„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Volodimir Zelenszkij ukrán elnök és Kaja Kallas észt miniszterelnök az Ukrajna és Észtország közötti biztonsági együttműködésről és hosszú távú támogatásról szóló megállapodás aláírási ceremóniáján az Európai Tanács brüsszeli csúcstalálkozóján 2024. július 27-én
Fotó:EUROPRESS/AFP/Ukrainian Presidential Press Service
Véletlenek pedig nincsenek! Az legalábbis egyáltalán nem tűnik véletlennek, hogy az Európai Unió balti politikusok kezébe adta kül- és védelempolitikájának az intézését. Az egykori litván kormányfő Andrius Kubilius lett az Európai Unió első védelmi és űrkutatási biztosa, az észt miniszterelnöki székből pedig Kaja Kallas ejtőernyőzött Brüsszelbe, hogy ott a külügyi főtárgyalói posztot elfoglalja. A külügyekkel korábban nem foglalkozó észt kormányfő neve ezt megelőzően még a NATO főtitkári posztja kapcsán is felmerült, ám Európa talán legoroszgyűlölőbb és kétségtelenül egyik leghipokritább politikusának az ukrajnai háborúról alkotott szélsőségesen radikális nézetei azonban még Joe Biden adminisztrációjának is megfeküdték a gyomrát, így a Fehér Ház viszonylag gyorsan kihúzta a listáról. S ha ehhez még hozzávesszük, hogy gazdaságpolitikai biztosként a szankciók, vagy éppen Ukrajna finanszírozása, újjáépítése tekintetében kulcspozícióban van az egykori lett miniszterelnök Valdis Dombrovskis is, akkor kijelenthetjük, hogy
„az Európai Unió kül- és védelmi politikájára, az e tekintetben első számú kihívásként jelentkező ukrajnai háború kezelésére komoly hatással vannak a történelmileg ruszofób baltiak”
S hogy ez egyáltalán nem véletlen, azt alátámasztja, hogy ezek a döntések tökéletesen illeszkednek abba a politikába, amelynek a jegyében Európa elsősorban retorikailag próbálja feldolgozni az őt ért sokkokat, előbb az Ukrajna elleni inváziót, majd az amerikai politika megváltozását. De olyan értelemben is a „helyükön” vannak ezek a politikusok, hogy Európa túlságosan megszokta a saját narratíváját, illetve a morálisan helyes pozíciót. A minőségileg gyenge, ám jól kezelhető technokrata elit számára mindenfajta változás fájdalmas, hiszen maximum a status quo lemenedzselésére kész. Az európai technokrata politika ezért is helyezi előtérbe a retorikát, az érzelmeket és a moralizálást. Az Európai Unió válasza az új helyzetre hibásan az, hogy a legnagyobb szövetségesének az akaratával is szembe menve Oroszországot minden áron izolálni, gyengíteni kell. A 800 milliárdos védelmi csomag ugyanakkor tökéletesen megfelel Donald Trump elképzeléseinek, amely arra alapul, hogy Európa legyen képes megvédeni magát, lássa el Ukrajnát, illetve költsön még többet amerikai fegyverre.
„A három, Nyugat-Európából nézve megyényi balti állam egyrészről megérezte, hogy az Ukrajnában dúló háborúval eljött az ő idejük, másrészt a nyugati liberális fősodornak Ursula von der Leyen vezetésével jól is jön ez a morális alapokon nyugvó, ugyanakkor súlyuk miatt jól kezelhető és irányítható ruszofób hangoskodás”
Itt találkozik az Európa feletti uralmat megtartani akaró, e törekvésükben Oroszországot akadályként látó nyugat-európai háborús erők, és a nagy ambíciókkal rendelkező kelet-európaiak, elsősorban Lengyelország és Románia, valamint a hangos és harcias, alapvetően a Nyugattól függő kis balti államok gondolkodása. Főképp most, hogy a kínai kihívás felé forduló Amerikának egyre kevésbé van szüksége az Európai Unióra, amelynek feladata Washington szempontjából abban merül ki, hogy finanszírozzák és fenntartsák Ukrajnát, amennyire pedig szükséges, kössék le az oroszokat. De jól jönnek a Moszkvával kiegyezni szándékozó Donald Trump ellensúlyozására is. Mert míg az amerikai elnök úgy gondolja, hogy Oroszországgal nemcsak meg lehet, de meg is lehet egyezni, addig az európai fősodor nem bízik Vlagyimir Putyinban, és biztonsági kihívásként tekint Oroszországra.
Mindezek fényében talán érthetőbb Andrius Kubilius és Kaja Kallas csillagának látványos európai felemelkedése. Az orosz-amerikai tárgyalások még el sem kezdődtek, az orosz veszélyről már 2007-ben tanulmányt író litván védelmi biztos a realitásoktól elrugaszkodva arról beszélt, hogy Európának legfeljebb öt éve van arra, hogy feltartóztassa Oroszországot, és felkészüljön az elkerülhetetlen háborúra. Ehhez Kubilus még hozzátette, ha a nagyapáinknak ez sikerült, akkor nekünk is sikerülni fog. Arra a politikus nem tért ki, hogy melyik számítógépes játékban sikerült ez a litvánoknak, mert ilyen hőstettet legfeljebb a lengyelek mutathatnak fel még 1612-ből.
