Vélhetően nincs még egy olyan orosz város, amely a történelem során két olyan ostromot élt volna át, mint Szevasztopol. Előbb a krími háború idején (1854-55), majd a II. világháborúban (1941-42) támadták a Fekete-tenger legnagyobb orosz kikötőjét. Hatalmas küzdelem után mindkétszer elesett a város, ám mindegyik esetben az ellenállás mintapéldájává emelkedett az oroszok szemében. Ezúttal a krími háború legfontosabb katonai összecsapásával foglalkozunk.

1856. március 30-án írták alá Párizsban a krími háborút lezáró békeszerződést, ami végleg megszüntette az 1815-ös bécsi kongresszuson alapuló hatalmi rendszert, és a Szent Szövetség eltűnésével az orosz birodalom elvesztette ezóta tartó európai hegemóniáját. De miként került ilyen helyzetbe az az Oroszország, amely a század első felében Európa csendőre volt? Nos, ennek az egyik magyarázata, hogy I. Miklós eldöntötte, kihasználja a birodalompolitikai és katonai szerepét, és az alaposan legyengült Törökország kárára a tengerszorosok elfoglalásával biztosítja az orosz hajók kijutását a Fekete-tengerről a Földközi-tengerre.

„A cár természetesen először nem erővel akarta a kérdést megoldani, de a területet felosztó javaslatát mind Ausztria, mind pedig a brit birodalom elutasította. Egyetértettek ugyanis abban, hogy már-már elviselhetetlen az orosz dominancia”

Ráadásul abban is elszámította magát I. Miklós, hogy amennyiben megtámadja Törökországot, akkor a franciák és a britek nem fognak össze ellene. Ráadásul meg volt arról győződve, hogy az osztrákok az 1848/49-es magyar szabadságharc leverése miatt leköteleződtek, így onnan sem fenyegeti az orosz elképzeléseket semmi.

Utólag könnyű okosnak lenni, de ki kell mondanunk, orosz cár ekkorát nem nagyon tévedett a történelem során. Ugyan az orosz csapatok 1853 júliusára elfoglalták Havasalföldet és Moldvát, miután arra hivatkoztak, hogy a törökök megtagadták Oroszország protektori jogának elismerését a szultán ortodox alattvalói fölött. A franciák és a britek erre azonnal félretették nézeteltéréseiket, és a támogatásukat maga mögött tudó Abdul-Medzsid szultán októberben hadat üzent a cári birodalomnak.

„A balkáni front 1854 tavaszára megmerevedett, majd a török-orosz háború 1854-ben szélesedett európai fegyveres konfliktussá”

Miután az orosz flotta 1853. novemberben az észak-anatóliai Szinopénál elsüllyesztett 15 török hajót, melynek háromezer főnyi legénysége odaveszett, a felháborodott nagyhatalmak a válaszcsapás mellett döntöttek, és az egyesült brit-francia flotta behajózott a Boszporuszba. A diplomáciai tárgyalások kudarcba fulladtak, és 1854. március 28-án az Egyesült Királyság és Franciaország formálisan is hadat üzent Oroszországnak, Ausztria és Poroszország pedig közölte a cárral, hogy nem tudja garantálni semlegességét.

Minderre Oroszország a Londonnal és Párizzsal fennálló diplomáciai kapcsolatok megszakításával válaszolt, s 1854. február 9-én cári kiáltványában Miklós kijelentette, hogy a pravoszláviáért küzdő Oroszország ellen a kereszténység ellensége mellett felsorakozott Anglia és Franciaország is.

A nyugati hatalmak 1854 augusztusában négy pontban fogalmazták meg követeléseiket Oroszországgal szemben.

„Ez a dunai fejedelemségek nemzetközi felügyelete, a törökországi keresztények kollektív védelme, a dunai hajózás közös ellenőrzése, és az 1841-es, a hadihajók áthaladását a Boszporuszon és a Dardanellákon tiltó egyezmény érvényesítése. Mivel I. Miklós valamennyi követelést elutasította, megkezdődtek a hadműveletek”

Csak egy kérdés volt, hogy hol csapjanak össze a felek, mi legyen a fő hadszíntere a háborúnak. Előbb a Balkán jött szóba, ám a Duna térségében 180 ezer fős orosz hadsereg állomásozott. Felmerült Havasalföld és Moldva is, miután az oroszok kivonultak onnan, de beszéltek a Baltikumról vagy Kamcsatkáról, megtámadták Odesszát, III. Napóleon pedig a Kaukázust akarta felszabadítani. Végül Anglia javaslatára döntöttek Szevasztopol mellett, amely az orosz flottabázis és a Fekete-tenger legfontosabb erődje volt.

