azért, mert „rosszabbak” lennénk, hanem mert a világ egyre veszélyesebb, törékenyebb, kiszámíthatatlanabb. Nem tudom, hogy ezt a cikket olvasók közül ki az, aki nincs tisztában azzal, hogy valójában a NATO felvonulási területe vagyunk egy esetleg háború esetén az oroszokkal? Ellátási lánc, energia, munka, biztonság, ez a minimum. A túlélés nem a zombi támadással kezdődik. Ébresztő, mi lettünk a zombik, ha mindent kiszervezünk a képernyőnek, és közben elhisszük, hogy ettől „okosabbak” lettünk.
„A jó hír az, hogy ez visszafordítható. Nem heroikus módon, nem bunkert építve. Hanem kicsiben, tudatosan. Tanulja meg újra a kézzelfogható dolgokat!”
Legyen egy kertje, ha csak két láda paradicsom is, ha más nem megoldható, legyen balkonkertész. Legyen egy hétvégi rutinja, javítson meg valamit, amit eddig kidobott volna. Menjen el egyszer valahová térképpel. Főzzön, hogy nem a futár hozza az ételét, és közben értse, mit miért csinál. Tanuljon meg kaszálni, fát vágni, metszeni, szerszámot használni, vagy legalább tisztelje azt, aki tudja.
„És használja az AI-t, de ne úgy, hogy kiváltja Önt, hanem úgy, hogy erősíti. Ne helyettem gondolkodj, hanem segíts jobban gondolkodni”
A túlélés ma nem hőstörténet. A túlélés ma kompetencia. És a kompetencia nem beszéd, hanem gyakorlás. Ha most elkezdi, még Ön irányít. Ha nem, akkor majd a világ fog Ön helyett dönteni. És az ritkán szokott kényelmes lenni.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
csakafidesz says:
“Felásta, elment vetőmagot venni, aztán vegyszert, a tápanyagot is … rájöttem, hogy nem éri meg, töredékéért megveszem a Tescóban, mint amit ráköltöttem.”
Igen, és ez a szomorú ebben a történetben. Gyerek koromban 13 éesen a kerités melletti ágyásból húztam ki néhány répát amikor anyám levest főzött. Nem csak úgy magától termett (bár képes gondozás nélkül is erre) hanem minden nap megkapáltam a hagymával, retekkel együtt.
Az ár ilyenkor lényegtelen. Az íze más. Ezt a répát én kapáltam, gondoztam, stb. Egészségesebb lenne a világ, ha aki teheti ilyen saját termelésű zöldséget enne. Miért is mondom? Milliónyi ágyást lehetne létrehozni itt ott a kertek végén. Tessék? A Tesco adja el másnak a ki tudja honnan importált árúját.