Kezdőlap » Kultúra » Viszockijt meg kell élni!
Földes László - Hobo Fotó:Tóth Tibor #moszkvater

Viszockijt meg kell élni!

Egy Földes Lászlóval, azaz Hobóval húsz éve készül beszélgetésben idézzük az orosz bárd szellemét

„Sok minden volt Vlagyimir Viszockij, de leginkább legenda. Múzeumot állítottak neki, értelmezik és elemzik műveit, játékát és tragikus élettörténetét. Mintha meg lehetne magyarázni azt, ami egy tekintet, egy mozdulat, egy hang mögött van. Nem sokat tudok Viszockijról, mégsem mentem el a moszkvai Tagankába és nem olvastam újra Marina Vlady könyvét sem, de meghallgattam legalább kétszáz dalát. Aztán Szilágyi Ákostól megkaptam egy párizsi koncertjének kalózfelvételét, ahol egy nagybőgőssel és egy bluesgitárossal játszott. Ez volt a meghatározó élmény. Nem volt többé visszaút” – vallotta Földes László, azaz Hobo a még 1998-ban a Merlin Színházban Adjatok a kutyáknak húst! címmel bemutatott Viszockij-estjéről.

Földes László - Hobo Fotó:Tóth Tibor #moszkvater
Földes László – Hobo
Fotó:Tóth Tibor

– Az olyan katartikus személyiségek, mint Viszockij ritkaság- számba mennek egy ország kultúrájában. Nemcsak körülötte vibrált a levegő, de dalainak szövegei mögött is hatalmas energiák feszülnek. így aztán őt, a műveit igazán nem könnyű az utókor számára közvetíteni. Mutatják ezt a finoman szólva kudarcba fulladt próbálkozások is. Most azonban sikerült az előadó egyéniségén „átgyúrni” Viszockijt, kicsit a blueson, rockon át megfürdetni a dalokat, úgy, hogy közben minden az eredeti maradt. Milyen hosszú volt idáig az út?

– Viszockij orosz barátai kértek fel erre az estre, s még 1995- ben kezdtem el dolgozni rajta. Rengeteg dalt hallgattam meg, közel száznak a nyersfordítását kaptam meg Szilágyi Ákostól, Kozma Andrástól és Magyar Fruzsinától. A zenei átdolgozás végül Tóth János Rudolf érdeme. Közben sok olyan szöveget is áttanulmányoztam, amelyeket Viszockij a koncertjei közben mondott. így az esten minden elhangzott szó Viszockijé.

– Az Ön előtt Viszockijjal próbálkozók – az orosz művészektől a lengyel Dániel Olbrychskin át Hegedűs D. Gézáig – inkább utánozták őt. Önben nem merült fel, hogy színházat csináljon az „orosz bárdból” ?

– Sok lehetőség, ötlet szóba jött, végül azonban abban maradtunk, hogy koncertet csinálunk, ahol az ő gondolatai, zenéje és dalai hangoznak el. Ez így természetesebb. Nem vittük el a dolgot a színház irányába. Ahhoz először is egy darabot kellett volna írni, ami őrületes filológiai és kutatómunkát igényel. Az életműből viszont engem csak a szerző és énekes érdekelt, hiszen csak a dalokat akartam bemutatni, s rajtuk keresztül felidézni Viszockijt. Aztán szerintem Viszockijt – akárcsak Jim Morrisont vagy József Attilát – nem tudná eljátszani senki. Ahogy Viszockij Hamlet-versében írja, „Én csak elmondom egy kicsit versben”, tehát én is csak egy kicsit Viszockijt mondom el.

Földes László - Hobo Fotó:Tóth Tibor #moszkvater
Földes László – Hobo
Fotó:Tóth Tibor

– Viszockij minden bizonnyal nagy szerepet játszik, hogy felvetődhessen, minek tartják őt: költőnek, színésznek, komponistának? Ön miként viszonyul ehhez?

– Az a tény, hogy Viszockij színész is volt, főleg ebbe a kategóriába sorolta őt. Ezzel szemben ő maga azt mondja, ha „a mérleg serpenyőjét nézem, az egyikben van mindenféle, a másikban pedig csak a versek, én mégis ezt érzem nehezebbnek”. Elsősorban nem színésznek tartotta magát, számára fontosabbak voltak a dalok, s ez még nagyobb alázatosságra kötelezett.

– A Viszockij dalaiéhoz hasonló műfaj nálunk sem volt ismeretlen a ’80-as években, még ha Cseh Tamás valójában mást is énekelt. Ha még szélesebb értelemben közelítünk a kérdéshez, viszockiji gondolatok jelennek meg a Vadászatban is. Más országokkal ellentétben Viszockijt nálunk mégsem adták ki, szélesebb rétegekhez így nem juthatott el. Ilyen értelemben a mostani est kicsit megkésett ajándék. Korábban mi hiányzott a hazai áttöréshez, a művészi, avagy inkább a politikai bátorság?

