//Sztolipin, a megölt reformer
Pjotr Arkagyjevics Sztolipin #moszkvater

Sztolipin, a megölt reformer

MEGOSZTÁS

Alig egy évvel az elvesztett japán háború és az 1905-ös forradalom után II. Miklós Pjotr Arkagyjevics Sztolipint nevezte ki miniszterelnökének, akivel a cári birodalom kapott egy utolsó esélyt a túlélésre. Egy 1911. szeptember 14-i, Kijevben elkövetett merénylet azonban véget vetett a reményeknek.

Pjotr Arkagyjevics Sztolipin #moszkvater
Pjotr Arkagyjevics Sztolipin
Fotó:EUROPRESS/Sputnik

Ha van olyan politikus, aki meglehetősen vitatott személyiség az orosz történelemben, akkor Pjotr Arkagyjevics Sztolipin mindenképpen ide sorolandó. A szovjet rendszer alatt szinte kitörölték az emlékét is, vagy ha szóba került, maximum egy reakciós tömeggyilkosként emlegették. A rendszerváltást követően sem múltak el a viták a tevékenységével kapcsolatban, hiszen

„a konzervatívok a reformer államférfit, míg a baloldaliak és a liberálisok a keménykezű, sokakat a bitóra küldő személyt látják, láttatják benne”

Ugyanakkor a nép mára már kiegyensúlyozottabban ítéli meg II. Miklós egykori miniszterelnökének szerepét. Sztolipin politikai rehabilitálása már a Szovjetunió felbomlása után megtörtént, az elmúlt években pedig szép lassan a rendszer egyik kultikus figurájává vált. Nemcsak számtalan könyv és tanulmány jelent meg róla, hanem filmekről is megismerheti a világ, ki is volt valójában Sztolipin. Sőt! Ma már az egyik legnépszerűbb történelmi szereplők között tartják számon hazájában. A portálunkon többször is felemlegetett, 2008-ban sugárzott Oroszország neve című tévéműsorban megszavaztatták a lakosságot az orosz történelem legfontosabb szereplőiről. Nos, egészen a szavazás végéig úgy tűnt, Sztolipin nyeri meg a megtisztelő címet, ám az utolsó órában szorult kevesebb, mint ezer vokssal Alekszandr Nyevszkij mögé, akire egyébként 524 575-en szavaztak. Sztolipin így is olyanokat utasított maga mögé, mint Nagy Pétert, II. Katalint, Lenint vagy éppenséggel Sztálint.

Senki sem gondolt erre a cári Oroszországban, amikor 1911. szeptember 14-én a kijevi operában Rimszkij-Korszakov Mese Szaltán cárról című operája szünetében egy fiatalember két lövéssel leterítette Sztolipin miniszterelnököt.

„A nagy reformer ellen ez már a 11. merénylet volt, ám ezúttal nem volt szerencséje Sztolipinnek, és öt nappal később belehalt sérüléseibe”

A merénylő személye és kapcsolatai bizonyos „ízt” adnak a cselekedetének. Ugyanis Dmitrij Bogrov, aki egy gazdag kijevi ügyvéd fia volt, Mordecháj Gerskovics néven 1907-től a cári titkosrendőrség, az Ohrana besúgója. Utóbbit még 1882-ben alapították, miután egy évvel korábban sikeres merényletet követtek el II. Sándor cár ellen. Az Ohrana, azaz a Közbiztonsági és Közrendvédelmi Részleg (oroszul: Отделение по охранению общественной безопасности и порядка) az állami rend és közbiztonság megóvása érdekében jött létre, mégis a történészek jelentős többsége őket tartja felelősnek Sztolipin haláláért. Mint kiderült, Bogrov például éppen az Ohrana segítségével jutott belépőjegyhez a tragikus véget ért előadásra.

Természetesen a merénylet hátterével kapcsolatban más teóriák is napvilágot láttak. Baloldali forradalmárok, zsidó összeesküvők végeztek a miniszterelnökkel, de volt olyan nézet is, hogy az „orosz nagyhatalomtól rettegő” Egyesült Államok állt a merénylet mögött. A Sztolipinnel rokonszenvező, iránta pozitív elfogultságot tápláló kortársak ugyanakkor kijelentették, hogy

„sem bal-, sem pedig jobboldaliak nem tudtak ráijeszteni Sztolipinre, ezért megölték”

Mi volt az, ami Sztolipint az orosz történelem arany oldalaira helyezte? Hogy nem kevés történész a peresztrojkát igazából neki tulajdonítja, nem is Gorbacsovnak? Az ő nevéhez az orosz birodalom talán legnagyobb volumenű földreformja fűződik, amihez még hozzátehetjük az állam megreformálására tett kísérleteit, az oktatás modernizálását is. Miután jól tudta, hogy a lakosság több mint háromnegyede a parasztság soraiból kerül ki, fő célja az volt, hogy befejezze az 1861-es jobbágy felszabadítással elindult földreformot. Az 1906-os miniszterelnöki kinevezését követően azonnal ez lett kormányának a fő irányvonala, és az elképzelései alapján a földközösségben – obscsina – élő parasztoknak biztosította a közösségből való távozás jogát, a rá eső földrész birtokbavételével együtt.

