Az azeri elnök hősként vonul be országa történelmébe, míg az örmény kormányfő lényegében megbukott. Míg Bakuban ünnepelnek, addig Jerevánban zavargások törtek ki és lincshangulat uralkodik. Nemzeti tragédiaként élik át a karabahi konfliktus Azerbajdzsán teljes sikerét és Örményország kapitulációját hozó lezárását. Oroszország megkönnyebbült, miután megtartotta a pozícióit a Kaukázusban, még ha már osztoznia is kell a látványosan előretörő Törökországgal.

Miközben a világ az amerikai választások utáni káoszra figyelt, Moszkva tető alá hozta a többségében mindig örmények által lakott, ám nemzetközi jogi értelemben Azerbajdzsán részeként elismert Hegyi-Karabah körül a múlt század ’80-as évei végén kitört, majd 1994-ben a helyzet befagyasztásával „jegelt”, ám néhány hete ismét fellángolt konfliktus lezárásáról a megállapodást. Ebben Vlagyimir Putyin orosz államfő játszotta a főszerepet, ám ezt csak úgy tehette meg, hogy maximálisan figyelembe vette a török érdekeket. A konfliktus rendezésével majd’ három évtizede foglalkozó úgynevezett minszki csoport másik két társelnöke a szöveg véglegesítésében már nem vett részt. Az Egyesült Államok elnökét a választások, saját belső gondjai kötik le, a konfliktus fellángolásakor még aktív francia államfőt pedig a járvány és az európai problémák.

„A megállapodáshoz persze az is kellett, hogy a fronton a sikeresen előretörő azeri erők a karabahi székhely Sztyepanakerttől (azeri elnevezéssel Hankendi) 11 kilométerre fekvő Susa elfoglalásával egyértelmű helyzetet alakítottak ki, az örmény vezetésnek a további veszteségek elkerülése végett így nem maradt más választása, mint a feltételek nélküli békekötés”

A megállapodás értelmében a konfliktus szereplői az általuk jelenleg elfoglalt állásokban maradnak, a hadifoglyok és az elesettek holttesteinek kölcsönös átadását pedig megkezdik. A Hegyi-Karabahot Örményországgal összekötő folyosó mentén, az Oroszországi Föderáció békefenntartó kontingenst hoz létre. Az orosz békefenntartók megbízatása öt évre szól, ami automatikusan további ötéves ciklusokra meghosszabbodhat, ha a felek hat hónappal a megállapodás lejárta előtt nem jelzik kilépési szándékukat. Párhuzamosan az örmény csapatok kivonásával Oroszország már el is elkezdte békefenntartók Hegyi-Karabahba telepítését.

„A tűzszünet betartására Oroszország Törökországgal közös megfigyelő központot hoz létre, így Ankara is részt vesz a békefenntartásban”

Jerevánnak november 15-ig a kelabdzsari régiót, november 20-ig az agdami régiót és gazahi régió megszállt területeit, december 1-ig pedig a lacsini régiót kell visszaszolgáltatnia Bakunak, az Örményországot Hegyi-Karabahhal összekötő, öt kilométer szélességű lacsini folyosó kivételével. Örményország tehát elveszti a Hegyi-Karabah körül biztonsági pufferként elfoglalt hét azeri járást. Az már a minszki csoportban is felmerült, hogy ezekről a megszállt területekről az örmények vonuljanak ki, ám ehhez egy háború kellett. Lényegében a mostani helyzetet írja le például az elszabotált 2007-es madridi határozat. Most bánhatja igazán Jereván azt is, hogy tavaly nem fogadta el az öt járás visszaadásáról szóló ötletet. Az azeriek kezére került Hegyi-Karabah egy része is, a terület státusáról azonban a dokumentumban nem esik szó.

„Közben Baku már a több százezer menekült visszatéréséről beszél, ami az örmények megkezdődött menekülésével együtt azeri többséget teremthet Karabahban. Feltéve, ha az azeriek a romokba akarnak visszatérni. Az sem túl jó jel, hogy ezek a menekültek sokat szenvedtek az elmúlt harminc évben nemcsak az elüldözésükkor, de még a saját kormányuk tudatosan lassú letelepítési politikája miatt is, így a karabahi örmények nem sok jóra számíthatnak”

Örményország további területet is veszít azzal, hogy az egyik harminc évvel ezelőtti amerikai tervet felmelegítve Azerbajdzsán semleges folyosót hozhat létre az anyaország és a nahicseváni exklávé, és a vele szomszédos Törökország felé. Talán még ennél is fájdalmasabb, hogy így az eredeti tervvel ellentétben a türköktől és a keresztény, ám az egyre kevésbé semleges Grúziától körülvett Örményország gyakorlatilag elveszíti a számára biztonságot adó, Iránnal közös határát. Ezt majd orosz, és részben török egységek ellenőrzik.

