Kezdőlap » x-demokrata » Új frontok nyílnak a posztszovjet térben
John Bolton sajtótájékoztatója a jereváni amerikai nagykövetségen 2018. október 25-én #moszkvater

Új frontok nyílnak a posztszovjet térben

A Moszkva és a Nyugat között kiéleződött viszony lassan már nemcsak Ukrajnát, hanem az egész posztszovjet térséget destabilizálja. Az Ukrajnában, a Dnyeszter mentén vagy Közép-Ázsiában eddig is meglevő szembenállás mellett további frontok nyílnak. John Bolton amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó tárgyalásai a Dél-Kaukázusban, a Belaruszt Oroszországról leválasztani igyekvő washingtoni nyilatkozatok és Angela Merkel kijevi útja is csak növelte a feszültséget a térségben. Az új helyzetről Alekszandr Guscsinnal, a moszkvai Orosz Állami Bölcsészettudományi Egyetem (RGGU) posztszovjet térséggel foglalkozó tanszékének kutatójával beszélgettünk.

John Bolton sajtótájékoztatója a jereváni amerikai nagykövetségen 2018. október 25-én #moszkvater
John Bolton sajtótájékoztatója a jereváni amerikai nagykövetségen 2018. október 25-én
Fotó:EUROPRESS/AFP/Asatur Yesayants/Sputnik

– A szovjet időszakot nem lehet kitörölni Kelet-Európa történelméből, ám közel 30 évvel a Szovjetunió felbomlása után érdemes-e beszélni posztszovjet térségről. Mi a közös ebben a nagyrégióban?

– Bizonyos értelemben a történelme, de azért máshoz nyúl vissza Oroszország, máshoz a baltiak vagy az ukránok, s megint máshoz a közép-ázsiaiak. Ami összeköt, az a gazdasági és biztonsági kihívások. Nem véletlen, hogy ezekre a kihívásokra adott válaszként az Eurázsiai Gazdasági Uniótól a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetéig (ODKB) életképes integrációs keretek működnek. De ahogy nem beszélnek posztfrancia térségről, úgy egyre kevesebb értelme van posztszovjetről beszélni. Hiszen a hasonlóságok mellett természetes módon különböznek egymástól e régió államai. S ezek a különbségek egyre látványosabbak.

– De ha ez nem lenne elég, a nagyhatalmak erre a különbözőségre még rá is játszanak. Jól mutatta ezt John Bolton közelmúltban tett körútja, amelynek fő célja az volt, hogy gyengítse a térség országainak Moszkvához fűződő kapcsolatait. Ez azt jelenti, hogy a régióban az eddigieknél is jobban felerősödik a geopolitikai versenyfutás?

– Bolton útja világosan jelezte a nemzetközi kapcsolatokban meglévő feszültséget, s több következtetést is le lehet belőle vonni. Mindenek előtt azt, hogy az Egyesült Államok a közepes hatótávolságú nukleáris rakétákról kötött megállapodás (INF) felmondásával a globális biztonság rendszerének megváltoztatása mellett döntött. Moszkva ezzel megértette, hogy az Oroszországhoz szimpátiával viseltető Trumpról és az ellenséges elitről felállított elmélet összeomlott. Az amerikai elitben van véleménykülönbség, ám hiba lenne az amerikai elnököt olyan „galambnak” beállítani, akinek az elképzeléseit a „héják” torpedózzák meg. Az amerikai döntés felértékeli a posztszovjet térség nyugati szárnyát, s aktualizálja az orosz-belarusz katonai szövetség szorosabbra vonását. Bolton Dél-Kaukázusban folytatott tárgyalásait figyelve pedig egyértelmű, hogy Washington az eddiginél nagyobb szerepet akar játszani ebben a régióban, ami pedig kiélezi az orosz-amerikai vetélkedést a térségben. S ez azért rossz hír, mert a Dél-Kaukázus és Karabah kérdése eddig nem volt vita tárgya Moszkva és Washington között.

– Kelet-Európa legnagyobb bizonytalansági tényezője ma Ukrajna, amely mintha élvezné, hogy immár ötödik éve geopolitikai játékok terepe. Ráadásul a közelgő elnök-, majd parlamenti választások végéig a helyzet aligha javul. Sőt, már a kampány szele is felizzította a hangulatot. Kijev már az oroszok mellett a magyarokban is ellenséget lát. Mi várható még a választásokig?

– Nyugalom aligha. Ám mivel Ukrajna önállósága ma erősen korlátozott, a feszültség hőfoka mindenek előtt az orosz-amerikai kapcsolatok alakulásától függ.

