„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Stier Gábor – Vida László
„Valóban kudarcba fulladt volna az orosz társadalom átalakításának két éve tartó verejtékes kísérlete? Hiszen Oroszországban volt már rá példa, hogy a demokráciát antidemokratikus eszközökkel lendítették tovább”
Fotó:EUROPRESS/Yuri KADOBNOV/AFP
A Fehér Ház üszkös falainak tövében még mindig tömeg ácsorog. A járókelők ugyanúgy bámészkodnak, mint néhány napja a lövöldözés alatt. A környező házak tetején megbújt orvlövészeket már kifüstölték, senkinek sem lehet félnivalója. Jónéhányan toporognak itt olyanok is, akiknek hétfőn a legnagyobb golyózápor sem tudta elvenni a kedvét a kíváncsiskodástól.
„Volt abban valami iszonytató, ahogy az emberek szemlélték a parlament épületében rekedtek élethalálharcát, közvetlen közelről, ahol ágyúk torkolattüze tette kesernyéssé a vér szagát”
– Nézze uram, színház az egész, ráadásul nem kerül semmibe – jegyzi meg korát meghazudtoló cinizmussal egy huszonévesekből álló társaság egyik tagja. – Hogy ki a rendező, nem tudom, de az biztos, hogy diktatúra lesz belőle.
– Mindegy, kik voltak odabenn! Oroszok ők is – fakad ki pár perccel később egy idősebb hölgy. – Nem tudom elhinni, hogy mindezt nem lehetett volna békésen elintézni.
A hatalom legfelső régióiban folyó marakodás iránt régóta közömbössé vált moszkvaiakat szemlátomást megrázták a történtek. S bár errefelé mindenkinek már a génjeibe beleivódott az ősi bölcsesség, hogy a győztesnek mindig igaza van, a kételyek a „kommunista-fasiszta lázadás” leverése után csak szaporodnak.
„Mily kegyetlen tud lenni a sors! Az elnök parancsára harckocsik lövik azt a Fehér Házat, amelyet két esztendeje Jelcin a most bennlévő <banditákkal> vállvetve védelmezett”
Ruckoj és Haszbulatov 1991 augusztusában Jelcin szövetségesei voltak, ma kiátkozott, bukott politikusok. Aligha gondolta volna bárki is az operettpuccs forgatagában, hogy éppen a demokrácia jelképévé magasztosult Jelcin kényszerül majd két év múlva megtenni azt, amire Janajevék nem tudták rászánni magukat. Bekövetkezett a Fehér Ház ostroma. És sokan azok közül, akik annak idején habozás nélkül az orosz parlament oltalmazására siettek, most ugyanolyan eltökéltséggel követeltek Jelcintől kérlelhetetlen erélyességet. Mint Vitalij Tretyakov, a Nyezaviszimaja Gazeta főszerkesztője fogalmazott a lap szerdai számából cenzúrázott, ám másnap végül mégis leközölt vezércikkében, könyörtelen dilemma merült fel:
„polgárháború vagy tekintélyuralom”
– Kétségtelen, hogy nem volt minden szociális és politikai tartalomtól mentes a törvényhozás és az államfő vetélkedése – ismeri el Jurij Afanaszjev, a peresztrojka demokratikus mozgalmának 1991 augusztusa után megcsömörlött és visszavonult vezéralakja, az Állami Bölcsészettudományi Egyetem rektora, aki továbbra is fenntartja azt a nemrég a Lityeraturnaja Gazeta hasábjain kifejtett véleményét, hogy „filológiai harcról”, két klán túlélésért folyó küzdelméről van szó, nem a kommunizmus és a demokrácia összecsapásáról. – Történelmileg úgy alakult, hogy a parlamentben nagyobb számban képviseltette magát a neoszovjet bürokrácia, mint a többé-kevésbé kicserélődött kormányzatban. A legfelső tanácsban, a népi küldöttek kongresszusain tehát érezhetőbb volt a múlt, a központi gazdaságirányítás iránti nosztalgia. Ebben az értelemben van némi különbség a két fél között – magyarázza Afanaszjev, hozzátéve, hogy inkább Jelcin jelentett garanciát arra nézve, hogy a reformok irányába fogunk haladni. Jelcin ugyanakkor szerinte a szocializmustól való eltávolodásnak nem a liberális-demokratikus, hanem a monopolisztikus-oligarchikus útját választotta, vagyis ebből a szempontból már olyan nagy politikai eltérés nem tapasztalható az elnök és ellenfelei között.
„Hiszen – panaszolja Afanaszjev – a radikális, valóban mély reformoknak az elmúlt két évben még a körvonalai sem rajzolódtak ki!”
