Kezdőlap » Fókuszban » Viszockijt nem felejti el Oroszország
Mihail Semjakin #moszkvater

Viszockijt nem felejti el Oroszország

Az egykori barát, Mihail Semjakin mesél a költőről, énekesről, színészkirályról, a Brezsnyev-korszak lelkiismeretéről

Ezen a napon évről évre szinte egész Oroszország megemlékezik arról a forró nyári éjszakáról, amikor megállt a kor lelkiismeretének tartott költő, bárd, színészkirály, az akkor, 1980-ban még csupán 42 éves Vlagyimir Viszockij szíve. Azóta hatalmasat fordult a világ, nem akadt azonban senki, aki nála jobban belopta volna magát az oroszok szívébe. A páratlan, ám valójában csak a korai halál után elismert életműről, Viszockijról, az emberről a mára legendává magasztosult dalnok barátjával, a sokáig párizsi, majd amerikai emigrációban élő, világhírű nonkonformista szobrásszal, Mihail Semjakinnal beszélgettünk. Adózzunk Vlagyimir Viszockij emlékének ezzel a 2003-ban Budapesten készült interjúval.

Mihail Semjakin #moszkvater
Mihail Semjakin
Fotó:EUROPRESS/JOEL SAGET/AFP

– Életének utolsó évtizedében kevesen ismerték Önnél jobban Viszockijt, aki ekkor már viszonylag sok időt töltött Párizsban feleségénél, Marina Vladynál. Hogyan találkoztak? Mikortól datálódik kettejük barátsága? 

– Tudtunk egymásról, ismertük a másik művészi pályáját, ám személyesen csak Párizsban találkoztunk. Az orosz balett egyik kiváló mestere, az akkor már szintén emigráns Mihail Barisnyikov mutatott be bennünket egymásnak a hetvenes évek elején Marina Vlady nővérének, Tányának az egyik estélyén.

„S amikor az egybegyűltek unszolására Vologya elővette a gitárt, s énekelni kezdett, rögtön megértettük, hogy valójában mi már régóta barátok vagyunk”

Az első pillanattól ráéreztünk egymásra. Baráti kapcsolatunk innentől művészi értelemben is kiteljesedett. Sokat beszélgettünk művészetfilozófiájáról. Ismeretségünknek köszönhetően élénken érdeklődni kezdett a festészet iránt, otthon elérhetetlen, tiltott könyvek sorát olvasta el, amikor ott lakott nálam. Nem sokat tétlenkedtünk, azonnal elkezdtünk dolgozni. Gyorsan kiképeztem magam hangmérnökké, felszereltem egy ministúdiót, és elkezdtük felénekelni a dalokat.

– Azonnal felismerte, hogy Viszockij dalait meg kell menteni az utókor számára? 

– Én akkor egy ideje már Párizsban éltem, és másképp gondolkodtam. Zavart azoknak az amatőr felvételeknek a minősége, amelyeket Vologya mutatott nekem a dalairól. Ráadásul ekkor már sikeresen túl voltam egy hasonló kísérleten. Két lemezt adtam ki a híres orosz cigányzenészek, Vologya Poljakov és Aljosa Dmitrijevics dalaival. Egy párizsi orosz kocsmában ismerkedtem meg velük. Csodálatosan játszottak, s számomra természetes módon rögtön megkérdeztem, hol tudom megvenni a lemezeiket. Meglepődve válaszolták, hogy csupán két dalt tartalmazó kislemezt vettek fel velük. Megdöbbenve hallgattam őket. Játszottak ők már az egész orosz arisztokráciának, mindenki ismerte őket, és senkinek nem jutott eszébe, hogy e két zseniális zenész muzsikáját megőrizzék az örökkévalóságnak! Munkához láttam, s megszületett a két nagylemez. Az egyedüli, amely máig őrzi e két zenész különleges muzsikáját. Nem volt egyszerű velük dolgozni, de sikerült. Barátom, a „bolgár Viszockij”, Kosztya Kazanszkij segített, kórust verbuvált, vezényelt. Két évig tartott a munka, s ami pénzt az első időben kerestem, az utolsó frankig arra költöttem, hogy megőrizzem az utókor számára e két cigányzenész páratlan muzsikáját. Ilyen jellegű tapasztalatom tehát már volt,

