„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Vlagyimir Bondarenko
Fotó:EUROPRESS/AFP
– Ön nem volt képviselő, húsz éve mégis a parlament védelmére sietett. Miért döntött úgy, hogy vállalva minden kockázatot, bemegy a körülzárt épületbe?
– Nem konkrét személyeket támogattunk. Nem az alelnök Alekszandr Ruckoj, vagy a parlamenti elnök Ruszlan Haszbulatov védelmére siettünk. Az első szabad posztszovjet parlamentet próbáltuk megvédeni. Azért voltam ott, mert a középkori orosz állam népgyűlésének, a vecsének a hagyományában gyökerező parlamenti köztársaság mellett tettem le a voksot. Higgye el, a képviselőházhoz sietők azokban a napokban nem küldötteket vagy pártokat védelmeztek, hanem a szabad választások jogát. A szabadságot! A jelcini ostrom mai védelmezői elfelejtik, hogy 1991 augusztusában a puccsisták ugyanezzel a Legfelső Tanáccsal, s ugyanezekkel a képviselőkkel álltak szemben. Manapság 1991 augusztusára valahogy nem illik emlékezni, mégpedig azért, mert a történtek átgondolásakor elkerülhetetlenül 1993 októberénél lyukadunk ki. A puccsisták azonban nem merték lövetni a parlamentet, míg a diktátor Jelcin nem riadt vissza ettől sem. Azokban a húsz évvel ezelőtti napokban rakták le az autoriter elnöki rendszer alapjait, amelyben a duma nem több, mint a Kreml bábja. Putyin ma csak él a jelcini autoriter „vívmányok” adta lehetőséggel. Én és a szabadságszerető barátaim akkor azt is éreztük, hogy Jelcinnel egy flegma, korrupt hatalom veszi át Oroszország irányítását. A kriminális-feudális rend egyfajta változata köszönt be. Ezért aztán a parlament védelmére egyaránt siettek jobboldaliak, baloldaliak, liberális demokraták és konzervatívok. Egy dolog kötötte össze őket, a parlamenti berendezkedés igenlése. Ne felejtsük el, hogy ez a Legfelső Tanács komoly felhatalmazással bírt, ami rettenetesen bőszítette Jelcint és körét. Ez a parlament sohasem volt a Kremlből irányítható szavazógépezet. Még az ostrom napjaiban is elkeseredett viták folytak a legkülönbözőbb kérdésekben. Életem nagy élménye, hogy újságíróként a Legfelső Tanács olyan vezetőinek a társaságában szólhattam a védőkhöz a képviselőház erkélyéről, mint Ruszlan Haszbulatov vagy Szergej Baburin, vitatkozhattam és együttműködhettem Viktor Anpilovval, Alekszandr Barkasovval, Tyerehovval és másokkal. Saját szememmel láthattam, hogy a Legfelső Tanács maga az egymás közt kérlelhetetlenül vitázó, ám az országot egységben a jövő felé navigáló szabad, demokratikus és független Oroszország.
Az orosz hadsereg tankjai a szétlőtt moszkvai “Fehér Ház” előtt 1993. október 4-én
Fotó:EUROPRESS/AFP/EPA
– Az Ön nemzedékének élő emlékei vannak a II. világháborúról. Mire gondolt, amikor látta, hogy a demokrácia, az új Oroszország szintén vérben születik?
– Oroszországban azt tartják, hogy a nagy dolgok mindig is vérben születnek. S ez így is van, s így lesz a jövőben is. A változások nem úszhatók meg vér nélkül. Legyen az akár olyan aprócska, mint a nővé váló lány esetében. Azért jó, hogy az elmúlt húsz évre ez nem igazán jellemző. Mindig sajnálom ugyanis az áldozatokat, legyenek azok a barikád bármely oldalán. Megértettem, s értem, hogy a demokrácia Oroszországban nem könnyű szülés. Azt is mondhatnám, ma már sajnálatomra látom, hogy a képviselőház védői túlságosan is békések voltak. Tartva az áldozatok nagy számától, saját magunk engedtük át a kezdeményezést, pedig ha határozottabbak vagyunk, akkor győzünk. Tisztában volt ezzel Jelcin is, ezért az utolsó pillanatig ott várt rá a Kremlben felszállásra készen egy helikopter, hogy szükség esetén messze repítse a történésektől. Meggyőződésem azonban, hogy polgárháborúba semmilyen forgatókönyv esetén nem torkolltak volna az események. A nép ugyanis sem az erőre kapó oligarchákért, sem pedig a végsőket rúgó szovjet hatalomért nem fogott volna fegyvert.
