„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Vukics Ferenc írása a #moszkvater.com-on
„a Biden-kormányzat még mindig ugyanazt a <támogatjuk Ukrajnát, amíg szükséges> megközelítést ismételgeti, anélkül, hogy pontosítaná, mit akarnak tenni”
Fotó:EUROPRESS/Ignacio Marin/ANADOLU AGENCY/AFP
Ha kész a hivatalos narratíva, akkor az uralkodó osztályok és támogatóik ezt elkezdik ismételgetni. Minél többször tesznek önmaguk és mások előtt „hűségnyilatkozatot”, annál inkább azonosulnak vele. Ennek a hivatalos álláspontnak nem kell, hogy értelme legyen. Nincs szüksége arra, hogy bármilyen komoly vizsgálatnak ellenálljon. Nem a tényszerűség a lényege. A lényeg egy speciális Maginot-vonal megalkotása. Ez egy védekező ideológiai határvonal az uralkodó osztályok által meghatározott „igazság” és minden más „igazság” között. Ezért van aztán vesztes pozícióban az, aki úgy gondolja, hogy a kritikai gondolkodás által biztosított „igazságok” bemutatásával, tényekkel és bizonyítékokkal ki lehet cselezni, meg lehet buktatni ezt a szellemi szörnyszülöttet.
Bár sokan úgy gondolják, hogy a valóság legyőzi a háborús narratívát, azért megtapasztalhattuk, az embereket az sem zavarja, hogy nem határozták meg számukra az „Ukrajna-küldetés” pontos célját, és a legtöbbjük számára a mai napig nem világos, hogy mit jelent számunkra a „győzelem” Ukrajnában.
Warren Davidson képviselő (Ohio), az amerikai hadsereg volt rangerje szerint miközben a költségek és az alkalmazott fegyverek egyre nőnek,
„a Biden-kormányzat még mindig ugyanazt a <támogatjuk Ukrajnát, amíg szükséges> megközelítést ismételgeti, anélkül, hogy pontosítaná, mit akarnak tenni”
Eközben – teszi hozzá – az elszámoltathatóság és az alapos média elemzések hiánya miatt az amerikai emberek sötétben tapogatóznak az ukrajnai szerepvállalással kapcsolatban, ahogyan ez a korábbi végtelen háborúk esetében is történt.
Matthew Miller, az Egyesült Államok külügyminisztériumának képviselője szerint ugyanakkor Ukrajna már most is hihetetlen sikereket ért el az Oroszország által ideiglenesen megszállt területek visszafoglalásában. David Ignatius, a Washington Post veterán rovatvezetője szerint pedig az ukrajnai háború máris „diadalmas nyarat” hozott a NATO számára. „A Nyugat legvakmerőbb ellenfele megingott. A NATO sokkal erősebb lett Svédország és Finnország csatlakozásával. Németország leszoktatta magát az orosz energiától való függőségről, és sok tekintetben újra felfedezte értékrendjét” – írja Ignatius.
„Valóban, elég könnyű „diadalt aratni” aratni a 18 hónapos háború során, ha az Egyesült Államok maga nem harcol benne”
Washington ehelyett feláldozta egy európai nemzet jövő nemzedékeit. A mindenki szeme láttára kibontakozó katasztrófája egyszerű mellékhatássá silányul a hatalmasok számára. A háború korai szakaszában csak Lindsey Graham szenátor, tudta őszintén beismerni, hogy az amerikai támogatás lényege, hogy Ukrajna „az utolsó emberig harcoljon”. Ukrajna ellentámadásának elakadásával látszik igazán, hogy a hivatalos propaganda támogatói mennyire közömbösek az emberi áldozatokkal szemben.
