//Volt egyszer egy Krím
„Életszerűtlen azt hinni, hogy Oroszország valaha is feladja a döntő többségében oroszok lakta Krímet. Abszurd arra gondolni, hogy ez valamikor is bekövetkezhet. Legyen bárki a Kremlben” #moszkvater

Volt egyszer egy Krím

MEGOSZTÁS

Egymásnak adták a kilincset az európai vezető politikusok az elmúlt hetekben Kijevben és Moszkvában. Mindenki kötelességtudóan kiállt Ukrajna területi egysége mellett, de a Krímről – Kijev nagy bánatára – már szinte szó sem esett. Kijevben is jobban tennék, ha a realitásokkal szembe nézve immár a maradék ország egyben tartására összpontosítanának. Ez sem lesz egyszerű feladat.

„Életszerűtlen azt hinni, hogy Oroszország valaha is feladja a döntő többségében oroszok lakta Krímet. Abszurd arra gondolni, hogy ez valamikor is bekövetkezhet. Legyen bárki a Kremlben” #moszkvater
„Életszerűtlen azt hinni, hogy Oroszország valaha is feladja a döntő többségében oroszok lakta Krímet. Abszurd arra gondolni, hogy ez valamikor is bekövetkezhet. Legyen bárki a Kremlben”
Fotó:EUROPRESS/Vyacheslav Prokofyev/SPUTNIK/AFP

A 2000-es években többször is jártam a Krímben. Kedves, aranyos hely volt, tele szovjet nosztalgiával és posztszovjet gyötrelmekkel. Végig lehetett utazni Szimferopoltól Jaltáig a világ leghosszabb troli vonalán, süttetni magunkat a köves tengerparton, gyönyörködni a lányokban, és megkóstolni a jó vörös borokat. Hátradőlt az ember, és élvezte, hogy megállt az idő, és pár napra visszamehetett a múltba.

„A Krím varázsa a táj szépségén kívül ez a két korszak, a Szovjetunió és a független Ukrajna között megrekedt világ volt. A rohanó 21. században maga az időn kívüliség, a nem is retró, hanem valahol a múltból véletlenül itt maradt szovjet skanzen”

S ha valaki vette a fáradságot, akkor arról is meggyőződhetett, hogy az itt élők annyira azért nem élvezik, hogy 1991 után errefelé megállt az idő, vagy legalábbis nagyon cammogva halad előre. Panaszkodtak az oroszok és a tatárok is. Lényegében mindkét oldal amiatt, mert magukra hagyták őket. Az oroszokat a saját bajaival elfoglalt anyaország – ez alól talán csak a moszkvai főpolgármester, Jurij Luzskov volt a kivétel -, a tatárokat a nagy reményekkel várt független Ukrajna. Maga a legendás vezetőjük, Musztafa Dzsemilev mondta el nekem, hogy Kijev mutogatja őket, de a problémáikkal nem nagyon törődik.

„A független Ukrajna majd’ negyedszázadon át nem tudott mit kezdeni a Krímmel. Ahogy mondani szokták, nem tudta belakni, így a félsziget megrekedt valahol két világ között. Úgy is fogalmazhatnék, Ukrajna nem 2014-ben vesztette el a Krímet, mert valójában meg sem szerezte. Csupán formálisan”

De ott voltam 2014-ben is, a referendumon is, amikor ünnepelt a Krím. Legalábbis a lakosság döntő többsége. Táncolva, dalolva, öröm könnyeket hullatva borultak az idegen nyakába is. „Megyünk haza!” – mondogatták maguk elé, s nem akarták elhinni, hogy ez megtörténik. A tatárok pedig a harcias vezetőik felszólítása ellenére az alkonyat homályában szépen csak elbandukoltak szavazni. Mert élni azért ezután is kell. No meg, az oroszok csak többet adnak majd. Ennyit arról, hogy Moszkva fegyverrel szerezte meg a Krímet. Persze, volt ott fegyver, de nem kellett felemelni. Nem volt ki ellen!

„Mindez most arról jut eszembe, hogy 2014-ben ezekben a napokban kezdett el a Krím hatalmas léptekkel távolodni Ukrajnától. Előbb csak lélekben, a félelemtől hajtva, aztán a mindennapok teljes valóságával. Ukrajna 2014 óta sír a Krímért, amikor meg az övé volt, rá se hederített. Nem érdekelte”

Kijev most „Krími Platformot” szervez, csúcstalálkozót, amelyen ha nem a legmagasabb szinten képviseli magát egy ország, akkor megbélyegzik. Minden Ukrajnába érkező delegációtól elvárják, hogy kiálljon a Krímért. A 2000-es években a holodomorral csinálták ugyanezt. S aki nem elég harciasan áll ki a félsziget visszaszerzése mellett, az megnézheti magát. Emlegethetjük a nemzetközi jogot, ettől még a valóság az, hogy Ukrajnának a Krímhez 2014 óta semmi köze. Ha csak annyi nem, hogy elzárja a szeretett félsziget elől az ivóvizet, a lakóit pedig azzal fenyegeti, hogy ha a Krím újra az övé lesz, akkor elűzi őket Oroszországba.

