Kezdőlap » x-demokrata » Szavak háborúja
„A szabadság a mi vallásunk" felirat a kijevi Függetlenség téren 2018. március 18-án #moszkvater

Szavak háborúja

Az oroszok „banderista huntáról”, az ukránok „terroristákról” írnak

„A szabadság a mi vallásunk" felirat a kijevi Függetlenség téren 2018. március 18-án #moszkvater
„A szabadság a mi vallásunk” – felirat a kijevi Függetlenség téren 2018. március 18-án
Fotó:EUROPRESS/Genya SAVILOV/AFP

Az emberek alapvetően nem a látványon, hanem a kifejezéseken, a szavakon keresztül ismerik meg a világot. Roland Barthes, aki erről sokat írt, feltehetően nem tartozik a politikusok mindennapi olvasmányai közé, sokan közülük mégis úgy irányítják a közbeszédet, mintha a világhírű francia nyelvész, filozófus írásain nőttek volna fel. Tisztában vannak ugyanis azzal, hogy a világ ura ma nem az, aki a politikát alakítja, hanem aki a társadalom gondolatait, nézeteit, hangulatát meghatározó tereket kijelöli, szavait formálja. Éppen ezért vált a modern kor trendjeit alapvetően meghatározó erővé a kommunikáció, ebből következően a média. Ezeket a gondolatokat még egy az ukrán válsággal foglalkozó konferencián vetette fel az Euromajdan átütő győzelmének elméleti alátámasztására a kijevi filozófus-politológus Dmitrij Vidrin.

„S valóban, az ukrán főváros központjában öt éve tüntetők a Nyugat „nyelvén” beszéltek. A Nyugat szállította és határozta ugyanis meg akkor a Függetlenség terének szókincsét”

A szervezők, a vezetők, majd a résztvevők pedig gyorsan elsajátították a „szabadság” vagy az „igazságosság” húsz-harminc szinonimáját, meghatározva ezzel az ukrán közbeszédet. „Oroszul” a Majdanon ekkor senki sem beszélt, s alapvetően nem azért, mert a Moszkvát gyűlölő nacionalizmus szállta volna meg az elméket. Oroszország csupán két szóval – „stabilitás” és „gáz” – igyekezett ez idő tájt gazdagítani az ukrán politikai szótárt, a kijevi hatalom pedig arra is képtelen volt, hogy elmagyarázza, mit is jelent a gázár csökkentése például a háztartásoknak.

Az úgynevezett európai, civilizált világról folyó diskurzust egyik pillanatról a másikra monopolizálta az akkori ellenzék. Szókészletében hemzsegtek az „egyenlőség”, a „szólás szabadsága”, a „békés tiltakozás” vagy az „európai választás” kifejezések, s hát kit ne lelkesítene az ezek által sugallt jövőkép? Főképp, ha a közbeszédet meghatározók a jelent a „banditák”, „diktatúra”, „erőszak” és „kegyetlenség” szavakkal írják le. S ebben a felbillent kommunikációs egyensúlyban a „stabilitás” vagy a „gáz” szavak elidegenítőén hatottak.

Viktor Janukovics bukását ugyan súlyos tévedés lenne kizárólag kommunikációs gondokkal magyarázni, ám vitathatatlan, hogy máshogy alakulhattak volna a dolgok, ha az elnök érti az idők szavát. Ha a 15 milliárd dolláros orosz kölcsönnel a zsebében csak fele annyira hatékonyan irányítja a közbeszédet, mint teszik azt az euroatlanti világban, ahol még véletlenül sincs „színes forradalom”, hiszen az utca nem kap szót. A fő üzenetek meghatározásának monopóliuma a hatalomé, ezért aztán a tiltakozók errefelé nem „felszabadítók”, mint Szíriában, s „békés tüntetők”, mint Ukrajnában, hanem a „Wall Street megszállói”.

„A világ gyorsan változik, ám a szavak háborújában a Nyugat még mindig a Kelet fölé nő”

S messze nem azért, mert az igazság mindig őt erősíti! Kialakult struktúrái és kifinomult módszerei azonban még mindig lehetővé teszik, hogy uralja a szavakat, meghatározza, mi micsoda. Hogy Ukrajnánál maradjunk, a Kijev központját egykor felgyújtó neonáci fegyveresek az „új világ harcosai”, a „diktatúra megdöntői”, a Majdan „forradalom”, míg a keleti országrészben harcolók „banditák” és „terroristák”, Antimajdanjuk pedig „külföldről irányított szeparatizmus”. Ugyanígy, ha az Ukrajna felett zajló „nagy játszmában” az orosz elnök megszólal, az a fősodor médiában, az Vlagyimir Putyin démonizálásának jegyében háborús „fenyegetés”, míg amerikai kollégája általában a demokrácia és a béke megteremtése érdekében „figyelmeztet”. Ugyanígy a Krím visszacsatolása „annexió”, míg Koszovó függetlenné válása az „önrendelkezés kifejeződése”, az Irak elleni agresszió pedig „demokráciát teremtő beavatkozás”.