„mikor pedig Viszockijjal találkoztam, rögtön arra gondoltam, hogy az ő kivételes hangját szintén meg kell valahogy menteni az öröklétnek”

Viszockij Semjakin párizsi műtermében 1977-ben Fotó:Pierre Bernard #moszkvater
Viszockij Semjakin párizsi műtermében 1977-ben
Fotó:Pierre Bernard

Hat éven át tartott. Ültem a fülhallgatóval a fülemen, Vologya pedig énekelte a dalait. Nem egy alkalommal ötször-hatszor is nekifutottunk egy dalnak, hogy a felvétel a legjobb legyen. Felénekelte az addigra már-már elfelejtett régi dalokat is. Csiszolt rajtuk, s nem egyet szinte teljesen átdolgozott. Elégedett volt a lemezekkel. Hét albumot adtam ki profi minőségben – amelyek később CD-n is megjelentek –, s csak Vologya halála szakította félbe a munkát.

– Ez üzletnek sem lehetett utolsó, hiszen a szovjet állam „jóvoltából” Viszockij dalai főképp szinte élvezhetetlen kalózkazettákon terjedtek… 

– A bevételt az afganisztáni veteránok alapítványának javára ajánlottam fel. Egy kopejkát sem akartam keresni a barátomon. Számomra az a fontos, hogy Vologya hangja a hozzá méltó minőségben fennmaradt.

– Viszockijról, túlfűtött életéről, botrányairól legendák keringenek. Ön milyen embernek ismerte meg? 

– Előítéletekből kiindulva sokan leegyszerűsítik barátságunkat. Mint mondják, a két iszákos elkocsmázgatott, s született ebből egy-két dal. Egyszer tényleg cefetül leittuk magunkat, amelyből tényleg lett is egy dal. De csak egyszer! Egyébként pedig, amikor Vologya „beindult”, Marina Vlady hívott, hogy vigyázzak rá. Hét-nyolc napig is eltartott egy ilyen ámokfutás, s én lényegében arra ügyeltem, nehogy baja legyen, ne menjen olyan helyre, ahol nagy eséllyel történhet vele valami. Ezek a „beindulások” általában delíriumba torkolltak, a vad tombolásnak csak lekötözéssel lehetett véget vetni, s Vologya valamelyik párizsi pszichiátrián kötött ki. Ezután rendszerint tiszta periódus következett, amikor normálisan lehetett dolgozni. Egy idő után aztán ismét felbukkantak az úgynevezett barátok, akik elcsalták magukkal Vologyát inni.

„Elterjedt, hogy Viszockijt a KGB mérgezte meg. Pedig dehogy! Az úgynevezett barátok „ültették rá a tűre”, amit már az ő sok mindent kiállt szervezete sem bírt ki. Az alkohol és a morfium megölte”

A mi barátságunk nem erről szólt. A közösen töltött idő nagyrészt a munkáról szólt. Persze az is igaz, ha például én „indultam be”, s Viszockij éppen Párizsban volt, akkor ő igyekezett vigyázni rám. Az életünk ekkor folyamatos harc volt az alkohol ellen. Kilenc alkalommal voltunk együtt orvosnál, ültettünk be spirált, ampullákat a szervezetünkbe, hogy így vessünk véget ennek az életmódnak. Erre nem lehetett inni, mert végzetes lett volna. Sajnos ezek az időszakok csak négy-öt hónapig tartottak, Vologya sokszor az étteremben távolította el magából e szereket, s kezdett el ismét inni. Ez azonban csak az érem egyik oldala. Sokat beszélnek róla, Viszockijnak azonban ez csak az egyik arca. Csodálatos ember volt. Sokak számára tűnhetett durvának, nemegyszer voltam én is tanúja ilyen megnyilvánulásainak, a mi kapcsolatunk azonban fantasztikus volt. Őszintén szerettük egymást.

