//Taps és csönd
„S ha már itt tartunk, akkor néhány szót szólni kell Zelenszkij európai körútjának csúcspontjáról, brüsszeli fogadtatásáról” #moszkvater

Taps és csönd

MEGOSZTÁS

Az elmúlt hét két leginkább érdeklődésre számot tartó híre Seymour Hersh Pulitzer-díjas amerikai oknyomozó újságíró tényfeltáró írása, miszerint az amerikaiak robbantották fel az Északi Áramlat gázvezetéket, valamint Volodimir Zelenszkij Londont, Párizst és Brüsszelt érintő európai körútja voltak. A magyar sajtó utóbbi kapcsán még kiemelten foglalkozott azzal, hogy Orbán Viktor tapsolt az ukrán elnöknek, avagy nem. Érdekes a két információs burok viselkedése. Az értékalapú liberális oldal az első hírnek nem tulajdonít különösebb jelentőséget, míg a realista konzervatív a másodiknak.

„S ha már itt tartunk, akkor néhány szót szólni kell Zelenszkij európai körútjának csúcspontjáról, brüsszeli fogadtatásáról” #moszkvater
„S ha már itt tartunk, akkor néhány szót szólni kell Zelenszkij európai körútjának csúcspontjáról, brüsszeli fogadtatásáról”
Fotó:EUROPRESS/KENZO TRIBOUILLARD/AFP

Felrobbantotta az internetet Seymour Hersh amerikai újságíró cikke, amelyben azt állítja, hogy az Északi Áramlat gázvezetéknél történt robbantásokat az Egyesült Államok szervezte meg és hajtotta végre. Az eset szeptemberben történt az Oroszországot Németországgal összekötő orosz gázvezetékpáron a Balti-tengeren. A svéd ügyészség nyomozása egyértelműen  arra jutott, hogy szándékos robbantás történt, a német ügyészség szerint pedig nincs az orosz érintettségre. Hogy ki az elkövető, arra nincs hivatalos magyarázat.

„Hersh forrásai szerint a döntés már a háború kitörése előtt megszületett, semmi köze nem volt az oroszok Kijev elleni támadásához. A CIA már 2022 elején jelentette Bidennek, hogy megtalálták a megfelelő módszert az Északi Áramlat felrobbantására. A cél az orosz-európai energetikai kapcsolatok ellehetetlenítése volt, így Európa az orosz gáz helyett rá legyen szorulva a jóval drágább amerikai cseppfolyósított gázra”

A többszörösen díjazott amerikai oknyomozó újságíró részletesen leírja, hogy az Egyesült Államok kormánya a CIA-vel együttműködve hogyan tervezte meg a vezeték felrobbantását, hogyan robbantották fel azt a norvégokkal együttműködve az amerikai különleges alakulatok, és hogyan próbálták meg kezelni a robbantás utóhatását. A parancsot a robbantásra állítólag maga Joe Biden adta ki. Az orosz házelnök szerint ez a tényfeltárás nem maradhat következmények nélkül, és nemzetközi vizsgálatot kellene indítani az Északi Áramlat gázvezetékeinél történt robbanások ügyében. Természetesen Washington és Osló is tagad, a nyugati közvélemény pedig megosztott a kérdésben.

„Az egyik fele az amerikai újságírónak, míg a másik a hivatalos amerikai álláspontnak hisz. Mert ebben akar hinni!”

A liberális média itthon is fanyalogva és hitetlenkedve tálalta a hírt, míg a konzervatív oldal megerősítve látta a tényfeltárásban korábbi véleményét, amely egyébként a „Kinek az érdeke?” kérdés levezetésével logikai úton is egyértelműnek tűnik. De a hazaihoz hasonlóan fanyalog az európai fősodor is. Véletlenül sem vezető hír a tényleg szenzációs nyomozás, de azt sikerült gyorsan kideríteni, hogy Hersh mindig is a botrányos megállapításokra „utazott”, és azt is számon kérik rajta, hogy miért nem nevezi meg a cikkben a forrásait. Egy szóval, folyik a szerző és az írás ellehetetlenítése, hiteltelenítése, lehetőség szerint elhallgatása.