– Ezt saját tapasztalataim is alátámasztják. A moszkvaiak többsége passzívan kibicelte végig az ostromot, a városban zajlott az élet. Jellemző, hogy a helyszínre siető újságíróként pár száz méterre a „történelmi eseményektől” rabolt ki egy csoport kárpátaljai cigány. Az épületben lévők azonban eközben drámai órákat éltek át…
– Történt, ami történt. Tudtam, hogy a parlament szétlövetése után rám és az ellenzéki Gyeny összes munkatársára a letartóztatás vár. Ezt maga Vlagyimir Sumejko miniszterelnök-helyettes jelentette be a televízióban. A barátaimmal, Alekszandr Prohanovval és Jevgenyij Nyefedovval az utolsó pillanatban sikerült elhagynunk az épületet, s egy másik barátunk, Vlagyimir Licsutyin rjazanyi dácsáján húztuk meg magunkat. Ott ültünk egy hétig. Feladni magunkat sehogy sem akaródzott.
– Hogy élte át azokat a napokat? Soha nem félt? S a csatazaj elülte után hogyan tudott visszatérni a mindennapi életbe?
– Minden ember ragaszkodik az életéhez, ugyanakkor mindenki bízik a túlélésben, s a győzelemben. Így én is féltem, de bíztam a győzelemben is. Ez ugyan elmaradt, ám a parlament védői, s köztük sok alkotó ember volt, hosszú évekre feltöltődtek energiával a küzdelemre. Érdekes jelenség, hogy Jelcint támogatva 42 ismert író- és költőtársunk szólította fel nyílt levélben a hatalmat, hogy erővel kergesse szét a parlamentet. Publikálták szégyenteljes kiáltványukat, a képviselőház szétlövetése és mintegy ezer ember (a hivatalos adatok szerint október 3-án és 4-én zajló összecsapásokban legalább 123-an haltak meg és 348 a sérültek száma, míg a Fehér Ház területének 30 százaléka kiégett) halála után egy sort sem írtak a történtek igazolására. Ugyanakkor az elmúlt húsz évben Jurij Kuznyecov, Tatyjana Gluskova, Gleb Gorbovszkij gyönyörű versekben, Eduard Limonov, Alekszandr Prohanov, Vlagyimir Licsutyin, Szergej Jeszin, Vlagyimir Makanyin vagy Jurij Poljakov, legutóbb pedig a fiatal és tehetséges Szergej Sargunov figyelemre méltó prózai művekben tükrözték vissza az 1993-ban történteket, kiállva a parlament védői mellett. Ellenkező előjellel azonban egy alkotás sem született. Az Úr nem engedte a hóhérok dicsőítését. A húsz évvel ezelőtti napok nekem legfőképpen ihletet adtak. Máig érzem azt az energiát, amelyet a tűz körül melegedve akkor a parlamentnél kaptam. Higgye el, az épület védőinek a többsége Oroszország utolsó idealistája volt!
– S húsz év elteltével mi maradt meg az energián kívül azokból a napokból?
– Mint az életem minden fontos eseménye, úgy ezek a napok is belém égtek. Emlékszem, ahogy ránk törtek az omonosok, az elkeseredett anpilovistákra, akik kétségbeesetten támadtak botokkal a géppuskákra, s arra is, hogy e radikális kommunistáknak miként szerzett a brezsnyevi lágerekben szovjetellenes magatartásért 12 évet ülő barátom, Leonyid Borogyin valahonnan töltényt. Emlékszem a sebesült Vlagyiszlav Suriginra, lapunk katonai szakértőjére, a katonák gyűrűjében is gitározó, így a védőkben a lelket tartó társakra, s természetesen a Legfelső Tanács üléseire, amelyeket az elnyűhetetlen Haszbulatov vezetett. Meggyőződésem, ha a képviselőház élén nem ez az eltökélt csecsen áll, akkor a parlament nem fordul szembe a Kremllel. Dolgozott azonban a csecsen lázadó szellem, a csecsen büszkeség. S persze emlékszem arra, ahogy az épületből kimenekülve Prohanovval autót kerestünk, s három váltással eljutottunk Rjazanyig. S arra is, ahogy a balkonról szónokolva azt követeltem, hogy Jelcin vonja vissza a szabad parlamentet feloszlató ukázát.