Moszkva kezdi felismerni az úgynevezett puha erő, a kommunikáció fontosságát, a szónak az atomrakétáknál is rombolóbb hatását. Ismét csak az ukrán közegből vett példával, az ország föderális átalakulásának híveit egy pillantás alatt lenullázta a közvélemény szemében az a politikus, aki „federasztáknak” nevezte őket. A sok pofonból tanulva Putyin is a szó erejére támaszkodott elsősorban, amikor az elmúlt évtizedben elismertebbé, népszerűbbé tette Oroszországot, míg az ezzel elégedetlenek most ugyanúgy a szavak révén próbálják mindezt lerombolni.

Ezt a puha erőt használta a Kreml a szíriai katonai beavatkozás megakadályozásakor, de ebbe a körbe tartozik a szocsi olimpia és számos, az országimázst javító világverseny megrendezése is. Az emberi jogokról, a szabadságról és az értékekről folyó diskurzusban pedig évtizedes tehetetlen vergődés után úgy sikerül meg-megtörni a nyugati monopóliumot, hogy a kommunikációs téren az elmúlt másfél évtizedben látványos fejlődésen átment Putyin – a szabadságot, az emberi jogokat számon kérve és a kettős mércére rámutatva – saját fegyverüket fordítja az e kliséket pajzsként maguk elé tartók ellen.

Ebben komoly szerepe van a fősodor kommunikációját megtörő Russia Todaynek, mint ahogy természetesen a kínai CCTV-nek is. Bár azok „szabad” jelzője mára kissé más értelmet nyert, válaszul Washington ismét fokozza a hidegháborús propagandacsatornák tevékenységét, az ukrán média lojalitását pedig potom 1,2 milliárd dollárért veszi meg. Oroszország diszkreditálásának megtámogatása a Fehér Háznak ennél többet is megér. Az ukrán válság azonban azt is megmutatta, hogy a Nyugat kommunikációs fölénye sem örök. Főképp úgy, hogy a szavak elvadult csatájában a függetlenségre és szakmaiságára oly büszke amerikai és európai sajtó néha már-már a hajdani „szovjet szintre” küzdi le magát.

Az még csak érthető, bár nem fogadható el, hogy a két közvetlenül érintett fél lejárató propagandakampányt folytat egymás ellen. Míg az orosz sajtóban csak „banderista juntaként”, „fasisztákként” emlegetik az új kijevi hatalmat, addig az ukrán média „terroristákról”, „szeparatistákról” és Moszkva „bűnös politikájáról” beszél. S ez akkor is csúsztatás, ha Kijevben tényleg szélsőséges, nemegyszer neonáci felhangok kísérték a legitimációjában gyenge lábakon álló politikai fordulatot, Kelet-Ukrajnában pedig messze nem megengedhető eszközökkel próbálják érvényesíteni az érdekeiket a hatalommal szemben állók.

„Egy biztos. Nem az információ szabadságát és a sajtó minőségét erősíti, ha a nyugati média kritikátlanul és idézőjelek nélkül átveszi ezt a terminológiát, elhallgat, s a Kreml lejáratásának a lázában elsikkad például, hogy a CIA és az FBI emberei irányítják az úgynevezett terrorellenes hadműveletet. A mélypontot az odesszai szakszervezetek házában bennégő föderalisták tragédiájának tálalása jelentette. A XX. század legsötétebb éveit idéző esemény kapcsán az élet védelmében mindig felháborodó nyugati média hallgatott, sőt, elhallgatott és csúsztatott”

A legfőbb vesztese ennek az információs háborúnak az igazságra kíváncsi közvélemény, amely a valóság egyébként sem könnyű bemutatása helyett leegyszerűsítő propagandát kap. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy a szavak tényleg gyilkos erejűek tudnak lenni. Az első lépés a másik megsemmisítése felé, hogy kapornak vagy éppen kolorádóbogárnak nevezve megfosztjuk emberi mivoltától. Az ilyen élőlényekkel pedig már bármit meg lehet tenni. Élve elégetni, lelőni, deportálni! Ebben a kontextusban szomszédok hétköznapi veszekedésének, legfeljebb részeg lökdösődésnek tűnik, amikor oroszok és ukránok pejoratívan még csak „hoholnak” vagy „kacapnak” nevezték egymást.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.