– Ahhoz, hogy idáig eljussunk, először is a szovjet kultúrával szembeni gátakat kellett lebontani. Azt hitték ugyanis, mivel minden ömlesztve zúdult ránk, hogy ami onnan jön, az értéktelen. Így aztán már az is óriási dolog volt, hogy Viszockijt meg tudták például különböztetni Bondarcsuktól. Más kérdés, hogy nyelvi szempontból sem volt könnyű Viszockijt közelebb hozni, hiszen amiket mi ismerünk, azok nem versek, hanem dalszövegek. Hangsúlyoznám, nem rosszabbak, hanem mások. Ismerek egy sor fordítást, amelyek éppen az irodalom felé való közelítéssel teszik tönkre azt a fajta kemény, „dögös” dolgot, ami Viszockijból árad. Ő ezt abszolút módon vállalta, s Magyarországon senkiben sem volt bátorság ahhoz, hogy úgy vetődjön bele ebbe, úgy fürödjön meg benne, ahogyan kell. Nem lehet ugyanis ma eljátszani a Csárdáskirálynőben Bánit, holnap a bulvár- színház társasági darabjának szerepét, aztán meg Viszockijt. Ezt a dolgot nem adják olyan könnyen. Az egészet meg kell élni.

– Viszockij közvetítéséhez egy kis belső rezonancia is kell. Őt hallgatva milyen húrok pendültek meg az ön lelkében? Melyek voltak azok a meghatározó sorok, amelyek megerősítették, hogy ezt meg kell csinálnia?

– Új világok tárultak ki bennem, s vissza is csatolódott sok minden a saját életemből, elsősorban a gyermekkoromból, Viszockijon keresztül mai emberként a szabadság, művészként pedig az erő és az intenzitás problémája került megint előre. Számomra például revelációként hatnak azok a sorok, hogy „A pincében és az alagsorban / vérre menően vitatkoznak, / s a bölcsődétől felfelé a fiúk / mind a tankok alá kívánkoztak”. Nekem is meghatározó élmény a II. világháború, aztán mindez folytatódik s kiteljesedik 1956 decemberében, amikor 11 évesen fél évig Kelet-Németországban rettenetes dolgokat kellett megéreznem, amelyektől, azt hittem, sohasem szabadulhatok. Persze közös élményünk a szocializmus is.

Földes László - Hobo Fotó:Tóth Tibor #moszkvater
Földes László – Hobo
Fotó:Tóth Tibor

– Említette a szabadság élményét, s aligha tévedek, ha a következő sorokra gondolt: „Megöntözték a földet, / Nincs kalász, mi a fene? / Tegnap szabadságot kaptam, / Mihez kezdek ma vele?…’’ Ön az évtized első felében nem is tagadta csalódottságát. Most hogyan érzi, tudja-e társadalmunk, mihez kezdjen a szabadsággal?

– Először is számomra döbbenetes üzenet volt ez egy 1980-ban elhunyt ember részéről. Nagy csapásként éltem meg, hogy azok az emberek, akik a nehéz ’60-as, ’70-es években szerették, tisztelték, de legalábbis elismerték egymást, 1990 után diszkriminálták a másikat. S itt nem azokról a piti zenészekről beszélek, akik eladták magukat a politikának, hanem a komoly emberekre. Számomra már-már úgy tűnt ezek után, hogy elnyomva jobb volt. Végtelenül elszomorított mindez, már csak azért is, mert eléggé érzelmi beállítottságú vagyok, s számomra fontos a szeretet, a hit. Persze ha az ember bizonyos illúziókkal leszámol, tovább lehet menni. Azt azért nem mondanám, hogy a kultúra felismerte volna, mit kezdjen a szabadsággal, hiszen ahhoz túlságosan átpolitizált, a közönségnek azonban már elege van a sok salátából.

– Mint mondta, mind Jim Morrison, mind pedig József Attila ismeretlen kapukat nyitottak meg a világ, s önmaga megismeréséhez. Mit adott önnek Viszockij?

– Sosem voltam különösebben puhány, az ő dalainak hallgatása közben azonban irgalmatlanul megerősödött bennem az intenzitásra való törekvés, ami a ’90-es évek végén nekem nagyon jól jött, újabb lökést adott. Eléggé egyedül maradtam ugyanis abban a rockkultúrában, ami nem feltétlenül a videoklipek, a kereskedelmi rádiók irányába megy. Nagyon nehéz, de gyönyörűséges keresztet viszek, s az utolsó két évben a közönség teljesen tudatosította bennem, hogy elvárják, erről az útról ne térjek le. S én nem is megyek bele abba, hogy a népszerűség miatt elmenjek a könnyebb ellenállás irányába. Nem büszkeségből, s nem is szomorúságból mondom, hogy ezt a sorsot magamnak választottam.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.