„Ez a választás a szövetségesek számára azért is volt jó döntés, mert az orosz hadvezetés egyáltalán nem számított arra, hogy innen fogják támadni őket. Így itt mindössze 50 ezer orosz katona állomásozott. Ezzel szemben a Baltikumban 200 ezer fős hadsereg állt fel, Lengyelországban 140 ezer fő, a Dunánál pedig 180 ezer katona összpontosult”

A nyugati szövetségesek 1854. szeptember 14–17-én a történelem addigi legnagyobb partraszállását hajtották végre. Lord Raglan és François Canrobert tábornok parancsnoksága alatt 89 hadi- és 300 szállítóhajó 62 ezer fős francia-angol-török sereget tett partra Jevpatorijánál, Szevasztopoltól 70 kilométerre északnyugatra. Az oroszok szeptember 20-án megpróbálták megállítani a szövetséges seregeket az Alma folyónál, sikertelenül, majd ezután szeptember 26-án és 27-én elkezdték szervezni Szevasztopol közvetlen védelmét.

A város védelmének megszervezésére maradt idő, ugyanis a támadó szövetségeseknél akadozott az együttműködés, ekkor még a stratégiát sem sikerült összehangolni, s közös főparancsnokot sem neveztek ki. Szevasztopol védelmét Eduard Totleben ezredes hadmérnök építette ki, az orosz csapatokat Alekszandr Menysikov irányította. Az ostromot csak október 17-én kezdték meg, amikorra a védők már felkészültek. A fontos erődítményt fenyegető támadást az oroszok megpróbálták megállítani, de a város felmentésére küldött cári seregek október 25-én Balaklavanál, november 5-én pedig Inkerman mellett is vereséget szenvedtek.

„A tél beálltával az ostrom elhúzódott, ugyanakkor erősödtek a szövetségesek, mert az olasz egység előmozdítása reményében 1855 januárjában belépett a háborúba a Szárd-Piemonti Királyság”

I. Miklós 1855. március elején meghalt, fia, II. Sándor pedig már jobban hajlott a békére. Szevasztopol 349 napos küzdelem után, 1855. szeptember 8-án végül az oroszok feladták a várost. Ezután, az 1856. március 30-i harmadik párizsi béke aláírásáig gyakorlatilag szüneteltek a harcok. A krími háborúban a nélkülözés, a betegségek és a nehezen viselhető klimatikus viszonyok több katona halálát okozták, mint maguk a harci cselekmények.

A párizsi béke értelmében Oroszországtól elvették Besszarábia déli, a Dunával érintkező részét, és megszűnt Oroszország és az Oszmán Birodalom között a közös balkáni határ. Dél-Besszarábiát a Moldvai Fejedelemséghez csatolták. Az addigi orosz ellenőrzés helyett a dunai hajózás a Nemzetközi Duna Bizottság felügyelete alá került. Demilitarizálták a térséget, a part menti államoknak megtiltották, hogy a Fekete-tengeren hadiflottát, erődítményeket és fegyverraktárakat tartsanak.

„A krími háború mintegy félmillió áldozatot követelt, főként a járványok és a rossz ellátás, valamint a katonai vezetés balfogásai miatt. Csupán Szevasztopol egyévi ostroma során mintegy 120 ezer szövetséges és 110 ezer orosz katona vesztette életét”

A krími volt az első mediatizált háború, amelyről a tudósítók a fényképészet, és a távíró révén azonnal beszámoltak, és az első, amelyben nagy szerephez jutottak a modern technológiák, az új fegyverek, a vasút és a távíró.

A háborús vereség az orosz társadalmat megrendítette, s mindenki számára világossá vált, hogy belső reformokra van szükség. Oroszország ezt követően egy időre visszavonult az európai politikától, s a Távol-Kelet felé fordította a figyelmét. A Szent Szövetség kora ezzel véget ért.

Források:

Barbara Jelavics: A Balkán története 1. Osiris, Bp., 1996.

Bebesi György (szerk.): A hosszú 19. század története, Pécs, 2013.

Bebesi György: A roskatag kolosszus bukása. Oroszország története a 19. században (1801-1914). MOSZT, Pécs, 2011.

Bodnár Erzsébet: A krími háború (1853-1856) Századok. 2001.

David Warnes: Az orosz cárok krónikája. Az orosz birodalom uralkodóinak története. Geopen Könyvkiadó, Bp., 2002.

Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada 1789-1939. História, Bp., 1997.

Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gyula: Oroszország története, Pannonnica Kiadó, Bp., 1997.

Ormos Mária – Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Osiris Kiadó, Bp., 1998.