– Aligha örülhetett a két fenegyerek barátságának Marina Vlady… 

– Marina valóban féltékeny volt e tisztán férfibarátságra, s nehezen értette meg, hogy szellemi közelségünk miatt Vologya számára sokszor érdekesebb velem lenni.

– Mindez persze nem azt jelenti, hogy ne lett volna kivételesen nagy szerelem az övék. Mi volt ennek a titka? 

– Ne feledje el, hogy ki volt akkor a Párizsban élő Marina az orosz fiatalok számára! Egy csodálatos boszorka, aki elbűvölte őket. Vologyát is. Marina gyönyörű volt. Igazi szépség! Nagyon szerették egymást. Viszockij életének utolsó éveiben azonban kapcsolatuk komoly válságba került. Marina francia neveltetése ekkor nyíltan ütközött Vologya oroszságával. A lángoló szerelem időszakát napi szemrehányások sora követte. Különösen Viszockij élte ezt meg nehezen. Tudta, hogy Marina nagyon szereti, igyekszik megmenteni kapcsolatukat, a sokat megélt Vologya azonban megértette, hogy félre kell állnia.

– Sokan tartják ma már kissé ellentmondásosnak Viszockij és a szovjet hatalom viszonyát. Önök minden bizonnyal beszélgettek Oroszországról is. Miként viszonyult Viszockij a Szovjetunióhoz? 

– Nagyon megrázta például az afganisztáni bevonulás. Dalt is írt e háború ellen. Egyszer szemem előtt sírta el magát, amikor a francia tévében egy dokumentumfilmet látott arról, mi zajlik az afgán hegyekben.

„A hazáról folytatott beszélgetéseink egyébként meglehetősen szomorúak voltak”

Nem látszott ugyanis remény arra, hogy összeomlik a rendszer. A szovjet börtönök tele voltak politikai foglyokkal, s még az imádott sztárszínész Viszockij is érezte a saját bőrén a rendszer természetét, hiszen a hetvenes években egyszer le is tartóztatták, a Lubjankán vallatták. Egy rigai erőszakos nemi közösülést és gyilkosságot akartak ráverni. A gyilkos, Viszockijnak adva ki magát, két lányt elcsalt gitározni, aztán egy kapualjban lehullott az álarc, s csak az egyik fiatal tudott elmenekülni. Vologyát sokáig vallatták, aztán hirtelen kiengedték. A megalázó procedúra, módszerek miatt bevallása szerint már az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Később egy előadás után a vallatótiszt megkereste, és közölte vele, megtalálták a gyilkost, aki az elfogás elől kiugrott egy ablakon. „Tudja – mondta neki cinikusan –, az illető tényleg hasonlított magára!” A kiutazási engedélyekkel is örökké gondja volt Viszockijnak. Marina folyamatosan stresszelte, ha valamit csinál, akkor nem engedik Párizsba, nem láthatják egymást. Vologya úgy érezhette magát, mint egy gyerek, aki folyamatosan azt hallja, ha rosszul viselkedik, elveszik a játékát, nem engedik Franciaországba. Viszockij számára ez szörnyű lett volna.

„Ha kikészítette a moszkvai élet, ment Párizsba, de Nyugaton nem tudott élni, az is idegesítette. Egy idő után hazavágyott”

Álmodozott arról, hogy Franciaországban fog dolgozni, de zavarták például a nyelvi akadályok. A halála előtt például szóba jött egy, a háború utáni nyárról szóló film terve. Gerard Depardieu játszotta volna a francia, Daniel Olbrychski a lengyel, Vlagyimir Viszockij pedig az orosz hadifoglyot. Ez lehetett volna az első lépés a nyugati karrier felé. Amikor először járt Amerikában, rögtön beleszeretett az ottani szabadságba. Mikor visszatért, azt mondta, az olyan embereknek, mint mi, ott kell élniük. Feldobott hangulatban volt. Büszkén, könnyes szemmel mesélte, hogy példaképe, Joszif Brodszkij költőnek nevezte.