Nemrégiben az első ukrán harcjármű végre elérte az oroszok első fő védelmi vonalát. A CNN ujjong, a szakértő nem tudja: sírjon vagy nevessen. Nem számít, hogy előfordul, amikor egyetlen orosz harckocsi megállít és harcképtelenné tesz egy teljes ukrán páncélos századot. Hanna Maljar védelmi miniszter-helyettes továbbra is arról beszél, hogy az ukrán ellentámadás két csodája is be fog kerülni a jövő tankönyveibe. Maljar elmondása szerint a tüzérségi és légi fölény hiányában a nyílt terepen támadó katonáik ötször, nyolcszor több megerődített állásban védő orosz katonát semmisítenek meg. Még azzal is biztatja harcosait, hogy az oroszok annyira rettegnek tőlük, hogy inkább öncsonkítást követnek el, csak ne kelljen Ukrajnába menni harcolni. Az amerikai alternatív médiában sokat idézett William J. Astore alezredes szerint
„új hamis beszéddel állunk szemben, amely szerint addig kell kitartani, amíg az összes új amerikai fegyver megérkezik, és megfordítják a háború menetét”
Mint Astore fogalmaz, a NYT és a WSJ is elismeri, hogy a háború valószínűleg belátható időn belül pusztító stagnálásba vált. Ez nem is olyan meglepő. Oroszország a „mélységi védekezés” taktikáját alkalmazza aknamezőkkel és egyéb csapdákkal. Az ukrán erők bátran próbálnak előrenyomulni, aztán elakadnak, Oroszország pedig tüzérségi tűzzel válaszol. Sok minden emlékeztet az első világháborúra. Az első világháború csak akkor ért véget, amikor Németország négy szörnyen hosszú és hihetetlenül költséges háborús év után a kimerültségtől összeomlott.
Astore nem tudja, hogy Oroszország vagy Ukrajna fog-e előbb összeomlani, abban azonban biztos, hogy Ukrajna gyorsan összeomlana az amerikai/NATO-segélyek tömeges beáramlása nélkül. Számára az a meglepő, hogy a főáramú média mennyire felfújta a „döntő” tavaszi ellentámadást, és hogy ez az narratíva most szép lassan feledésbe merül, és az új retorika szerint az irányt addig kell tartani, amíg az összes új amerikai fegyver – mint az M-1 tankok és az F-16-os repülőgépek – meg nem fordítják a helyzetet.
„Ukrajna támogatói – folytatja az alezredes – azt állítják, hogy előrelépés történt. Oroszország egyre jobban szenved, és hogy az USA/NATO támogatásának a lehető legmagasabb szinten kell folytatódnia ahhoz, hogy a demokrácia erői győzedelmeskedjenek az önkényuralmi erőkkel szemben. Ugyanezek a támogatók elutasítják a diplomáciai megoldásra vonatkozó felhívásokat”
Astore azért megjegyzi, hogy érdekes módon az általa eddig olvasott fűáramú források elismerik a patthelyzetet, de nem javasolnak komolyabb diplomáciai lépéseket. Ha már erről fognak beszélni – teszi hozzá –, akkor tudhatjuk, hogy a dolgok valóban rosszra fordultak a szorongatott ukrán nép számára.
Amint azt a Quincy Intézet munkatársa, Anatol Lieven már többször is megjegyezte, Ukrajna már most olyan nagy győzelmet aratott, amelyet nagyon kevesen tartottak lehetségesnek, amikor 2022 februárjában elkezdődött az invázió. Lieven szerint Oroszország elképesztő katonai veszteségeket szenvedett, nemzetközi hírneve romokban hever, erőit pedig megállították, és messze visszaszorították eredeti céljaiktól.
„Bár a kijevi vezetésben érthető a vágy, hogy a háborút addig folytassák, amíg az összes orosz erőt ki nem űzik, már régen be kellett volna látniuk, hogy veszélyes kockára tenni mindazt, amit eddig elértek”
Persze, a kompromisszumot kötni soha nem népszerű, és politikai kockázatokat rejt magában, de a jelenlegi helyzetben végső soron ez az okosabb választás. Ha Kijev megpróbálja visszafoglalni az orosz erők által ellenőrzött összes területet, az az ukrán kimerülés kockázatával jár, és Ukrajna a végén kevesebbet kaphat, mint amennyije ma van.
