Miközben a közel-keleti háború dúl, Ukrajnában szinte reménytelenné vált, és véresen elmérgesedett a helyzet. A nyugati fegyverszállítások nem hozták meg a remélt sikert. Milyen jövőbeli forgatókönyvek rajzolódnak ki? És hogyan kell besorolni ezt a háborút a globális hatalmi struktúrában? Alexander Rahr írása, Péli Éva fordítása.

Alexander Rahr írása a #moszkvater.com-on

Legyőzheti-e Ukrajna Oroszországot a jelenlegi háborúban, és visszafoglalhatja-e az orosz hadsereg által elfoglalt területeket Kelet-Ukrajnában? Valószínűleg, nem. Nyugaton egyre több politikus és szakértő mond már le erről az illúzióról.

„Ukrajna elvérzik. Állampolgárainak milliói hagyták el az országot, hadseregében hiányoznak a katonák és a fegyverek, a katonaköteleseket erőszakkal toborozzák, ami viszont csökkenti a csapatok harci erejét és morálját”

Háborús fáradtság és üres kasszák

A nyugati fegyverszállítások nélkül az ukrán fegyveres erők már régen kapituláltak volna az orosz túlerő előtt. Így azonban legalább azt a sikert könyvelhetik el, hogy visszaszorították az ellenséges hadsereget Kijevből, Harkivból és Herszonból. Oroszország területi térnyerése tehát csökkent.

Mindazonáltal Ukrajna ellentámadása a Krím és a Donbassz visszafoglalása céljából kudarcot vallott. Az orosz csapatok a hadtörténelem legerősebb védelmi falát építették ki a front mentén, olyan akna mezőket fektettek le, amelyek lehetetlenné teszik Ukrajna számára az átjutást. A Fekete-tengeri Flotta egy-egy hadihajójának megsemmisítése nem tekinthető stratégiai háborús sikernek.

„Volodimir Zelenszkij elnök követeléseire, hogy a Nyugat szállítson egyre hatásosabb fegyvereket, már nem figyelnek. A nyugati haditechnikai eszközök nem bizonyultak sikeres csodafegyvereknek. A nyugati arzenál nagy részét az orosz fegyveres erők megsemmisítették”

A további fegyverszállítások a nyugati hadiipart is megviselik. A nyugati kormányfők félelmei pedig, hogy a regionális konfliktus a NATO és Oroszország közötti közvetlen háborúvá eszkalálódhat, nem alaptalanok már csak azért sem, mert Ukrajna oroszországi célpontokat lő a szállított rakétákkal.

És nem utolsósorban a nyugati kormányoknak számolniuk kell a saját lakosságuk háborús fáradtságával. S ezt még tetőzi az üres államkasszák problémája.

A nyomás minden oldalról nő

Európa, különösen Németország, recesszióba csúszik. De valós az EU-ban a politikai jobbratolódástól való félelem is, amelyet Donald Trump esetleges választási győzelme még tovább fokozhat.

Ráadásul Zelenszkij saját embereivel is hadilábon áll. Az ukránok bírálják vezetői stílusának diktatórikus jellegét. Ezért 2024-ben fokozódni fog az ukrán vezetés nyomása Zelenszkijre, hogy diplomáciai úton vessen véget a háborúnak.

Ezt a nyomást a Nyugat is érezni fogja, amely továbbra is azzal a mantrával veszi körül magát, hogy Ukrajna semmilyen körülmények között nem engedhet át területeket Oroszországnak. Ukrajna veresége az Oroszország elleni háborúban egyben a NATO vereségét is jelentené, amely egyáltalán nem csendes, visszahúzódó félként vett részt a konfliktusban.

Mindkét hadviselő fél megrekedt

Megnyerheti-e Oroszország a háborút, és elérheti-e a kormányváltással és Ukrajna demilitarizálásával kapcsolatos céljait? Aligha.

Vlagyimir Putyin a puccsista Jevgenyij Prigozsin eltávolításával bebetonozta hatalmát. Emellett az ukránokkal ellentétben az orosz katonák nagyon magas fizetésért harcolnak, ezért is olyan vonzó a háború sok orosz számára.