Dmitrij Olsanszkij politológus arra emlékeztet, hogy a moszkvai hatalmi viszályra tavaly óta „a válság eszkalációjának belső logikája” nyomta rá a bélyegét. Jelcin és a legfelső tanács szerinte fokozatosan sarokba szorította egymást, vészesen megosztva a közvéleményt. Az államfő hívei szentül meg vannak győződve arról, hogy ő a maga részéről mindent megtett a kompromisszumért, végül azonban nem maradt más lehetősége, mint hogy kenyértörésre vigye a dolgot. Az elnököt ennek ellenére rengeteg bírálat érte-éri amiatt, hogy képtelennek bizonyult a megegyezésre. Alekszandr Cipko szerint például megannyi alkalma lett volna arra, hogy alkut kössön az ellenzékkel, legutoljára a Fehér Ház blokádja alatt, amikor az egyidejű választásokba való beleegyezésével megálljt parancsolhatott volna a közelgő katasztrófának.
„Csakhogy Jelcin nem vette számításba, hogy parlamenti ellenlábasai sem kevésbé elszántak nála”
A Gorbacsov-alapítvány Politológiai Programok Központjának igazgatóját, a jeles filozófust alaposan felzaklatták az események. Mikor faggatni próbáljuk, a Fehér Házban még nem csitult el a csatazaj.
– Félek a társadalom teljes demoralizálódásától, mert bár provokáció történt, nem lehet a Fehér Ház valamennyi védőjét egyszerűen lefasisztázni. A politikai ellenfelek kirekesztésének a taktikája, amelyben a vörösbarna terminológia van Jelcin segítségére, fölöttébb veszélyes – figyelmeztet Cipko. – A parlament feloszlatása, Jelcin nem túl finom eljárása sok tisztességes ember méltóságát sértette meg – véli Cipko -, azokét, akik szilárdan hitték, hogy az alkotmány és a törvényesség az ő oldalukon van, s akiket ez a hitük elkeseredett ellenállásra késztetett.
– A Fehér Házban a legkülönbözőbb pártállású emberek voltak, olyanok, akik egymással sem értenek egyet – halljuk a viharvert KGST-palota előtt egy jól öltözött és feltűnően higgadt középkorú férfitől. – Volt ott fasiszta, kommunista, és olyanok, akik egyszerűen az alkotmányt, a jogállamot védték Jelcintől, olyanok, akik két éve még tűzbe mentek volna érte, de azután csalódtak.
Ami Ruckojt és Haszbulatovot illeti, Konsztantyin Borovojnak, az oroszországi áru- és nyersanyag- tőzsde elnökének, a moszkvai üzleti élet híres-hírhedt fenegyerekének nincsenek illúziói.
– Nem ideológiai nézeteltérés állította őket szembe Jelcinnel. Közönséges hatalmi harc szemtanúi voltunk. Ha netán Haszbulatov kerekedett volna felül, nagyjából ugyanezt a felemás politikát folytatta volna. Csak még többet lopnának…
„Borovoj szerint a politikai küzdelem kényszere kergette bele Ruckojt és Haszbulatovot a szélsőségesek karjaiba, nem tehettek mást, noha ez nekik is kellemetlen volt”
– Ők egyszerű árulók, szociális és politikai bázis nélkül – utal Borovoj arra, hogy kinek a köpönyegéből bújtak elő. Mint hozzáteszi, ha az ellenzék hatalomra került volna, elsőként tőlük szabadultak volna meg.
Akárcsak a tőzsdeguru, Afanaszjev is vallja, hogy Jelcint felelősség terheli a konfrontációért. A történész szerint a legnagyobb baj, hogy Jelcin és csapata nem rukkolt elő összefüggő programmal, nem gyakorolt önkritikát, nem tudott normális párbeszédet kezdeményezni a társadalommal.
– Ha Jelcin a nyilvánosság előtt beismerte volna, hogy azok az ideálok, amelyek felé 1991 augusztusában igyekeztünk, nem valósultak meg, hogy egészen más pályán mozgunk, nem azon, amelyért ő is hadakozott, nos, akkor úgy gondolom, több hívet tudott volna maga mellett felsorakoztatni, s nem jutottunk volna el idáig – fogalmaz Afanaszjev.
A felelősség kérdését feszegetni persze nemcsak hiábavaló, de egyelőre meglehetősen hálátlan dolog is, hiszen még nem csillapodtak le a kedélyek, kevesen képesek fölülemelkedni az érzelmeiken. És ami a legfontosabb, Moszkva utcáira vér ömlött.
