Trump aktivitása sem fordított a globális trenden

Kétségtelen, hogy az idei év nemzetközi témájú híreinek középpontjában Donald Trump és az Egyesült Államok változó külpolitikája állt, és az amerikai elnök olyan konfliktusok kapcsán is felbukkant, ahol talán nem is vártuk volna. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenben érvényesült is az akarata. Bár az idei év témáit és stílusát valóban Trump határozta meg, a mélyben zajló tendenciákon az ő aktivitása sem tudott fordítani, így a világ erőviszonyai továbbra is az Egyesült Államok kárára maradtak mozgásban.

„Különösen látványos volt Modi, Hszi Csin-ping és Putyin összeborulása Tiencsinben, amelyből a már megszokott kategóriába tartozó orosz-kínai közelségen túl India álláspontja is kiolvasható volt”
Fotó:EUROPRESS/SUO TAKEKUMA/POOL/AFP

Bár az Amerikai Egyesült Államok új külpolitikájának – amelyet az új nemzetbiztonsági stratégia immár hivatalos keretekbe is foglalt – Washington globális szerepvállalásának csökkentése (is) a céljai között szerepel, Donald Trump nemzetközi aktivitása mintha ennek éppen az ellenkezőjéről árulkodna. Az amerikai elnök egy a korábbiaknál is aktívabb, de az Egyesült Államok számára alacsonyabb kiadásokkal járó külpolitika megvalósításával próbálkozott idén, ennek két oszlopa pedig a vámháborúk és a béketörekvések voltak. Bár Trump már nyolc konfliktus lezárásával is eldicsekedett, a legtöbb eset azért ennél árnyaltabb, és inkább csak a tényleges harcok szüneteltetését, mintsem az ellentétek tartós rendezését sikerült elérnie. Persze, ez sem kevés, azonban az ukrajnai háborúban, amely talán a legfontosabb lenne számára több szempontból is a lezárandó konfliktusok sorában, még ennél is jóval csekélyebb eredményeket tudott felmutatni.

„Ugyanez elmondható a vámháborúk kapcsán is. Nem teljesen világos, milyen valódi eredményük volt, az azonban a béketörekvések és a vámpolitika esetén is látható, hogy a világ nagy része már nem hajlandó az amerikaiak akaratának minden áron megfelelni”

Különösen látható volt ez az Egyesült Államok egyetlen valódi kihívója, Kína esetén, amely mereven elutasította az amerikaiak vámfenyegetőzéseit, sőt ellenlépéseket is tett azokkal szemben. Persze, az Egyesült Államok ma még mindig a világ legerősebb hatalma, gazdasági súlya is hatalmas, így az egymással szorosan összefonódó gazdaságokkal rendelkező nagyhatalmak nem tehetik meg azt, hogy teljességgel ignorálják. Washington valódi mozgástere azonban – nem kis részben éppen saját, másokkal szembeni gazdasági függése miatt – nem elégséges már ahhoz, hogy mindenhol mindenkire rákényszerítse akaratát. Ezt pedig ma már a többiek is tudják. Ebből a szempontból persze az ukrajnai háború, és az arra adott reakciók voltak a leginkább tanulságosak. Miközben a Nyugat Oroszország elszigetelését várta, az úgynevezett globális Dél jórészt figyelmen kívül hagyta a szankciókat, ahol lehetséges volt, megkerülve azokat. Trump, akinek megválasztása jórészt annak köszönhető, hogy felismerte Amerika meggyengülését – másképp nem kellene újra naggyá tenni –, mintha nem vette volna komolyan saját jelszavát, és úgy kezdte elnökségét, mintha semmi sem változott volna, és Amerika elmúlt évekbeli gyengeségét csak a rossz vezetésének köszönhette.

„Az erőviszonyok eltolódása azonban nem lett semmissé az elnökcserével, és ezt év végére úgy tűnik, hogy Trumpék is kezdik belátni”

Kína mindenképp örülhet utóbbi fejleménynek, Hszi Csin-ping és Trump találkozója pedig a kapcsolatok normalizálódására utalhat. A két ország gazdasági érdekei persze sok tekintetben ellentétesek, azonban Peking nem érdekelt a nyílt konfrontációban, hiszen Kína a globális kereskedelem egyik fő haszonélvezőjévé vált. Persze, a világkereskedelem elmúlt évtizedekbeli működési módjainak gyors felszámolása az Egyesült Államok számára sem járható út.

„Kína vélhetően azt szeretné, az amerikaiak fogadják el, hogy immár nem elsők, csak egyenlőek a nagyok között, és ne kezdjenek versengésbe a pozícióik megtartása érdekében, mert azon mindkét fél csak veszíthet”

Az Egyesült Államokat azonban gazdaságának aránytalanságai – az óriási államadósság és kereskedelmi deficit – a változtatásra ösztönzi. Ez pedig magában foglalja a további konfrontáció lehetőségét, amihez forró pontokat nemcsak a gazdaságban, de a geopolitikában (pl. Tajvan) is könnyen lehet találni.

Oroszország jóval udvariasabban, de szintén visszautasította az Egyesült Államok egyoldalú „ajánlatait”, és kitart követeléseinek jelentős része mellett. Moszkva persze egész éven arra törekedett, hogy elkerülje az amerikaiak visszatérését Ukrajna feltétel nélküli támogatásának politikájához, a két ország egymással folytatott táncában azonban akármelyik fél is tűnt éppen engedékenyebbnek, végül mindkettő kitartott a racionálisan feltételezhető érdekei mellett.