„Azért el tudom képzelni, miként tálalta volna a világ atlantista része a hírt, ha Hersh azt derítette volna ki, hogy Moszkva áll a történtek mögött! Az a magát az objektivitás letéteményesének tartó média, amelyet valahogy nem igazán érdekel, hogy mi is történt tavaly szeptemberben. De a németekkel az élen hallgat az európai elit is, pedig Németországnak például a szuverenitását is érte ez a támadás”

Bezzeg felélénkült a nyugati mainstream Zelenszkij ukrán elnök európai körútja kapcsán, amelyet most a hazai konzervatív oldal figyelt érzékelhető szkepticizmussal. Az igazság kedvéért azonban meg kell jegyezni, hogy nem törekedett az esemény elhallgatására, mint tette ezt a másik oldal Hersh leleplezése kapcsán, legfeljebb a maga módján és szemszögéből tálalta az eseményeket. Jobban kiemelte például, hogy a kormányfő támogató szavaival ellentétben a brit hadügyminiszter egyelőre nem nagyon lát esélyt vadászgépek átadására Ukrajnának. Ugyanezt hangsúlyozta egyébként Emmanuel Macron francia elnök is.

„De ne tételezzünk fel semmi rosszat, egészen biztosan a Zelenszij meleg fogadtatását látva párássá vált szemek miatt nem tulajdonítottak nagy jelentőséget ezeknek a megszólalásoknak”

Pedig a háború kilátásai szempontjából nagyon is fontos dolgokról van szó. Azzal ugyanis nem lehet nyerni, ha naponta megveregetik a nyugatiak Zelenszkij vállát és elítélik az orosz agressziót. Arról most nem is beszélve, hogy külön kellene választani Ukrajna megtámadását – nem elfeledkezve arról sem, hogy mi vezetett idáig, és kik a felelősök ezért Oroszországon kívül – az ukrán demokrácia állapotának, az ország valós helyzetének megítélésétől. De a moralizálás ködében összekeveredik minden. De nem segíti az objektív értékelést, eltakarja a valóságot az áldozati szerep túljátszása, lényegében árucikké tétele is.

„S ha már itt tartunk, akkor néhány szót szólni kell Zelenszkij európai körútjának csúcspontjáról, brüsszeli fogadtatásáról”

Aligha lephetett meg bárkit is, hogy az Európai Parlament – az Európai Tanács azért már visszafogottabb volt – ájult áhítattal fogadta az ukrán elnököt. Nem is lenne ezzel semmi baj, amíg ez az elismerés a háborúban szenvedő, megtámadott félnek szól, innen azonban már a moralizálás helyett a reális helyzetértékelésre, a megoldás, a béke keresésére kellene helyezni a hangsúlyt. Nem most kell Zelenszkij fejére olvasni a hibáit, ecsetelni az ukrán demokrácia állapotát, a politikai elit felelősségét a háborúhoz vezető úton, ám azért hőst sem kellene belőle kreálni.

„Éppen ezért nem elítélni kell azokat – Orbán Viktor mellett az osztrák kancellárt és a román elnököt -, akik nem tapsolták meg Zelenszkij bejövetelét, hanem megkérdezni tőlük, hogy miért is ez a visszafogottság”

Valójában az lett volna az igazán meglepő és álszent, ha a magyar kormányfő a Budapest és Kijev között elmúlt öt évben hűvössé vált kapcsolatok fényében könnyes szemmel és a tenyerét vörösre tapsolva fogadja Zelenszkijt. Orbán egyébként élt a lehetőséggel, és ha nem is négyszemközt, de tárgyalt az ukrán elnökkel. Ami pedig a kijevi meghívást illeti, a tárgyalás esélyét mindig meg kell ragadni, az elmúlt években kölcsönösen ejtett sebeket látva azonban egy ilyen vizitet alaposan elő kell készíteni. A látogatásnak ugyanis önmagában, magáért a vizitért nincs értelme. Arra a kétoldalú viszony állapotát nézve csakis akkor kerülhet sor – ekkor van értelme -, ha a felek készek a kompromisszumra, ha a magyar kisebbség jogait évek óta megnyirbáló Ukrajna legalább gesztust tesz a probléma orvoslására. Kijev jelenlegi retorikáját hallgatva erre most nem sok esélyt látok.

De ha már ez az írás alapvetően azt szándékozott bemutatni, hogy a média milyen szelektíven viszonyul a valósághoz, akkor – ha már Orbán Viktor szóba jött – a végére engedjék meg, hogy felhívjam a figyelmet egy másik hírre. A Der Spiegel az Európai Néppártot jelenleg vezető Manfred Weber kiugróan magas fizetéséről ír, megjegyezve, hogy a pártvezetők gyakran önkéntes alapon dolgoznak, míg ő a parlamenti juttatásai mellett a kereszténydemokraták elnökeként is több ezer eurót tesz zsebre. Egyre nagyobb nyomás nehezedik tehát a bajor politikusra, és remélem, hogy az Orbán Viktor és Manfred Weber között dúló csatát mindig kiemelt figyelemmel kísérők erről a hírről sem feledkeznek meg.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.