„Szóval, Európa már szembenézett a valósággal, és már nem a Krímmel akar foglalkozni. Ez a hajó elment, a Krím Oroszország része. Ezt tudják a politikusok is. Vannak, akik ezt ki is mondják, mint Rumen Radev bolgár elnök, míg mások csak a folyosókon vonják meg a vállukat: <Ez van!>”

Ukrajna pedig tombol, és a fájdalomtól, valamint  a tehetetlen dühtől vezérelve a Krím iránti szeretetét azzal fejezi ki, hogy terrorista akciókat szervez  a félsziget infrastruktúrája, a mindennapi életben elengedhetetlen objektumai ellen. Az emberi jogok és a nemzetközi jog nevében durván megsérti az emberi jogokat. A törvényről nem is beszélve.

S mivel ezért nem szól neki senki, úgy érzi, hogy áldozatként szabadon garázdálkodhat, és belegázolhat mások jogaiba. Például a nemzeti kisebbségekébe. Demonstrálja ezt a kisebbségeket sújtó nyelv- és oktatási törvény, vagy a kárpátaljai magyar szervezetekkel szembeni provokációk.

„Már csak ezt látva is életszerűtlen azt hinni, hogy Oroszország valaha is feladja a döntő többségében oroszok lakta Krímet. Abszurd arra gondolni, hogy ez valamikor is bekövetkezhet. Legyen bárki a Kremlben”

Még a rendszeren kívüli orosz ellenzék liberális körei is politikai öngyilkosságnak tartják a félsziget jelenlegi státusának megváltoztatását. A Nyugat kedvence, Alekszej Navalnij is többször kijelentette, hogy ő sem adná vissza a Krímet. Ezért aztán az, hogy az ukrán politikusok folyamatosan a Krím visszatéréséről beszélnek, nem más, mint a figyelem elterelése az ukrán lakosságot 2014 óta halmozottan sújtó mindennapi problémákról.

A krími tatárokra sem nagyon érdemes a Krím kapcsán hivatkozni. Ugyanolyan jogaik vannak, mint az oroszoknak. A kisebbségi jogok tekintetében jobb helyzetben vannak, mint 2014 előtt. A tatárok céljaik elérése érdekében minden eszközt, a terrorizmust is bevetni kész radikális szárnya közben évekkel ezelőtt elhagyta a Krímet. Az ő jogaik tehát nem nagyon sérülhetnek.

„Hogy milyen is a helyzet a Krímben, azt manapság az ukrán vagy a nyugati sajtóból nehéz megtudni.  A kijevi irányvonallal szembemenő publikációk közlése informálisan tiltott. Nem marad más hátra, mint el kell menni a Krímbe, és saját szemével kell meggyőződnie mindenkinek a valóságról. persze, ezt Kijev minden erővel igyekszik megakadályozni. Egészen odáig megy, hogy fekete listákat állít össze azokról, akik Oroszországon keresztül jutnak be a félszigetre. Máshogy pedig elég nehéz”

Ebben a helyzetben nehéz teljes szívvel támogatni az európai értékekről beszélő, azokat pedig naponta lábbal taposó ukrán kormány törekvéseit. A kárpátaljai magyarok jogainak semmibe vevő kijevi politikát látva ez szembe menne a nemzeti érdekkel.

Nehéz Ukrajnát sajnálni akkor is, amikor látjuk, hogy a felette folyó geopolitikai csatározásnak valójában az ukrán emberek az első számú áldozatai. Ezt, ha későn is, de mintha kezdenék felismerni az ország vezetői is. Ezekben a feszült napokban igazán elgondolkozhatnának azon Kijevben, hogy addig kell foglalkozni az emberek gondjaival, problémáival, amíg lehet. A Nemzeti Egység Napját nem elég meghirdetni, a nemzetet egységbe kell forrasztani. Persze, úgy nehéz, ha az állam erővel , jogaik megnyirbálásával, identitásuk megtörésével ukránt akar faragni mindenkiből. Az sem járható út, hogy ukrán hatalom azzal várja a Donbassz lakóit, hogy leterroristázza őket. De az is figyelmeztető lehetne, hogy az elmúlt másfél évtizedben jó 10 millióan hagyták el Ukrajnát. Élhető, szerethető országot kell teremteni, és akkor nem csak szavakban lesz nemzeti egység. S a Krím esete arra mindenképpen megtaníthatná a kijevi elitet, hogy az országot a jelenlegi módon nem lehet egyben tartani. Az emberekkel pedig addig kell foglalkozni, amíg nem indulnak el a szeparatizmus útján, vagy csak úgy nyugatra. Mert élni akarnak!

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.