„De nem akart lemaradni a hisztérikus riogatásban litván kollégájától Kaja Kallas sem. Az egyébként a világban zajló dolgokat alapvetően Oroszország viszonylatában értelmezni próbáló külügyi biztos szerint Európának már öt éve sincs, csupán három addig, amíg Putyin ráront az EU-ra”
Ezután Kallas rá is tért a lényegre, ahhoz hogy ezt Brüsszel megakadályozza, minden erővel támogatnia kell Ukrajnát, amely így legyőzheti Oroszországot. Aligha meglepő, hogy Kallas Donald Trump Vlagyimir Putyin közeledésének is az egyik leghangosabb kritikusa. Az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője nemrég konkrétan uniós katonákat szeretett volna Ukrajnában látni, az orosz-amerikai tárgyalások hírére pedig úgy reagált, hogy Ukrajna függetlensége és területi integritása feltétel nélküli, a megbeszéléseken pedig Európának központi szerepet kell játszania. Aztán elutazott Washingtonba, ahol Marco Rubio külügyminiszter nem talált időt arra, hogy találkozzon vele. Az észt politikus azonban ebből sem vont le magának messzemenő következtetést, ehelyett azt bizonygatja, hogy nem tartja magát „héjának”, és realistán közelít Oroszországhoz.
„Ha ehhez még hozzávesszük, hogy közben Valdis Dombovskis szerint a magas európai energiaárakért Moszkva a felelős, és a szankciókat ki kell terjeszteni az orosz cseppfolyós gázra (LNG) is, az orosz aktívumokat pedig el kell kobozni, akkor kerek igazán a kép”
Ezt csak árnyalják az olyan kijelentések, mint például Kestutis Budrys litván külügyminszteré, aki arra tett javaslatot Ukrajna európai uniós partnereinek, hogy GDP-jük 0,25 százalékával váltsák ki az amerikai segélyeket, ami 40 milliárd eurót jelentene. Ebből – tegyük hozzá – nagyjából 190 millió euróval venné ki a részét Litvánia. De a baltiak hangosan követelik Ukrajna uniós integrációjának a felgyorsítását is, de Európa számára azzal is „példát” mutattak, hogy nemrégiben leváltak az Oroszországgal közös villamos hálózatról, és csatlakoztak az európai távvezeték-rendszerre. A három apró ország minden olyan kapcsolatot igyekszik felszámolni Moszkvával, miközben Trump már az Északi Áramlat újraindításán gondolkodik.
„S miközben az Európai Unió vezetése egyre inkább a baltiak szemüvegén át látja és láttatja a kontinens peremvidékén kirobbant háborút, a konfliktus szép lassan tovább mélyíti az enélkül is mind látványosabb belső törésvonalakat”
Megmutatkozott ez a legutóbbi csúcstalálkozón is, amelyen a védelmi kérdések álltak a középpontban. Míg Ukrajna támogatásának a kérdésében csak Magyarország vétózott nyíltan, a védelmi képességek erősítésének a témája már a felszínre hozta az ellentéteket. Már Kaja Kallas külügyi főképviselő azon terve is vitákat gerjesztett, amely 40 milliárd eurós katonai támogatást irányoz elő Ukrajnának. A vétó megkerülését célzó „önkéntes koalíció” ötlete eleve bekódolja a megosztottságot.
„Európának nincs közös terve Ukrajnára, így a briteknek és az európaiaknak valójában hálásnak kellene lenniük, amiért az oroszok nem fogadják el az európai <békefenntartó> erő ötletét Ukrajna számára”
A jelenlegi európai stratégia lényege optimista megközelítésben Donald Trump elképzeléseinek blokkolása mellett az, hogy megpróbálják ukrán szempontból maximalizálni a tárgyalásokon elérhető eredményeket. Ha sikerül Kijev számára a jelenleginél erősebb pozíciót kialakítani, akkor nagyobb esélyük van arra, hogy olyan feltételeket harcoljanak ki, amelyek számukra a legelőnyösebbek. A pesszimista megközelítés a béketárgyalások teljes tönkretételére tett kísérletet jelenti olyan feltétel felállításával, amelyet Moszkva soha nem fog elfogadni. Mindkét indíték jelen lehet, és egyes nyugat-európai kormányok az előbbit, a lengyelek és a balti államok pedig az utóbbit képviselik. A képet tovább árnyalja az a nem szűnő brit és francia vágy, hogy nagyhatalomként lépjenek fel a világ színpadán. Ehhez társul az a jelenleg irreális törekvés, hogy az Európai Bizottság – különösen a jelenlegi vezetése alatt – megpróbál úgy viselkedni, mint egy európai szuperállam kormánya.
