//Szétlőtt demokrácia
Az orosz hadsereg tankjai a szétlőtt moszkvai "Fehér Ház" előtt 1993. október 4-én #moszkvater

Szétlőtt demokrácia

MEGOSZTÁS

Múltidéző. A moszkvai „Fehér Ház” egykori védője a parlament 1993-as ostromáról, a zsákutcába torkollott fejlődésről

Vlagyimir Bondarenko #moszkvater
Vlagyimir Bondarenko
Fotó:EUROPRESS/AFP

Két évvel a Szovjetunió felbomlása után az orosz fejlődés újabb válaszúthoz érkezett. A Szovjetunió felbomlása után két évvel két hatalmi erőközpont feszült egymásnak. Két civilizációs, gazdasági és politikai modell, a lágyabb, szociálisan érzékenyebb átmeneté és az azonnali, sokkoló kapitalizmusé, a parlamenti és az elnöki típusú berendezkedésé. Ideológiai értelemben a szovjet nosztalgiával átitatott nemzeti baloldal és a magukat demokratáknak nevező liberálisok által javasolt út. Végül az utóbbi győzedelmeskedett, miután Borisz Jelcin szétlövette a parlamentet. Lövedékek füstjében, lánctalpak csikorgása közepette rakták tehát le a mai rendszer alapjait. Hogy jó negyedszázaddal később aztán azt konstatálják, hogy vesztettek. Mert némi leegyszerűsítéssel, de Vlagyimir Putyin sok tekintetben az akkori vesztesek elképzeléseit valósította meg. Az új rend legitimációját erősítendő a média a visszarendeződést akaró „vörös-barna” puccsisták és a demokrácia védelmezőinek küzdelmeként állította be a történteket. A CNN a demokrácia győzelemként mutatta be a megválasztott parlament szétkergetését, lövetését. A Magyar Nemzet kiküldött tudósítójaként az állandó tudósítóval közösen írt riportunk Szétlőtt demokrácia címmel számolt be október véres napjairól. A 20 évfordulón beszélgettem Vlagyimir Bondarenko irodalomkritikussal, publicistával, a kommunista Gyeny akkori főszerkesztő-helyettesével, a moszkvai „Fehér Ház” egykori védőinek egyikével.  Az interjút ismét elővéve csak erősödik bennem a meggyőződés, hogy az ostromlott parlamentben nem fasiszták és kommunisták, jóval inkább lánglelkű idealisták néztek farkasszemet a tankokkal.