A parasztság földnélkülisége ekkor ugyanis a legégetőbb társadalmi gond volt Oroszországban. Rájött arra, hogy komoly társadalmi bázist nyerhet ezzel a kormány, illetve a központi hatalom, hiszen a reformoknak köszönhetően az amerikai farmergazdálkodások mintájára egy megélhetését biztosító kisbirtokos gazdálkodó réteg jön létre.

„Ráadásul a parasztság adta a cári hadsereg katonáinak túlnyomó többségét, ami a birodalom fennmaradásának záloga volt”

Hogy mennyire igaza volt Sztolipinnek, azt jól mutatja Lev Trockij véleménye, aki szerint, ha a reformot teljes egészében végrehajtották volna, a bolsevikok 1917-ben nem tudtak volna hatalomra jutni. Ráadásul az egyik legismertebb orosz Sztolipin-kutató, Igor Bunyics úgy véli, ha a miniszterelnök programja megvalósul, akkor Oroszország 1940-re gazdasági értelemben utolérte volna az Egyesült Államokat, a politikai berendezkedést nézve pedig parlamentáris monarchiává alakul.

Noha Sztolipint megölték, utóda, Kokovcov gróf folytatta az ő reformpolitikáját. Sokan ugyan eredménytelennek tartják a földreform végrehajtását. De azért az jelentős előrelépés volt a korábbi állapotokhoz képest, hogy 1906 és 1916 között a parasztság közel 20 százaléka lépett ki a földközösségből és vált önálló földbirtokossá.

„Ezt a sikeres kisgazdálkodó réteget nevezte aztán kuláknak, és üldözte minden lehetséges eszközzel a kommunista rendszer”

Maga Sztolipin úgy vélte, az általa bevezetett reformok számára legalább húsz esztendő kell, ám nemhogy ő, de maga Oroszország sem kapta meg ezt a két évtizedet. Így nem véletlen, hogy Sztolipin megítélésében is nagyon különböznek a történészek. Noha a szovjet történetírás alaposan rányomta a bélyegét a Sztolipinról szőtt legendákra, azért ma már lassan helyére kerülnek a dolgok az 1905 utáni korszak, és e periódus valószínűleg legnagyobb kaliberű államférfijának megítélésében.

Az kétségtelen tény, hogy a rögtönítélő bíróságok működése miatt politikai felelősség terheli. Ráadásul sem a cár, sem pedig a legbefolyásosabb körök nem álltak a reformjai mellé, és mereven elzárkóztak a politikai szféra bárminő modernizációjától, mondván, hogy nem törvényeket kell hozni, hanem igazgatni.

„Sztolipin azonban nem akarta az önkényuralom alapjait megváltoztatni, csak a nagyobb hatékonyság érdekében modernizálni”

Ugyanakkor a reformok bevezetése során – s erre többször is felhívta a képviselők figyelmét Sztolipin – a kormány szigorúan tartotta magát a törvényességhez. Visszautasította azt a vádat, hogy Oroszországban keleti despotizmus és rendőrállam van.

K. A. Szolovjov a miniszterelnökről írt tanulmányában kifejtette, Sztolipin reformterveit az alsó- és felsőházban sokáig visszatartották, és gyakran megkurtították. Az államférfi mégis fontosnak vélte, hogy a képviseleti szervek révén intézményesített dialógus épüljön ki a hatalom és a társadalom között. I. V. Omeljancsuk szerint a képviseleti intézmények fenntartására irányuló törekvése nem felelt meg a szélsőjobboldalnak, mivel ők az 1905. októberi kiáltvány előtti állapothoz akartak visszatérni. F. A. Gajda kutatásaiban megállapítja, hogy Sztolipin a reformok útjában álló nehézségeket hazafias politikával próbálta leküzdeni. 1910 tavaszán a szilárd parlamenti többség érdekében megkísérelte közelíteni a nacionalistákat és az oktobristákat. Az új kormányzati irányvonal azonban eltérő okokból, de nem felelt meg egyiknek sem.

Források:

Wikipedia

MTVA archívum

Font M. – Krausz T. – Niederhauser E. – Szvák Gy.: Oroszország története (Maecenas Kiadó 1997)

Mihail Heller: Az Orosz Birodalom története (Osiris Kiadó – 2000 Budapest, 1996)

Szvák Gyula szerkesztette: A tizenkét legnagyobb orosz (Russica Pannonicana, 2009)

Szergej Filippov: Pjotr Arkagyjevics Sztolipin

Bebesi György: Az Ohrana. A cári monarchia utolsó időszakának politikai rendőrsége (Pécs, 2006)

Gombos József: Sztolipin és az orosz modernizáció kérdése (Figyelő, 1993)

Kurunczi Jenő: Fejezetek Közép-, Kelet- és Délkelet-Európa történetéből

A. Sztolipin születésének 150. évfordulójára: A reformok és az orosz társadalom a XX. század elején (Rosszijszkaja Isztorija, 2012)

Stier Gábor: Sztolipin kultusza (Magyar Nemzet, 2011. 09. 29.)

MEGOSZTÁS