Az is igaz, hogy az orosz taktika, miszerint az ukrán hadsereget hónapokon keresztül hagyják felfutni a védelmi állások ellen, hogy kifárasszák őket, meghozta gyümölcsét. Putyin célja az ukrán csapatok olyan mértékű megtizedelése, aminek következtében a szemben álló erők megadják magukat – és akkor az orosz tankok gördülhetnek a Dnyeperig (Kijevig), és végül teljesen elvághatják Ukrajnát a Fekete-tenger partjától.

„Ám a fronton valójában patthelyzet alakult ki”

Az orosz hadseregnek át kell váltania a kialakult védekező módról a támadó üzemmódra, és milliós városokat kellene elfoglalnia, beleértve a házról házra történő harcokat is, hogy elérje Kijevet. 2022-ben Oroszország egyszer már sikertelenül ostromolta Harkiv és Herszon városokat.

„Oroszország továbbá nem zárhatja ki, hogy egy nagyobb orosz offenzíva esetén a NATO, ha részlegesen is, de aktívvá válik Ukrajna területén”

A Nyugat be fog avatkozni, hogy megakadályozza az ukránok ellenőrizetlen tömeges elvándorlását Európába, ami összeomlasztaná az Európai Unió jóléti rendszereit.

A háború további eszkalálódása nehézfegyverek bevetésével és sok áldozattal járna, ami Oroszországnak Kína és más BRICS-államok támogatásába kerülhet, amire pedig égető szüksége van a nyugati szankciók elkerülése érdekében.

Ukrajna megosztása lehetne a megoldás?

A konfliktus befagyasztása jelen pillanatban mindenki számára előnyös helyzetnek tekinthető. A lényeg az, hogy ha a háború véget érne, megkezdődhetne a lerombolt Ukrajna gazdasági újjáépítése, a csapatok és fegyverek kivonása a frontvonalról pedig teret teremtene a diplomáciai tárgyalásoknak. Nem a katonatisztek, hanem politikusok mérkőznének meg az Ukrajna jövőjéről szóló küzdelemben, a szankciókat pedig enyhíteni lehetne.

„Végül egy koreai megoldás (felosztás) jöhet szóba. Oroszország megtartaná a Krímhez vezető szárazföldi hidat, míg Ukrajnát EU-tagsággal és a NATO biztonsági garanciáival kárpótolná”

A megfigyelők szerint pontosan így fog történni minden, ha Trump visszatér a hatalomba.

Mindkét elnökségnek vége lehet

Putyin és Zelenszkij számára, akiktől a háború befejezése függ, a saját győzelmükön kívül bármi más egyenlő lenne egy megsemmisítő vereséggel. Hatalmi pozíciójuk veszélybe kerülne.

„Zelenszkij nem marad elnök, ha a Krím és a Donbassz után további területeket veszít, Putyin pedig nem kezdheti meg ötödik elnökségét a meghirdetett háborús célok elérése nélkül”

Garantált ukrán semlegességi státuszra van szüksége, amelyet az orosz geopolitikai érdekek biztosítékaként adhat el. Kijevben pedig rendszerváltásra van szüksége, élén egy olyan oroszbarát kormánnyal, amely nem szövetkezik a NATO-val és az EU-val.

Ha nem éri el mindkét célt, akkor a Nyugattal szembeni nagyhatalmi politikája is kudarcot vall. Nyugat-Ukrajna, Moldova és Grúzia NATO-csatlakozását, amelyre most az Egyesült Államok törekszik, aligha kompenzálhatja Putyin Ukrajna jelenlegi területének egyötödének megszerzésével.

„Leereszkedik-e egy új vasfüggöny Európára az ukrajnai háború következtében?”

Annyi biztos, hogy a Nyugat és Oroszország vezetői hosszú konfliktusra készülnek. A Nyugat nem akarja Moszkvára hagyni Ukrajnát, és ezzel megszilárdítani Oroszország nagyhatalmi státuszát. Oroszország sem akarja hagyni, hogy Ukrajna teljesen nyugatra húzzon, és nem kívánja az USA geopolitikai fölényét Európában sem. Az európai kontinens újabb megpróbáltatással néz szembe, az elrettentés politikája révén megvalósuló militarizációval.