– Ön nem volt képviselő, húsz éve mégis a parlament védelmére sietett. Miért döntött úgy, hogy vállalva minden kockázatot, bemegy a körülzárt épületbe?
– Nem konkrét személyeket támogattunk. Nem az alelnök Alekszandr Ruckoj, vagy a parlamenti elnök Ruszlan Haszbulatov védelmére siettünk. Az első szabad posztszovjet parlamentet próbáltuk megvédeni. Azért voltam ott, mert a középkori orosz állam népgyűlésének, a vecsének a hagyományában gyökerező parlamenti köztársaság mellett tettem le a voksot. Higgye el, a képviselőházhoz sietők azokban a napokban nem küldötteket vagy pártokat védelmeztek, hanem a szabad választások jogát. A szabadságot! A jelcini ostrom mai védelmezői elfelejtik, hogy 1991 augusztusában a puccsisták ugyanezzel a Legfelső Tanáccsal, s ugyanezekkel a képviselőkkel álltak szemben. Manapság 1991 augusztusára valahogy nem illik emlékezni, mégpedig azért, mert a történtek átgondolásakor elkerülhetetlenül 1993 októberénél lyukadunk ki. A puccsisták azonban nem merték lövetni a parlamentet, míg a diktátor Jelcin nem riadt vissza ettől sem. Azokban a húsz évvel ezelőtti napokban rakták le az autoriter elnöki rendszer alapjait, amelyben a duma nem több, mint a Kreml bábja. Putyin ma csak él a jelcini autoriter „vívmányok” adta lehetőséggel. Én és a szabadságszerető barátaim akkor azt is éreztük, hogy Jelcinnel egy flegma, korrupt hatalom veszi át Oroszország irányítását. A kriminális-feudális rend egyfajta változata köszönt be. Ezért aztán a parlament védelmére egyaránt siettek jobboldaliak, baloldaliak, liberális demokraták és konzervatívok. Egy dolog kötötte össze őket, a parlamenti berendezkedés igenlése. Ne felejtsük el, hogy ez a Legfelső Tanács komoly felhatalmazással bírt, ami rettenetesen bőszítette Jelcint és körét. Ez a parlament sohasem volt a Kremlből irányítható szavazógépezet. Még az ostrom napjaiban is elkeseredett viták folytak a legkülönbözőbb kérdésekben. Életem nagy élménye, hogy újságíróként a Legfelső Tanács olyan vezetőinek a társaságában szólhattam a védőkhöz a képviselőház erkélyéről, mint Ruszlan Haszbulatov vagy Szergej Baburin, vitatkozhattam és együttműködhettem Viktor Anpilovval, Alekszandr Barkasovval, Tyerehovval és másokkal. Saját szememmel láthattam, hogy a Legfelső Tanács maga az egymás közt kérlelhetetlenül vitázó, ám az országot egységben a jövő felé navigáló szabad, demokratikus és független Oroszország.

Az orosz hadsereg tankjai a szétlőtt moszkvai "Fehér Ház" előtt 1993. október 4-én #moszkvater
Az orosz hadsereg tankjai a szétlőtt moszkvai „Fehér Ház” előtt 1993. október 4-én
Fotó:EUROPRESS/AFP/EPA

– Az Ön nemzedékének élő emlékei vannak a II. világháborúról. Mire gondolt, amikor látta, hogy a demokrácia, az új Oroszország szintén vérben születik? 
– Oroszországban azt tartják, hogy a nagy dolgok mindig is vérben születnek. S ez így is van, s így lesz a jövőben is. A változások nem úszhatók meg vér nélkül. Legyen az akár olyan aprócska, mint a nővé váló lány esetében. Azért jó, hogy az elmúlt húsz évre ez nem igazán jellemző. Mindig sajnálom ugyanis az áldozatokat, legyenek azok a barikád bármely oldalán. Megértettem, s értem, hogy a demokrácia Oroszországban nem könnyű szülés. Azt is mondhatnám, ma már sajnálatomra látom, hogy a képviselőház védői túlságosan is békések voltak. Tartva az áldozatok nagy számától, saját magunk engedtük át a kezdeményezést, pedig ha határozottabbak vagyunk, akkor győzünk. Tisztában volt ezzel Jelcin is, ezért az utolsó pillanatig ott várt rá a Kremlben felszállásra készen egy helikopter, hogy szükség esetén messze repítse a történésektől. Meggyőződésem azonban, hogy polgárháborúba semmilyen forgatókönyv esetén nem torkolltak volna az események. A nép ugyanis sem az erőre kapó oligarchákért, sem pedig a végsőket rúgó szovjet hatalomért nem fogott volna fegyvert.

– Ezt saját tapasztalataim is alátámasztják. A moszkvaiak többsége passzívan kibicelte végig az ostromot, a városban zajlott az élet. Jellemző, hogy a helyszínre siető újságíróként pár száz méterre a „történelmi eseményektől” rabolt ki egy csoport kárpátaljai cigány. Az épületben lévők azonban eközben drámai órákat éltek át… 
– Történt, ami történt. Tudtam, hogy a parlament szétlövetése után rám és az ellenzéki Gyeny összes munkatársára a letartóztatás vár. Ezt maga Vlagyimir Sumejko miniszterelnök-helyettes jelentette be a televízióban. A barátaimmal, Alekszandr Prohanovval és Jevgenyij Nyefedovval az utolsó pillanatban sikerült elhagynunk az épületet, s egy másik barátunk, Vlagyimir Licsutyin rjazanyi dácsáján húztuk meg magunkat. Ott ültünk egy hétig. Feladni magunkat sehogy sem akaródzott.