„A szembenálló felek egyike nem bírta tovább a lélektani hadviselés megpróbáltatásait, jóllehet, mindenki számára világos volt, hogy aki először megy át támadásba, az mindent kockára tesz. Ezért is furcsa a történtek sok mozzanata”
Vajon miért volt annyira felkészületlen a rendőrség a megvadult tüntetőkkel szemben? Miért hagyták védtelenül a tévét? Ellenőrizte-e egyáltalán valaki Moszkvát a vasárnapról hétfőre virradó éjjel? Valóban ingadozás nélkül cselekedett-e Gracsov védelmi miniszter, akit mellesleg a szélnek eresztett parlament majdnem megerősített tisztében? Miért nem távozott az utolsó éjszaka Ruckoj és Haszbulatov a Fehér Házból? Már nemcsak hogy nem voltak urai a helyzetnek, a „védők” ki sem engedték őket? És vajon tényleg utasították-e az épületbe behatoló kommandósokat, hogy lehetőleg a helyszínen tegyék el láb alól Ruckojt és Haszbulatovot, miként az előbbi állította?
„A másfél száz kioltott emberélet, a Fehér Házba befészkelődött csőcselék és a profi bérgyilkosok garázdálkodása sem igazolja azt a kíméletlen erőszakot, amellyel Jelcin véget vetett a legfelső tanáccsal folytatott kötélhúzásnak”
– fogalmazza meg a legsúlyosabb vádat Olsanszkij, aki annak idején szovjet politikai tanácsadóként Afganisztánt is megjárta, s aki most nem mulasztja el fanyarul megjegyezni:
– Kabulban harckocsik nélkül is elboldogultunk, pedig ott is akadtak problémák, elnököt is kellett buktatni…
Mire volt jó a Fehér Ház látványos, már-már show-t idéző ostroma? Jerin belügyminiszter utóbb azt mondta, hogy a tankok bevetése a bentiek megfélemlítését szolgálta.
– 1991 augusztusában Jazov is kiadhatta volna a tűzparancsot, mégsem tette – így egy magát nyíltan Jelcin-ellenesnek valló munkás a Fehér Ház körüli csoportosulásból. – Jazov berezelt a néptől! – replikázik a másik tábor. – Miért, mit kellett volna tennie Borisz Nyikolajevicsnek ezzel a csürhével?” – Persze, neki nem drága az orosz vér!” – jön azonnal a válasz.
A vitatkozók majdnem ölre mennek. Az a legkevesebb, hogy kapásból letegezik egymást.
A történtek Dmitrij Olsanszkij szerint elementáris erővel hozták felszínre a poszttotalitárius politikai berendezkedés rákfenéjét. Lényegében hiányoznak a válságok rendezésének civilizált módszerei, főleg, ha a politikai tényezők részéről sincs meg az óhaj a békés kiútkeresésre. Szakértő beszélgetőpartnereink mindegyike kiemeli,
„nem volt feltétlenül törvényszerű ez a végkifejlet, ám tagadhatatlan, hogy Oroszország az elmúlt kél évben fokozatosan csúszott a szakadék felé. Ezt mindenki érezhette, talán csak épp a kibontakozó tragédia főszereplői nem”
– Jelcin hatalma immár korlátlan – állapítja meg lakonikusan Jurij Afanaszjev. – De ha folytatja azt, amit eddig csinált, az nem szolgál majd Oroszország javára, oligarchikus, tekintélyuralmi, sőt esetleg diktatórikus rendszer kialakulásához vezethet.
Ettől fél a Fehér Ház környékén nap mint nap összeverődő polgárok jelentős része is.
– Sötétség borul ránk, a kíméletlenek, istentelenek hatalma – mondja csaknem sírva egy idősebb nő, aki a néhai Kalinyin sugárúton lévő lakásából, szinte a szomszédból hallgathatta a lövöldözést.
Mások harciasan Jelcin pártját fogják.
– Ez a demokrácia? – kapcsolódik a beszélgetésbe egy középkorú férfi, akit láthatóan nem a nyomor, a kitaszítottság hozott ide. – Fegyverekkel oldották meg a politikai nézetkülönbségeket. Régen az ilyesmihez mérget használtak. Az legalább kevésbé volt véres! Ez a mi Oroszországunk! – teszi még hozzá némi öniróniával.
Egy fiatal egyetemista, aki szintén itt volt a „véres napokban”, azt fejtegeti, mennyire egészségtelen, hogy ellehetetlenítették az ellenzéket. Egy radikális, agresszív ideológia, melynek hívei nem elhanyagolható tömeget alkotnak, politikai megjelenítési formák nélkül maradt. Jelcin e réteg jelöltjeit „bűnrészességükre” hivatkozva beszédében kizárta a decemberre kiírt választásokból. De ki határozza majd meg, hogy melyik csoportosulásnak volt vagy nem volt köze az eseményekhez? Ily módon távol lehet tartani a megméretéstől minden, hatalomnak nem tetsző erőt.