„Közben mélyíti a törésvonalakat az az aggodalom, hogy az Egyesült Államok Európával szembeni elkötelezettsége eltűnőben van, és Európának sürgősen tennie kell valamit ennek pótlására”
A védelmi képességek erősítését célzó 800 milliárdos ReArm Europe fegyverkezési támogatási program pedig végképp megosztja a tagállamokat. Egyre mélyül a kelet-nyugati törésvonal a védelmi kiadások és az európai fegyvergyártás támogatásának kérdésében. Kiderült, hogy minél távolabb van az orosz határ, annál kisebb az érzékelt fenyegetés.
De emellett az adósságszint is komolyan befolyásolja a hozzáállást. A mediterrán országok például már így is súlyos adósságterhekkel küzdenek, és nem akarják drága fegyverek vásárlásával növelni adósság hegyeiket. Ehelyett inkább továbbra is a békeosztalékot teszik zsebre, míg az északi és keleti országok ezt a magatartást rossz szemmel nézik, és úgy gondolják, hogy nem csak nekik kell gondoskodni Európa biztonságáról.
„Az európai védelmi politika kapcsán egyre élesebben kirajzolódik egy új kelet-nyugati törésvonal. A frontvonalhoz közelebb fekvő országok – mint a balti államok, a skandináv országok és Lengyelország – hajlandók nagyobb összegeket fordítani a védelemre, míg a távolabb eső államok, például Portugália, Spanyolország és Olaszország, óvatosabbak”
Több ország, köztük Franciaország, a védelmi kiadások növekedésének költségvetési hatásait is mérlegeli. A müncheni IFO gazdaságkutató intézet becslése szerint csak Németországnak középtávon 230 milliárd euró hiányzik a védelmi költségvetéséből. Olaszországban 120 milliárd, Spanyolországban 80 milliárd. Vita van arról is, hogy az európai országoknak elsősorban uniós gyártású fegyvereket kellene vásárolniuk, nem pedig amerikaiakat. Egyes tagállamok például azt szeretnék, hogy az uniós újrafegyverkezési kezdeményezések kizárólag az EU-n belüli gyártókra vonatkozzanak, kizárva az amerikai, de esetlegesen mozgásteret hagyva a török és brit beszállítóknak.
„A defenzívába szorult Ukrajna, valamint az amerikai birodalmat építeni kívánó, ennek jegyében Oroszországhoz közeledő Trump jelentette kihívásokkal egyelőre nem nagyon tud mit kezdeni az Európai Unió”
Ehhez jönnek még az olyan belső problémák, mint a megbénult gazdaság, a magas adósságszint és a két legnagyobb tagállam, Németország és Franciaország korlátozott cselekvőképessége. A kilátások tehát nem igazán rózsásak. Jelenleg Európa az Egyesült Államok eurázsiai hídfője, az amerikai geopolitikai érdekek alárendelt szereplője. Ezen változtatni kell, közben pedig a formálódó többpólusú világgazdaság is új típusú, pragmatikusabb, a gazdasági versenyképesség növelését a középpontba helyező geopolitikai gondolkodásmód szükségességét veti fel.
Ezért igazán aggasztó, hogy a globális trendekkel már csak történelmi okokból szembe menő balti gondolkodás nyomja rá a bélyegét érezhetően az Európai Unió politikájára. Ennél már csak egy dolog a rosszabb, mégpedig az, hogy a jelenlegi fősodor egyre inkább „ukránosodik”, és ez a két hatás Ukrajna esetleges idő előtti, elsietett csatlakozásával komoly csapást mérhet a világtól mind jobban lemaradó, kapkodva az útját kereső lemaradó Európára.
(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg, itt olvasható.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
csakafidesz says:
Azért legyünk objektívek! Amit az NKVD zárt laktanyáiban műveltek 1940 után azt nehéz leírni. Ezeket követték a németek, és az edzett SS tisztek is elképedtek a szörnyűségek nyomait látva. Nem véletlenül fogadták virággal és üdvözölték felszabadítóként a bevonuló nemet katonákat. A csatornákban néha több vér folyt, mint víz, de a kivégzések éjjel-nappal folyamatosan történtek.
A három balti országban sokkal több embert öltek meg, mint Katynban.
Tuco says:
Kedves Stier úr,
Történelmi tapasztalataikból adódóan a balti népeknek minden okuk megvan rá, hogy féljenek az oroszoktól. A legkevésbé sem csodálkozom azon, hogy gyűlölik őket.
Peterdi Nagy László says:
Az oroszok nem voltak mind NKVD-sek, és a litvánok sem a borostyánkővel való csencselés, vagy az olcsó nacionalizmussal elérhető előnyöket keresték, mint mai politikusaik egy része. Ennek legjobb példája a lengyelekhez hasonló színházművészetük története, amely hőstörténet. Ma is tele van a világ mind a két fele nagy litván rendezőkkel, akik közül néhánynak a nevét vállaltan propaganda céllal ide írom: Eimuntas Nekrosius, Rimas Tuminas, Jonas Vaitkus, Agnius Jankevicius, Oskaras Korsunovas, Paulius Ignatavicius. Helyettük is szégyenkezve írom ide, hogy szerintem ők sokkal többet tettek és tesznek a népükért, mint az említett politikusok. (Sajnos Nekrosius 2018-ban, Tuminas 2024-ben meghalt.)