A Foreign Affairs júniusi számában megjelent cikkében Samuel Charap, a RAND Corporation kutatója arra figyelmeztetett, hogy az ukrajnai háború megnyerhetetlen. A szerző tényszerűen igazolta, hogy a háború őrlő patthelyzetbe került, és hogy egyik fél sem képes – még külső segítséggel sem – döntő katonai győzelmet aratni a másik felett.
„Charap értékelése pontosnak és sokkal reálisabbnak tűnik, mint sok kritikusának megközelítése. Ők még mindig ragaszkodnak ahhoz, hogy a győzelem, és nem a kompromisszum az egyetlen megoldás”
A győzelmet, amelyet úgy határoznak meg, mint a most orosz kézben lévő összes ukrán terület visszafoglalását, nem lehet elérni, kivéve, ha az orosz védelem hirtelen és váratlanul összeomlik. Nem lenne bölcs dolog olyan politikát folytatni, amely egy ilyen valószínűtlen eseményre támaszkodik. Ehelyett Charap azt javasolta, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei kezdjenek el dolgozni azon, hogy a háborút minél előbb tárgyalásos úton fejezzék be. Ahogy fogalmazott,
„ha úgy döntenek, hogy várnak, a konfliktus alapjai valószínűleg ugyanazok maradnak, de a háború költségei – emberi, pénzügyi és egyéb – megsokszorozódnak”
Charap szerint lehetséges, hogy az ellentámadás értelmes nyereséget hozhat, de még ha ez így is lenne, nem vezetne döntő eredményre. Hónapok óta jól látható, hogy minél tovább késik a fegyverszünet, annál rosszabbak lesznek a béketárgyalásokat meghatározó körülmények, és annál drágább lesz a konfliktus Ukrajna számára. A kritikusainak adott válaszában Charap azt mondja, hogy ők a diplomáciát inkább a megadás szinonímájának tekintik, mintsem az államvezetés fontos eszközének, és sajnos a tárgyalások sok ellenzője is így beszél róla.
„A diplomácia szükséges eszköz a saját érdekek biztosításához, és gyakran többet tud tenni ezen érdekek biztosításáért, mint amennyit az évekig tartó fegyveres konfliktus tudna adni. A harcok leállítását célzó fegyverszüneti tárgyalásokkal az ukrán nép mindenki másnál jobban járna. Az ellenféllel való tárgyalás elutasítása – akár büszkeségből, akár a diplomáciával szembeni ideológiai ellenségeskedésből – általában önpusztító”
Orwelli világunkban a narratíva váltás nem probléma a politikai elitnek és a fotelből gyűlölködőknek. A nagy kérdés azonban nem az ő véleményük, hanem az, hogy mit is gondol valójában az az ukrán katona, akinek hét nap szabadságot biztosítanak, ha odahaza elhalálozott a gyermeke, vagy a házastársa.
Tetyana Berezsna ukrán gazdasági miniszter-helyettes hiába fogadkozik, hogy az igazi győzelem az lenne, ha a családok Ukrajnában egyesülnének újra, nem pedig külföldön. Hiába mondja, az egyik legfontosabb feladat, hogy a nők visszatérjenek férjeikhez. Az ukrán nők nem a hivatalos propaganda alapján fognak dönteni, hanem végig gondolják majd, hogy a „családegyesítésre” régi otthonukban, vagy a temetőben fog majd sor kerülni.
(A cikk eredetileg a szilajcsiko.hu portálon jelent meg, itt olvasható.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
csakafidesz says:
Régi vicc:
Melyik elvtárs nem elhajló? – Az aki együtt hajlik a Párt irányvonalával