– Az orosz társadalom máig megosztott a húsz éve történtek megítélésében. Az egyik oldal véleménye szerint „vörös-barna” hatalomátvételt akadályozott meg Jelcin, míg a másik oldal az alkotmány meggyalázásáról, katonai puccsról beszél. Mit védett Ön azokban a napokban?
– Higgyen nekem, szemtanúként bizton állíthatom, hogy szó sem volt „vörös-barna” puccsról. Ha Jelcin nem oszlatja fel a parlamentet, senki sem akarta volna őt félreállítani. S ami a legfontosabb, nézze meg, kik voltak a Fehér Ház védőinek igazi vezetői?! Nem volt köztük semmiféle kommunista! Ne felejtsük el, hogy Gennagyij Zjuganov, a párt vezetője október 3-án a televízióban hívott fel mindenkit arra, hogy maradjon otthon és határolódjon el a történtektől. Anpilov és Tyerehov, Makasov és Acsalov nem a párt parancsára cselekedtek, hanem saját lelkiismeretükre hallgatva léptek fel Jelcin ellen. A parlament védőinek vezetői nem voltak „vörös-barnák”! Nem volt az sem Ruckoj, sem Haszbulatov, sem Asztafjev, sem pedig Konsztantyinov. A nyugati tévék kamerái előtt masírozó Barkasovék a parlament védelméből valójában nem vették ki a részüket. Az ő szerepük egyébként is meglehetősen homályos. Annál meggyőzőbb igazolást a nyugati világ előtt kigondolni sem lehet a saját parlamentem szétlövetésére, mint Barkasovék kis csoportjának paródiája a szvasztikával. S ahogy kikapcsolták a kamerákat, már el is tűntek a pincéken keresztül. Az épületben nem az ilyen kétes alakok haltak meg. Akik ott voltak, azok a demokráciát, a szabadságot védték, s a máig az országot irányító korrupt, tolvaj diktatúra ellen léptek fel. Az 1993-ban történtek épp olyan fontos részei az orosz történelemnek, mint 1917 októbere. Úgy látszik, Oroszországban az október különleges hónap.
– Sokan a mai berendezkedés gyökereit látják a győztesek által 1993 végén elfogadtatott alkotmányban. Milyen rend alakult volna, ha Rockoj és Haszbulatov győz?
– Ismétlem, nem Ruckoj vagy Haszbulatov személye a fontos, hanem a tendencia, a hatalmi berendezkedés. Nem zárom ki, hogy Alekszandr Ruckoj semmivel sem volt különb Jelcinnél, ám az tény, hogy neki nem volt lehetősége a hülyítésre, a korrupt diktatúra kiépítésére. S Ruszlan Haszbulatov sem irányíthatta volna önhatalmúlag a Legfelső Tanácsot, s nem segíthette volna a hatalomba saját etnikumát. Kétszer is csak hajszálon múlt, hogy nem váltották le a parlament elnöki posztjáról. Meggyőződésem, ha a dolgok másképp alakulnak, akkor a társadalom széles tömegei által támogatott parlamenti köztársasággá alakul Oroszország.
– S miként viszonyul Putyin Oroszországához?
– A putyini külpolitikában sok minden tetszik. Nem látok azonban igazi fejlődést az országban. Szép szavak és elképzelések sora mellett kevés a tett. Hol vannak az új gyárak, üzemek, a tudományos élet megújulása? A tudományos akadémia szétzavarásáról már ne is beszéljünk. Szégyen! Putyin jól védi az orosz érdekeket a világban, ám fél, vagy nincs elég ereje és lehetősége arra, hogy a gazdaságot növekvő pályára állítsa. Nem fordít elég figyelmet a kultúrára, amely siralmas állapotban van. Ezek az olimpiák, világbajnokságok pedig csak drágán megfizetett kirakat a világ felé. Ezeket a dollár milliárdokat inkább a magas technológia vagy a mezőgazdaság fejlesztésére kellene fordítani. Oroszország zsákutcában van, s kiutat nem látok. Még 1993 októberében, a szabad Oroszország elbukásával indultunk el ezen az úton.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