Alekszandr Guscsin #moszkvater
Alekszandr Guscsin

– S Európa hol van ebben a játékban? Angela Merkel például előbb Vlagyimir Putyinnal parolázik, aztán Petro Porosenkóhoz látogat. Közben a Kremlben egy német üzletemberekből álló küldöttség azzal büszkélkedik, hogy idén 23 százalékkal nőtt a kétoldalú kereskedelmi forgalom…

– Hát, a periférián.

– Szóval akkor csak Amerika a fontos…

– Valójában Washington dönt arról, hogy mit lép Kijev. A baj azonban az, hogy maga az Egyesült Államok is megosztott. Több hatalmi központ harcol egymással, ami lebénítja, kiszámíthatatlanná teszi a világ első számú hatalmát. Ezért aztán nem beszélhetünk pusztán amerikai befolyásról Ukrajnában sem, mert mindegyik erő mást támogat és mást akar.

– S hogyan személyesül ez a megosztottság az elnökválasztási kampányban?

– A zenész Szvjatoszlav Vakarcsuk mögött például a hazai oligarchák közül Leonyid Kucsma volt elnök veje Viktor Pincsuk áll, míg az amerikai erőcsoportok közül ő Soros embere. Petro Porosenko jelenlegi államfőt a neokonok támogatják, míg az exkormányfő Julija Timosenko hátországa inkább Európa. Aztán ott van még az ellenzéki „kék-fehér” csoport, amely meglehetősen széttagolt. Külön utakon jár az oligarcha Rinat Ahmetov és a volt képviselő Olekszandr Vilkul, s megint más úton a Szerhij Ljovocskin, Dmitro Firtas és Jurij Bojko fémjelezte csapat. Egy harmadik csoport Vagyim Rabinovics, a Za Zsittya párt vezetője és a Kremllel a legjobb kapcsolatokat ápoló Viktor Medvedcsuk, akik rendkívül aktívak manapság az információs térben.

– Petro Porosenko ezen egyelőre nem hivatalos kihívói közül kinek a legnagyobb a támogatottsága?

– Julija Timosenkónak. Jelen állás szerint a legvalószínűbbnek egy Porosenko-Timosenko párharc tűnik. Persze, a második körben mindenki számára a Dél-kelet-Ukrajnát képviselő jelölt lenne a legideálisabb. A Krím és részben a Donbasz elvesztésével valamint az elvándoroltak miatt a „kékek” jelöltjének már matematikailag sincs esélye a végső győzelemre. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy az ellenfél milyen könnyen kijátszhatná az „orosz kártyát”.

– Maradjunk a realitásoknál. Egy Porosenko-Timosenko párharcban kit tart esélyesebbnek?

– Úgy 50 százalék esélyt adnék Timosenkónak és 25-öt az elnöknek. Porosenko népszerűsége ma nagyon alacsony, ám őt nem lehet leírni. Erős a csapata és a médiatámogatottsága, sokan válsztanák a kisebbik rosszként és rájátszhat az ellenségképre. Azt hiszem, már a „magyar kártya” kijátszása is ezzel magyarázható. Ráadásul így az atlantista nyugati körök, sőt még Sorosék szemében is bizonyíthatja Porosenko az elkötelezettségét. A második forduló Porosenko és Timosenko nyílt versenyt hozna.

– A jövő év végéig feltehetően a minszki folyamatban sem lehet előrelépésre számítani. Nem tartja eleve zsákutcának Minszket?

– Nem. Más kérdés, hogy azt Kijev kiszolgáltatott helyzetben, Debalcevo után a végső katonai vereség árnyékában írta alá. Így aztán kicsit összeszedve magát esze ágában sincs teljesíteni a megállapodásban foglaltakat. Igaz, annak sírásójaként sem akar mutatkozni. Ezért aztán a konfliktus nem, a minszki folyamat azonban lefagyott. Egy új megállapodásnak sincs értelme addig, amíg annak érvényesítéséről, annak módjáról, olyan alapfogalmakról, mint például az autonómia, a fő nemzetközi szereplők nem egyeznek meg. Erre azonban legkorábban a parlamenti választások után, a jövő év végén kerülhet sor.

– Ez a helyzet azonban túszul ejti az orosz-nyugati kapcsolatokat is. S két év után már Trumpban sem reménykedhet senki. Nemde?

– Ez így van. Az orosz-nyugati viszony nem Trumptól függ. Oroszország és az Egyesült Államok között a kapcsolatok újraindítása esetén is fennmarad a versenyhelyzet. Partneri viszonyról nemcsak a geopolitikai, de a geográfiai helyzet miatt sem lehet álmodozni. Ez a realitás, s ehhez hozzá kell szokni. Vegyük például a Pekingtől Berlinig futó infrastruktúra kiépítését feltételező Nagy-Eurázsia elképzelést. Ez Amerikának soha sem fog tetszeni, s mindent megtesz azért, hogy ne valósuljon meg.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.