„Az új status quo közben Azerbajdzsánban jelentősen megerősítette az elnök Ilham Aliyev helyzetét”

Az azeri vezetőt karabahi győztesként így méltó hely illeti meg apja, a független ország első elnöke mellett. Az elnök már nyugodtan gondolkodhat a családon belüli hatalomátadáson, ezzel az Aliyev-klán hosszú időre biztosítja magának Azerbajdzsán vezetését. Ezen az sem változtat, hogy az ország azért erőteljesen a testvéri Törökország protektorátusává vagy ha úgy tetszik, leányvállalatává válik. Egyáltalán nincs kizárva az sem, hogy a mostani háborúban nyújtott hatékony segítségért cserébe nemsokára török katonai támaszpont létesül Azerbajdzsánban.

„Egészen más a helyzet Örményországban, ahol érthető módon nem ünnepelnek, hanem dühösen követelik a kapitulációként értelmezett megállapodást nyélbe ütő kormányfő, Nikol Pasinjan távozását”

A jereváni Köztársaság terén több ezren gyűltek össze spontán tiltakozó akcióra. Több százan hatoltak be a kormány épületébe – áttörve a rendőrségi kordonon –, árulónak nevezve a miniszterelnököt. Az állami televízióban bemutatott képsorokon látható volt, hogy a tüntetők feldúlják a kormány irodáit, széttörik a bútorokat, ajtókat, és kitörik az ablakokat. Egyesek a jelenleg fővárosi rezidenciáján tartózkodó Pasinján irodájáig is eljutottak.

„A 2018-ban színes forradalomban, az utca segítségével az egyébként korrupt hatalmat elzavaró, majd az irányítást átvevő Pasinjan megbukott”

Ez aligha meglepő annak fényében, hogy Karabah – az örményeknek Arcah – nemcsak az azeri, hanem az örmény társadalom számára is az identitás része, az örmény belpolitikai megosztottság pedig bátorítást adott Bakunak a revánsra. Főképp úgy, hogy Pasinjan hatalomra kerülésével az Örményország biztonsági garanciáját jelentő Oroszországgal is lehűlt a viszony. Most Moszkva megkönnyebbülve konstatálhatja Pasinjan meggyengülését, és azt, hogy a status quo és a Karabahban élő örmények védelmezőjeként ezután az országban nagy eséllyel az történik, amit a Kreml akar. Főképp úgy, hogy minden bizonnyal visszatér a hatalomba a Moszkvával megértőbb karabahi klán, és a mintegy kétezer orosz békefenntartó mellett jó eséllyel az eddigieken túl újabb orosz katonai bázis is biztosítja Oroszország befolyását nemcsak Örményországban, de a Kaukázusban is.

„Az igazi nyertese ennek a konfliktusnak azonban nem annyira Oroszország, amely inkább csak a pozícióinak gyengülését kerülte el, de a konfliktusok örökös lefagyasztásával ezt legfeljebb csak elodázza”

Mert történetnek azért itt nincs vége, és a türk henger előbb vagy utóbb nagy eséllyel visszaszerzi egész Karabahot. Törökország már most jelentősen megerősítette a pozícióit a posztszovjet térségben. Az igazi nyertes tehát nemzeti hős Aliyev mellett nagy barátja, a türk világ őrzője Erdoğan. Persze, minden viszonylagos, hiszen a győztes Azerbajdzsán éppúgy egyfajta gyámság alá került, mint a vesztes Örményország. Az egyik a győzelem, míg a másik a vereség árát fizeti Törökországnak, illetve Oroszországnak. Putyin ebben a válságban mentette a menthetőt. Igaz, a Kaukázusban Oroszország már nem az egyedüli döntőbíró, ám befolyása elvitathatatlan. Intő jel azért, hogy Aliyev azeri elnök hívta fel a Kreml figyelmét arra, hogy Moszkva kommunikációjával ellentétben török békefenntartók is lesznek Karabahban. Ebben a konfliktusban nem tündökölt a saját magával elfoglalt Amerika, míg Macron megint csak az ambícióit tudta megvillantani, ám nem többet. Az elmúlt hetek igazi nagy vesztese pedig egyértelműen Pasinjan és Örményország, de sokat gyengült a régió biztonsága is. Ráadásul továbbra is nyitott kérdésként e konfliktus kapcsán is ott lebeg a világ előtt megoldatlan kérdésként, hogy a népek önrendelkezési joga, avagy a határok sérthetetlensége élvez elsőbbséget.