Az utca aggodalmai csengenek vissza Afanaszjev szavaiban is.
– Ez a hatalom, úgy látszik, nem hallgat a különböző véleményekre – árnyalja tovább a jelcini demokrácia természetrajzát. – Épp ellenkezőleg. Hajlamos arra, hogy saját akaratát minden áron érvényre juttassa.
„A győztesek hangja elnyom most mindent”
Ez a rendkívüli állapot és a cenzúra körülményei között, a hisztérikus hangulatban nem ütközik különösebb nehézségbe. A cenzorok ugyan két nap után eltűntek a szerkesztőségekből, a lapok fehér foltjai azonban kitörölhetetlen nyomot hagytak az emlékezetekben. S akkor még nem szóltunk a televízióról, amelyből régóta csak úgy dől az elnöki propaganda. Sokakban vetődik fel hát a kérdés, van-e még értelme a választásoknak, mennyire lehetnek tiszták?
– Minden úgy lesz, ahogy Brezsnyev idején volt. Megint nincs alternatíva. Jön a Jelcin körüli slepp, Sumejko meg a többiek! – mondják többen is borúlátóan.
– A normális, szabad választások, amelyek legalább megközelítenék egy nem a szovjet, hanem valamilyen más politikai modell követelményeit, egyszerűen elképzelhetetlenek — mutat rá Afanaszjev is. – Decemberben be lehet nyomni az új parlament alsóházába a jelenlegi főnökséget, ám ez a társadalmat aligha elégíti ki. Nem tükrözi majd a valóságot, hiszen ebben a helyzetben természetes a politikai erők átrendeződése. E kataklizma után időt kellene hagyni a történtek átgondolására, a mérlegkészítésre. Jelcinék mégis sürgetik a választásokat, s ez aggasztó. Így nemigen lehet normalizálni a helyzetet Oroszországban – fejtegeti Afanaszjev.
„Konsztantyin Borovoj szerint a voksolásig hátralévő két hónapban abszurdum lenne gyökeres gazdasági változásokra gondolni”
Pedig néhány régióban nagyon kitapintható a feszültség. A valós reformok első lépései viszont csak elutasítást válthatnak ki. Erre tehát most aligha vállalkozik a hatalom. Hogyan is tehetné, amikor számolnia kell az olyan véleményekkel is, melyek szerint Jelcin ugyan csatát nyert, de a háborút elvesztette.
– Különben is azt ígérte, hogy ha nem sikerülnek a reformok, akkor veszi a kalapját. Hát tessék, nem sikerült, és ő még mindig a Kremlben ül – mondja rezignáltan egy autós, aki fekete taxizással jut némi mellékeshez.
Szélsőséges, kiélezett helyzetben persze mindig választania kell az embernek. Így tettek most az oroszok is, s mint az szintén szokásos, sokan hódolnak be a győztesnek.
„Mint azt Alekszandr Cipko megállapítja, az alkalmazkodási, átállási készség a szovjet rendszerben nevelkedett emberekben nagyon erős. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a többség ne látná tisztán a dolgokat”
– Egy fészekaljból való mind, csak mindegyik az első akart lenni – bölcselkedik egy Fehér Ház melletti nézelődő. – S miközben ők ott fenn marják egymást, mi egyre rosszabbul élünk.
Túl sok a kárvallottja a reformok címén végbemenő változásoknak, nyugdíjasok, munkanélküliek, elbocsátott tisztek. Ők is ott voltak a bámészkodó tömegben, s ha nem is csatlakoztak a Fehér Ház védőihez, csak azért, mert elriasztották őket a fasiszta jelvények. Másokat a vörös zászlók.
– Nem lehet megfeledkezni azokról, akik kételkednek a reformok szükségességében is – fejtegeti Afanaszjev. – Igaz, hogy a politikából kiiktatták Ruckojt és Haszbulatovot, ám ezzel nem küzdöttük le azokat a szociális erőket, amelyek a parlamenthez húztak. Ez nem egyszerű – mondja Afanaszjev, aki szerint a Jelcin által képviselt kurzusnak van jövője, de ahhoz, hogy fenntartható legyen, jelentős kiigazításra szorul. – Ha ezt nem teszik meg, a szociális feszültség okai megmaradnak. Ezt a szőnyeg alá lehet söpörni, ám később megkérdőjelezheti magát a fejlődési vonalat is.