– Tudjuk immár a visszaemlékezésekből, mennyire vágyott arra, hogy elismerjék. Ez azonban életében hivatalosan nem adatott meg neki. Szovjetellenesnek minősített versei, dalszövegei csak halála után jelenhettek meg, addig szamizdatban terjedtek. Ön szerint ki volt valójában Viszockij? Költő, színész, bárd, úgynevezett városi dalnok, vagy mindezek együtt? 

– Hogy ki volt ő? Egyszerűen Viszockij! Ha énekelt, beleborzongott a gyönyörtől, aki hallotta, ha a Hamletet játszotta, a nézők könnyeztek, ha pedig egyszerűen csak beszélgettünk, akkor is világos volt számomra, hogy velem szemben kolosszális ember ül.

– Az igazán csodálatos azonban az, hogy ha a felvételeket nézzük, hallgatjuk, a verseket olvassuk, ennyi évvel a halála után is ugyanezek az érzések töltenek el bennünket.

– Vologya igazi titka, hogy utánozhatatlan. Ő Viszockij, mindazzal a szellemiséggel, tehetséggel, amit ellenállhatatlanul sugárzott a személyisége. Sokan próbálják utánozni előadásmódját, mindez azonban hamisan hat, az embert ugyanis nem lehet becsapni.

„Nem túlzás, Vologya a vérével írta életművét”

Konkrét és átvitt értelemben is igaz ez. Nemegyszer láttam például, hogy vér csöpögött az ujjából a koncert után, amikor lejött a színpadról. Mindenét beleadta egy ilyen fellépésbe. Ritka az ilyen, s ezt megérzi a néző!

– Önkéntelenül is felmerül mindezt hallva a mester, a Taganka rendezőjének, Jurij Ljubimovnak a neve. Milyennek látta kettejük viszonyát? Miként fért meg egymással két ilyen erős személyiség? 

– Viszockij szerette, tanítómesterének tekintette Ljubimovot, egy idő után azonban már úgy érezte, megfullad, ha nem vált, s ott marad a Tagankán. Már mindent látott, kipróbált. Kinőtte ezt a színházat, ezért aztán egyre nehezebb volt vele együtt dolgozni.

– Élete utolsó éveiben Viszockij érezte a halál közeledtét? Dalaiban ugyanis mintha már készült volna a másvilágra. 

– Ez a téma a végén már beszélgetéseink visszatérő eleme volt. Mintha megérezte volna korai halálát. Amikor utoljára találkoztunk, nagyon szomorú volt. Mikor beült a taxiba, azt mondta, érzem, hogy meg fogok halni. Én erre azt válaszoltam, sokan szeretnék, ha meghalnánk, ezért már csak a bosszantásukra is sokáig fogunk élni. Jól van, mondta ő erre, akkor megpróbálom. Görögországba utaztam, ahol sajnos csak akkor értesültem a haláláról, amikor már eltemették. Féltek megmondani. Marina például bevallotta, attól tartott, kárt teszek magamban.

– Azóta már több mint negyedszázad telt el, Viszockij dalai azonban élnek, örök érvényűek. Mit tart ma a legaktuálisabbnak ebből az életműből? 

– Viszockij háborús dalait hallgatva sokan biztosak voltak abban, hogy katonaként élte meg a világégést. Annyira belülről jött minden. Ugyanígy szintén örök érvényű, mikor az emberről, az orosz lélekről szól. Ha a korszak nagy bárdjait nézzük, akkor politikailag szuperérzékeny dalaival Alekszandr Galics kiszolgálta a társadalom egyik részét, a romantikus Bulat Okudzsava pedig egy másikat. Vlagyimir Viszockij azonban maga volt a vulkán, tudott politikus, szerelmes és szatirikus is lenni, ugyanis

„ő az orosz lélek minden húrján játszott”

S ami talán a legfontosabb, hiteles személyiség volt, dalait életével támasztotta alá. Ahogy énekelt, úgy is élt. Tiltott, szamizdatban terjedő dalaival a szabadság szimbóluma volt.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.