– Hogy élte át azokat a napokat? Soha nem félt? S a csatazaj elülte után hogyan tudott visszatérni a mindennapi életbe? 
– Minden ember ragaszkodik az életéhez, ugyanakkor mindenki bízik a túlélésben, s a győzelemben. Így én is féltem, de bíztam a győzelemben is. Ez ugyan elmaradt, ám a parlament védői, s köztük sok alkotó ember volt, hosszú évekre feltöltődtek energiával a küzdelemre. Érdekes jelenség, hogy Jelcint támogatva 42 ismert író- és költőtársunk szólította fel nyílt levélben a hatalmat, hogy erővel kergesse szét a parlamentet. Publikálták szégyenteljes kiáltványukat, a képviselőház szétlövetése és mintegy ezer ember (a hivatalos adatok szerint október 3-án és 4-én zajló összecsapásokban legalább 123-an haltak meg és 348 a sérültek száma, míg a Fehér Ház területének 30 százaléka kiégett) halála után egy sort sem írtak a történtek igazolására. Ugyanakkor az elmúlt húsz évben Jurij Kuznyecov, Tatyjana Gluskova, Gleb Gorbovszkij gyönyörű versekben, Eduard Limonov, Alekszandr Prohanov, Vlagyimir Licsutyin, Szergej Jeszin, Vlagyimir Makanyin vagy Jurij Poljakov, legutóbb pedig a fiatal és tehetséges Szergej Sargunov figyelemre méltó prózai művekben tükrözték vissza az 1993-ban történteket, kiállva a parlament védői mellett. Ellenkező előjellel azonban egy alkotás sem született. Az Úr nem engedte a hóhérok dicsőítését. A húsz évvel ezelőtti napok nekem legfőképpen ihletet adtak. Máig érzem azt az energiát, amelyet a tűz körül melegedve akkor a parlamentnél kaptam. Higgye el, az épület védőinek a többsége Oroszország utolsó idealistája volt!

– S húsz év elteltével mi maradt meg az energián kívül azokból a napokból? 
– Mint az életem minden fontos eseménye, úgy ezek a napok is belém égtek. Emlékszem, ahogy ránk törtek az omonosok, az elkeseredett anpilovistákra, akik kétségbeesetten támadtak botokkal a géppuskákra, s arra is, hogy e radikális kommunistáknak miként szerzett a brezsnyevi lágerekben szovjetellenes magatartásért 12 évet ülő barátom, Leonyid Borogyin valahonnan töltényt. Emlékszem a sebesült Vlagyiszlav Suriginra, lapunk katonai szakértőjére, a katonák gyűrűjében is gitározó, így a védőkben a lelket tartó társakra, s természetesen a Legfelső Tanács üléseire, amelyeket az elnyűhetetlen Haszbulatov vezetett. Meggyőződésem, ha a képviselőház élén nem ez az eltökélt csecsen áll, akkor a parlament nem fordul szembe a Kremllel. Dolgozott azonban a csecsen lázadó szellem, a csecsen büszkeség. S persze emlékszem arra, ahogy az épületből kimenekülve Prohanovval autót kerestünk, s három váltással eljutottunk Rjazanyig. S arra is, ahogy a balkonról szónokolva azt követeltem, hogy Jelcin vonja vissza a szabad parlamentet feloszlató ukázát.