„Mindezt azért sejthetik a győztesek is. Legalábbis erre utalnak az utóbbi napok felszínes, ám annál látványosabb <közérzetjavító intézkedései>”
Luzskov polgármester közölte, hogy rendet csinál Moszkvában, és bejelentette, eltávolítja a fővárosból a hónapokig szállodákban élő kaukázusiakat, és egyéb kétes elemeket. Másnap jött a hír, mégsem emelik a kenyér árát. A hadsereg is megkapta a vészhelyzetben a régóta várt költségvetési támogatást.
„Ez utóbbi tény is jelzi, hogy a hatalom továbbra is az erőszakszervezetekre kíván támaszkodni”
– A KGB nem tűnt el az életünkből – mondja Jurij Afanaszjev -, a szerepe csak erősödött. Változatlanul lehallgatják a telefonokat, felbontják a leveleket. A társadalom zártsága mit sem csökkent. Hiteles tájékoztatás helyett azt, ami most van, én inkább információs zajnak nevezném.
„Mi mással, mint az információ hiánnyal magyarázhatók azok a pletykák, amelyek szerint a KGB és a CIA is közreműködött volna a fegyveres konfliktus kirobbantásában”
Szintén a múlt kísért az utóbbi napok gyors kádercseréiben. Ismét „csisztka” kezdődik, a párttörténet lapjairól ismert boszorkányüldözés. Az alkotmánybíróság elnökét rábeszélték, hogy „önként” álljon fel a székéből. A testület korábbi döntéseinek felülvizsgálatát fontolgatja. A hatalom gondoskodik róla, hogy ki-ki levonja a szükséges konzekvenciákat. Alekszandr Cipko az’ első benyomások hatása alatt keményen fogalmaz:
„Fékevesztett kampány indult a legyőzöttek ellen. Olyan embereket bélyegez meg e borzasztó, pirruszi győzelem propagandája banditákként, lázadókként, akik meg tudták őrizni a méltóságukat, akiket nem vásároltak meg a jelcini kiváltságokkal, akik távolról sem szélsőségesek és valóban a demokráciát és a törvényességet tartották szem előtt”
Cipko a Sztálin-szindróma jegyeit véli felfedezni, a terjedő félelmet, a „nehogy véletlenül rajtakapjanak, hogy közöm volt hozzájuk” érzést.
„Az igazi harc a győztesek között bontakozhat ki, annak bizonyítására, ki a hűségesebb, ki állt át előbb”
– Bár a konfliktus egységesebbé tette a Jelcin-csapatot – folytatja Cipko -, egyértelmű, hogy különböző emberekről van szó. Egyfelől az olyanok, mint Csernomirgyin és Gracsov, másfelől a radikális, neobolsevik értelmiségiek.
A törés elkerülhetetlenségére engednek következtetni Sahraj miniszterelnök-helyettesnek „a túl kemény és elhamarkodott lépéseket” felhánytorgató kifogásai is. Az egyik oldal még szigorúbb intézkedéseket követel, míg mások bizonyos feltételekkel álltak Jelcin mellé a kritikus pillanatokban, és most benyújtják a számlát.
A megvert és megalázott ellenség revansra áhítozik. Ezúttal sem zárható ki annak a lehetősége, hogy az erőszak újabb erőszakot szül majd. Még a gondolata is ijesztő annak, hogy a feloszlatott parlament hívei netán városi partizánharcot kezdenek a „gyűlölt rezsim” ellen.
– A politika fő tényezőjévé a nyers erő lépett elő – fogalmaz a kiábrándultságát nem is leplező Cipko. – Jelcin bolsevik elv alapján cselekszik. Minél több az áldozat, annál inkább kitágulnak előtte a határok. Eddig naiv voltam, ám most, hogy láttam, amint ágyúzzák a parlamentet, megértettem, minden lehetséges.
„Valóban kudarcba fulladt volna az orosz társadalom átalakításának két éve tartó verejtékes kísérlete? Hiszen Oroszországban volt már rá példa, hogy a demokráciát antidemokratikus eszközökkel lendítették tovább”
A felvilágosult abszolutizmus történelemből ismert lehetősége némi reményre ad okot. Talán ha kell, a Nyugat is eszébe juttatja majd Jelcinnek, hogy „a demokrácia nevében” vezényelt a Fehér Házhoz tankokat. Ennek a csatának nincsenek győztesei, annak, hogy a demokrácia áttért a fegyverek nyelvére, a legnagyobb vesztese Oroszország. Október 4-én nemcsak egy épületet, hanem milliók szabadságba és igazságba vetett hitét lőtték szét.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
