//Viszockij – a tékozló fiú
Vlagyimir Viszockij temetése 1980-ban #moszkvater

Viszockij – a tékozló fiú

Moszkvára figyelt akkor a világ. Már javában zajlottak a nyári olimpiai játékok eseményei, a moszkvaiak azonban nem a Luzsnyikiba siettek, hanem a Tagankára, hogy megtekintsék Ljubimov utolsó rendezését „Viszockij részvételével”.

Vlagyimir Viszockij temetése 1980-ban #moszkvater
Vlagyimir Viszockij temetése 1980-ban
Fotó:EUROPRESS/Anatoliy Garanin/Sputnik

Jurij Ljubimov „tékozló fiát” siratta. S vele sírt egy egész ország. Félmillióan jöttek el a ravatalhoz, pedig a hivatalos kultúrpolitika számkivetettjének halálhírét a televízió és a rádió nem mondta be. Csupán a moszkvai esti újság számolt be róla – négy rövid sorban. Az egyszerű moszkvaiak azonban csak áramlottak hosszú, tömött sorokban, hogy búcsút vegyenek szószólójuktól, a nemzet lelkiismeretétől. A színpadot fekete bársony borította, a lámpák fénye a koporsóra irányult, a színpad fölött pedig a halott fekete-fehér portréja függött.

Ki volt Vlagyimir Viszockij?

Színész, költő, bárd. Egy szóval azonban csak ekképp lehetne válaszolni e kérdésre: jelenség. Hatni tudott arra, akinek kétszáz szóból áll a szókincse, s arra is, aki műveli az irodalmat. Egyformán szerették őt a segédmunkások, s az akadémikusok, ellenzékiek, sőt egyes politikai vezetők is. Ő volt a Brezsnyev-korszak rebellise, fenegyereke. Pedig nem vállalt tudatosan ellenzéki szerepet. A főképp a kirekesztettekről szóló egyéni hangzású dalai azonban a másságot sugallták, a tiltakozás érzését keltették fel egy eltompult korban.

Hamlet

Az 1938-ban született költő ugyan tett egy bizonytalan lépést a normális életpálya felé, amikor műszaki főiskolán tanult fél évet, de ettől kezdve egyenes úton jutott a Tagankára. Jurij Ljubimov színházába, amelynek egy nagy korszaka zárult le Viszockij halálával. Olyan felejthetetlen alakítások fűződnek a nevéhez, mint Pugacsov a Jeszenyin-poéma adaptációjában, Galilei Brecht drámájában, és a Hamlet címszerepe. Az akkor még félreállított Paszternak fordításában, Ljubimov által színre vitt darab az egyetemes színházművészet részévé vált.

„Élni, élni, csakis élni”

Ez volt Viszockij szerepfelfogása. Újszerű volt a gitárral a színen megjelenő Hamlet, amely a magánember Viszockijt is idézte. „Amit a versem elmondhat, kevés -/Mindenre nincs is felhatalmazásom…/ – énekelte saját versét. „Az előadás után egy véres, életre-halálra vívott harc képe marad meg a nézőben” — emlékezik könyvében a gyötrőn szeretett feleség, Marina Vlady.

Rekedt hangon

 

Viszockij filmszínész is volt. Húszéves pályafutása alatt 24 filmben szerepelt. Elsősorban azonban költő volt, énekes-gitáros, saját dalainak szerzője, szövegírója, előadója. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején e dalok meghódították az országot. Nem játszotta azokat a rádió, nem adták ki azokat hanglemezen, ám a magnetofon terjedése és Viszockij a Szovjetunióban egyet jelentett.

A beteljesületlen vágy

Hallatlan népszerűségre tett szert. Ha el akart repülni Vlagyivosztokba, vagy akárhova, számára mindig volt hely. Csak a hivatalos művészetpolitika számára nem létezett Publikációs lehetőséghez nem jutott, verseit találékony szerkesztők sokszor azzal utasították vissza, hogy művei nem újak, hiszen már énekelte ezeket. Hiába dalolta le a színpadról a kortárs Jevtusenkót, Voznyeszenszkijt, vágya, hogy az írószövetség tagja lehessen, nem teljesült.

Kelet-európai termék

Versei egy részében a városi folklórt, az utcai dalokat visszhangozta. Az első személyben szóló lírai hősei az alvilághoz tartoznak, íratlan szabályok szerint élnek. Később ezt inkább a szatíra műfaja váltja fel verseiben, dalaiban. Érett korszakában a lázadás motívuma már allegorikus, hősei itt a vadászterületről kitörő farkasok, a szakadékba száguldó lovak. Sokan vitatják, hogy Viszockij költő-e egyáltalán. Lehet, hogy jobban illik rá a bárd szó. Jellegzetes kelet-európai termék. Dalnok, aki megénekelte a hétköznapok bajait-gondjait, a mindenkit hülyének néző kispolgártól a „zárt” büfékig.
Ilyen értelemben mintegy hétszáz versből álló életműve korának hű tükre.

Egy ország tudatalattija

Rekedt hangon előadott dalai felébresztették az emberi érzéseket, tiltakoztak a mindent elöntő hamisság ellen. Üresen maradt helyet töltött be, s lett így az önvizsgálat kiváltója. Az emlékét körülvevő pátosz főképp ennek szól. Egy tespedt korban olyan tilos értékek letéteményese volt, amelyhez a lelkük mélyén milliók vonzódtak. Ő volt egy ország tudatalattija. Olyan ember, amilyen a többség szereti volna lenni. Egy önmagát rabságban tartó társadalom álma volt ő a szabadságról.

Morfium

Gyorsan élt. Egyre erősödő küldetéstudata önpusztító-öngyötrő életmódba kergette. „Ma pedig, mert úgy tartja a kedvem/ szombatolok, magamat ünneplem” – írta, s úgy is tett. Rövidre szabott élete végén az alkoholt nem józanságra, hanem morfiumra váltotta. Ilyenkor nem milliók bálványa volt, hanem egy elesett ember, akit Vlagyimir Viszockijnak hívnak. Tehetséges, szenvedélyes, aki egyszerre erősebb és gyengébb is az átlagembernél. Így aztán „hiába óvta 12 évig Vlady és az Úr”, 1980. július 25-én megállt a szíve.

Össznépi mítosz

Halála után aztán megkapta mindazt, amire életében vágyott. Állami Díjat, könyvei, lemezei jelentek meg, s a Mars és Jupiter pályája között fölfedezett új aszteroidot is róla nevezték el. A „glasznoszty” korszakában tetőfokára hágott Viszockij-imádat mára ismét elcsendesült. Pedig ma ismét gyakran mondogatják, lenne miről dalolnia. Túlságosan korán távozott közülünk – nosztalgiáznak néhányan -, oly sok dolgot nem valósíthatott meg. Nekik maga az utolsó éveiben már a halálra készülő költő felel: „Van mit eldalolnom, ha a Mindenható elé állók. Van, mivel igazoljam magam Előtte.” Korán, de időben távozott közülünk. Élte az életet, ám tudta annak nagy igazságát is: „Aki az Úrhoz megy vendégségbe, annak nem illik késnie”.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.