– Az orosz társadalom máig megosztott a húsz éve történtek megítélésében. Az egyik oldal véleménye szerint „vörös-barna” hatalomátvételt akadályozott meg Jelcin, míg a másik oldal az alkotmány meggyalázásáról, katonai puccsról beszél. Mit védett Ön azokban a napokban? 
– Higgyen nekem, szemtanúként bizton állíthatom, hogy szó sem volt „vörös-barna” puccsról. Ha Jelcin nem oszlatja fel a parlamentet, senki sem akarta volna őt félreállítani. S ami a legfontosabb, nézze meg, kik voltak a Fehér Ház védőinek igazi vezetői?! Nem volt köztük semmiféle kommunista! Ne felejtsük el, hogy Gennagyij Zjuganov, a párt vezetője október 3-án a televízióban hívott fel mindenkit arra, hogy maradjon otthon és határolódjon el a történtektől. Anpilov és Tyerehov, Makasov és Acsalov nem a párt parancsára cselekedtek, hanem saját lelkiismeretükre hallgatva léptek fel Jelcin ellen. A parlament védőinek vezetői nem voltak „vörös-barnák”! Nem volt az sem Ruckoj, sem Haszbulatov, sem Asztafjev, sem pedig Konsztantyinov. A nyugati tévék kamerái előtt masírozó Barkasovék a parlament védelméből valójában nem vették ki a részüket. Az ő szerepük egyébként is meglehetősen homályos. Annál meggyőzőbb igazolást a nyugati világ előtt kigondolni sem lehet a saját parlamentem szétlövetésére, mint Barkasovék kis csoportjának paródiája a szvasztikával. S ahogy kikapcsolták a kamerákat, már el is tűntek a pincéken keresztül. Az épületben nem az ilyen kétes alakok haltak meg. Akik ott voltak, azok a demokráciát, a szabadságot védték, s a máig az országot irányító korrupt, tolvaj diktatúra ellen léptek fel. Az 1993-ban történtek épp olyan fontos részei az orosz történelemnek, mint 1917 októbere. Úgy látszik, Oroszországban az október különleges hónap.

– Sokan a mai berendezkedés gyökereit látják a győztesek által 1993 végén elfogadtatott alkotmányban. Milyen rend alakult volna, ha Rockoj és Haszbulatov győz?
– Ismétlem, nem Ruckoj vagy Haszbulatov személye a fontos, hanem a tendencia, a hatalmi berendezkedés. Nem zárom ki, hogy Alekszandr Ruckoj semmivel sem volt különb Jelcinnél, ám az tény, hogy neki nem volt lehetősége a hülyítésre, a korrupt diktatúra kiépítésére. S Ruszlan Haszbulatov sem irányíthatta volna önhatalmúlag a Legfelső Tanácsot, s nem segíthette volna a hatalomba saját etnikumát. Kétszer is csak hajszálon múlt, hogy nem váltották le a parlament elnöki posztjáról. Meggyőződésem, ha a dolgok másképp alakulnak, akkor a társadalom széles tömegei által támogatott parlamenti köztársasággá alakul Oroszország.

– S miként viszonyul Putyin Oroszországához?
– A putyini külpolitikában sok minden tetszik. Nem látok azonban igazi fejlődést az országban. Szép szavak és elképzelések sora mellett kevés a tett. Hol vannak az új gyárak, üzemek, a tudományos élet megújulása? A tudományos akadémia szétzavarásáról már ne is beszéljünk. Szégyen! Putyin jól védi az orosz érdekeket a világban, ám fél, vagy nincs elég ereje és lehetősége arra, hogy a gazdaságot növekvő pályára állítsa. Nem fordít elég figyelmet a kultúrára, amely siralmas állapotban van. Ezek az olimpiák, világbajnokságok pedig csak drágán megfizetett kirakat a világ felé. Ezeket a dollár milliárdokat inkább a magas technológia vagy a mezőgazdaság fejlesztésére kellene fordítani. Oroszország zsákutcában van, s kiutat nem látok. Még 1993 októberében, a szabad Oroszország elbukásával indultunk el ezen az úton.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.