Oroszország és Kína a második világháború lezárásának 80. évfordulója apropóján két alkalommal is meg tudták erősíteni, hogy a világ tovább változik, és az amerikaiaknak, az elnökük személyétől függetlenül, arról kell dönteniük, hogy ezzel a változással szemben az alkalmazkodás politikáját választják, vagy inkább dacolni próbálnak.

„Az évfordulós megemlékezések és az orosz-kínai nyilatkozatok egyébként azt is megerősítették, hogy a két országnak nem érdeke a világrend felforgatása, sokkal inkább a fennálló keretek között akarják megkapni a nekik járó helyet”

Trumpnak lehetősége van arra, hogy ehhez csatlakozzon, ha szeretne, és veszteséből haszonélvezőjévé váljon a világ átalakulásának. Egyelőre azonban, úgy tűnik, az első hely elvesztését még a jelenlegi adminisztráció is nehezen tudja elfogadni, bár a Core5 államcsoport gondolatának felmerülése arra utal, hogy Washingtonban egyre tisztábban látják a helyzetet.

Oroszország számára a moszkvai megemlékezés, majd a Sanghaji Együttműködés Szervezetének tiencsini találkozója (és az azt követő pekingi megemlékezés) azért is rendkívül fontos volt, mert újfent megerősítette, Moszkva nemhogy nem szigetelődött el a háború miatt, de nemzetközi pozíciói a „globális Dél” országai körében mintha még javultak is volna.

„Különösen látványos volt Modi, Hszi Csin-ping és Putyin összeborulása Tiencsinben, amelyből a már megszokott kategóriába tartozó orosz-kínai közelségen túl India álláspontja is kiolvasható volt”

India szintén ellenállt az amerikai nyomásgyakorlásnak, és az amerikaiak vélhetően kénytelenek voltak megtanulni, hogy nem elég Moszkvával és Pekinggel számolniuk a globális ügyekben, ugyanis egyre több olyan ország van, amely saját érdekei mentén, és nem valamely nagyhatalomhoz igazodva politizál. Éppen ezért értették félre a nemzetközi sajtóban India pozícióját az orosz kőolaj vásárlásokkal kapcsolatban. A tiencsini találkozó után arról cikkeztek, hogy Narendra Modi Oroszország és Kína mellé állt, majd az orosz olaj importjának csökkenése után elfordulást vizionáltak Moszkvától. Holott India végig a saját érdekeit képviselte, az orosz olaj vásárlása nemcsak Moszkvának tett gesztus, hanem az indiai gazdaság számára nyújtott előny, az amerikaiak zsarolását pedig Újdelhi már csak saját nagyhatalmi ambíciói miatt is el kellett utasítsa.

„Oroszország, India és Kína viszonya persze korántsem felhőtlen, abban azonban mindhárom ország egyetért, hogy nem szeretnék az amerikai hegemónia visszatérését – ahogy egyébként azt sem, hogy valaki más vegye át ezt a szerepet Washingtontól –, ezzel pedig éppenséggel a világtöbbség álláspontját is képviselik. Mindamellett, ahogy utaltunk is rá, az Egyesült Államokkal a konfrontációt is el akarják kerülni, a labda azonban az amerikai térfélen pattog”

Számos hatalom pozícióinak változását lehetne még megvizsgálni, Irán visszaesésétől kezdve az arab államok közötti kiéleződő ellentéteken át akár az új japán miniszterelnök által várható változásokig. Amiről azonban még szólnunk kell, az Európa, amelynek pozíció vesztése az idei évben is folytatódott. Miközben az Európai Unió Trump beiktatásával végre lehetőséget kapott arra, hogy visszanyerjen valamennyit stratégiai autonómiájából – és ezt Washington kivételesen még támogatta is! –, az európai vezetők többsége úgy döntött, önerőből is folytatja azt az önpusztító politikát, ami már korábban is csak az amerikai nyomásgyakorlással volt magyarázható. Kiderült azonban, hogy az európai elit ezt élvezi, és miközben az amerikaiak maguk vetik fel, hogy a háború lezárása után Oroszország visszatérhetne az európai energiapiacra, éppen az öreg kontinens az, amely – minden józan számítással szembe menve – mindenáron szabadulni próbál az orosz energiahordozókról. Ennek a jelentőségét nehéz alábecsülni.

„Az amerikaiak egyik fő törekvése a hidegháború utáni évtizedekben az volt, hogy megakadályozzák az orosz nyersanyagok és az európai technológia egymásra találását. Miközben ez a kombináció most orosz-kínai viszonylatban látszik megvalósulni, és az európai gazdaság fejlettségi szintje ma már korántsem olyan vonzó, mint mondjuk 15–20 évvel ezelőtt, az amerikai külpolitika fordulata mégiscsak történelmi lehetőség lenne”

Ahelyett azonban, hogy – mondhatni Magyarország példáját követve – megpróbálnák egy kiegyensúlyozott kül-, gazdaság- és energia politikával ismét felfelé ívelő pályára állítani a kontinenst, az európai vezetők a világ fontosabb hatalmait illetően a konfrontáció politikája mellett döntöttek. Ennek pedig csak a bezárkózó elszigetelődés, vagy az egész unió szétesése lehet a vége, azaz így is, úgy is a teljes eljelentéktelenedés. Az idei évben sajnos ebben sem történt változás.

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com