Egy globális konfliktus része

Az ukrajnai háború eközben csak egy része egy sokkal nagyobb, veszélyesebb konfliktusnak, amely globális szinten zajlik, és amely nem sok jót ígér a Nyugat számára. Az egykor dicsőített globalizáció helyett jelenleg a világ különböző hatalmi központokra való töredezését éljük meg. Megfigyelők a folyamatot egy többpólusú világ kialakulásának tekintik. Valójában azonban a megfigyelt felfordulások sokkal összetettebbek és rendkívül veszélyesek. Olyan gyorsan zajlanak, hogy a nyugati politikusok nem tudnak lépést tartani az eseményekkel.

„Az, hogy az ukrajnai konfliktus hogyan végződik, végső soron ennek a világméretű felfordulásnak a fejleményeitől függ”

A Közel-Kelet úgy lángol, mint még soha. A Nyugat minden energiáját Izrael érdekeinek védelmére fordítja, de ezért nagy árat fog fizetni az iszlám államokban. A nyugati befolyás az arab országokra egyre csökken, mert a regionális hatalmak leváltják szövetségeseiket, hátat fordítanak az Egyesült Államoknak, és a BRICS felé veszik az irányt.

Irán és Szíria korántsem elszigetelt. Az afrikai országok előveszik arzenáljukból a bunkósbotot, s azzal fenyegetik az egykori európai gyarmatosítókat. A Kaukázusban Azerbajdzsán háborút folytat szomszédja, Örményország ellen, és erőszakkal elfoglalja Hegyi-Karabahot. Latin-Amerikában a Kína/Oroszország és az Egyesült Államok közötti elkeseredett rivalizálás azzal fenyeget, hogy proxy-háborúkká fajul.

„A tajvani kérdés pedig hamarosan jobban fogja foglalkoztatni a nemzetközi közösséget, mint az ukrajnai és a gázai háborúk. Mindenek felett ott lebeg a kínai-orosz katonai szövetség veszélye, amelyet a Nyugatnak mindenáron meg kell akadályoznia”

A BRICS-államok kihívást jelentenek a G7-eknek világpolitikai kérdésekben. A világot új gazdasági befolyási övezetekre osztják fel. Európa helyett most Oroszország, mint energiahatalom Ázsiát látja el olajjal, gázzal és szénnel. A Nyugatot a létfontosságú nyersanyagok és ellátási láncok elvesztése fenyegeti. A Nyugat technológiai előnyét a nem nyugati iparosodott országok már régen behozták.

De hol marad az ENSZ?

Giuliano da Empoli, a milánói székhelyű Európa-párti agytröszt, a Volta alapítója nemrég azt mondta az ukrajnai háborúról: „Ő [Putyin] tudja, hogy stratégiai hibát követett el [az invázióval]. De a hatalom egyik szabálya, hogy soha ne hátrálj meg, és soha ne add fel az akaratodat és a bizonyosságodat. Nem volt elég erős ahhoz, hogy rákényszerítse az akaratát Ukrajnára. De elég erős ahhoz, hogy káoszba döntse azt“.

„A gyűlölet, a háborús készség és az ellenségképek kialakítása mélyen gyökerezik az emberiségben, különösen az egzisztenciális válságok és a félelmek idején. Ha valóban meg akarjuk menteni a világot, ezt az értékes, egyedülálló bolygót, akkor el kell felejteni a gyűlöletet és a háborút. Csak ez az egy lehetőségünk van a jövőre nézve”

Ezek a szavak az ENSZ-hez intézett felhívásként értendők, amelynek cselekednie kell, ha nem akar elavulttá válni. Ez mindenekelőtt az ukrajnai háború megoldására vonatkozik.

Alexander Rahr (1959) Kelet-Európa történész és politológus. Oroszország kiváló szakértőjének tartják, húsz évig a Német Külkapcsolatok Tanácsában (DGAP) az Oroszország-Eurázsia Központ vezetője volt, és politikai tanácsadóként dolgozott. Ma az Eurázsia Társaság elnöke.

(A cikk eredetileg az epochtimes.de portálon jelent meg, itt olvasható.)