„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„Most minden felgyorsult, ez nem hidegháború, hanem nagyon is forró, ám nem lesznek évekig tartó szünetek a csúcstalálkozók között. Sőt, a folytatás sokkal korábban következhet be, mint gondolnánk. Annak ellenére, hogy ennek a folytatásnak bizony vannak ellenzői”
Fotó:EUROPRESS/ANDREW CABALLERO-REYNOLDS/AFP
„Elmaradt az áttörés”, „Putyin diadala Alaszkába”, „Trump hátba szúrta Ukrajnát”, „Nem lehet kapitulálni Oroszország előtt”… Az alaszkai csúcstalálkozót értékelő tudósítások címei jól mutatják felgyorsult és hisztérikussá vált világunk megosztottságát, a türelmetlenséget és a felfokozott várakozásokat követő csalódottságot egyaránt. Megállapodás nem született – valljuk be, nem is nagyon volt erre esély -, a közös ebéd is elmaradt, mint ahogy a sajtótájékoztatón a kérdések is, a találkozót kísérő gesztusok azonban nem kudarcról árulkodtak. Sokkal inkább a kölcsönös tiszteletről, az erő elismeréséről és a konstruktív légkörről. A két nagyhatalom ismét bizonyította, hogy képesek kooperálni, és a konfrontációt pragmatikus, üzleti alapú kapcsolatok válthatják fel. Annak ellenére, hogy a két vezető aligha bízik egymásban, közös bennük ugyanakkor, hogy egy nyelven, az erő nyelvét beszélik, és mindkettőjük értékvilága erősen konzervatív.
„A legfontosabb azonban adott esetben az, hogy az érdekeik az ukrajnai konfliktus, de főképp az azt követő potenciális gazdasági és geopolitikai lehetőségek és alkuk tekintetében sok tekintetben egybeesnek”
Donald Trump és Vlagyimir Putyin optimisták a tárgyalások folytatását illetően. E tekintetben szimbolikus, ahogy az orosz elnök finom fricskával zárta a rövid sajtótájékoztatót: Next time in Moscow! S valóban, az ukrán elnök a találkozót követően Washingtonban tárgyalt, de Donald Trump minél előbb tető alá akar hozni egy hármas találkozót is Volodimir Zelenszkijjel és Vlagyimir Putyinnal. Lehet, hogy sokan ezt kevés eredménynek tartják, azonban az alaszkai csúcs ténye önmagában komoly lépés a háború lezárása felé. Arról nem is beszélve, hogy Putyin érveit elfogadva immár Trump is belátja, nem csupán tűzszünetre, a háború befagyasztására, hanem tartós és stabil békére van szükség, idáig pedig még hosszú út vezet.
A párhuzamok kicsit mindig sántítanak, azonban közelebb vihetnek a történtek megértéséhez. Így nem alap nélkül juthat eszébe az alaszkai csúcs kapcsán Mihail Gorbacsov és Ronald Reagan majdnem 40 évvel ezelőtti első genfi találkozója. Akkor ott a svájci hegyek között sem történt áttörés, nem tudtak megegyezni, a kommunikáció azonban minőségileg más szintre lépett. Amit a visszatérése után Trump akart, nem következett be. Nem tudta azonnal leállítani a háborút, ám a konfliktus rendezésének folyamata nem állt le. A pozíciós diplomáciai konfrontáció folytatódik. A negyven évvel ezelőtti logika szerint most Reykjavík van a soron (1986), ahol szintén nem értettek egyet, de az elképzelések szinte forradalminak hangzottak. Az eredményt Washingtonban (1987) érték el, ahol aláírták az INF-szerződést, amely két szakaszban, éppen Trump első és második ciklusa idején szűnt meg.
„Most minden felgyorsult, ez nem hidegháború, hanem nagyon is forró, ám nem lesznek évekig tartó szünetek a csúcstalálkozók között. Sőt, a folytatás sokkal korábban következhet be, mint gondolnánk. Annak ellenére, hogy ennek a folytatásnak bizony vannak ellenzői”
A folyamat megakasztása jegyében a találkozó eredményét Trump vereségeként mutatják be, kiemelve, hogy az amerikai elnökre Putyin rákényszerítette a tempóját és a logikáját. Ez részben igaz, de értelmezhetjük ezt úgy is, hogy Trump elfogadta, az eredmény eléréséhez új utat kell választania. Az eddigieknél jobban koncentrál a konfliktust kiváltó okok megoldására, és a háború elsietett, kapkodó befagyasztása helyett tartós és stabil béke megteremtésére törekszik. Ez persze messze nem mindenkinek fog tetszeni, hiszen amennyiben az Alaszkában megkezdett folyamat ebben a szellemben folytatódik, az az egykor Genfben megkezdettel ellenkező eredményhez vezet. Abban az értelemben mindenképp, hogy akkoriban a hidegháború Washington feltételei szerint zárult le, míg most a hidegháború utáni időszak lezárásakor a globális hegemóniáját éppen elveszítő Egyesült Államok már kompromisszumokra kényszerül. Ha azonban nem ragad a múltban, és elfogadja az új realitásokat, azzal hosszú távon nyerhet, és a többpólusúvá alakuló világrend egyik legerősebb hatalma marad.
„Ennek az átalakulásnak az egyik terepe most Ukrajna, és a konfliktus rendezése irányadó lehet a jövőre vonatkozóan. Időt nyerhet és felszabadíthatja egy beragadt konfliktusban lekötött energiáit az, aki nem süpped bele ebbe a már így is a kelleténél tovább elhúzódó háborúba. S minél előbb szabadulni tud az ukrajnai konfliktus csapdájából, annál több esélye lesz az ezután megnyíló lehetőségek kiaknázásában. Igazából ezekre koncentrálna már türelmetlenül Trump, csak ehhez előbb túl kell valahol lendülni a jövő alkui előtt akadályként tornyosuló ukrajnai háborún”
Az Oroszországgal szemben álló politikai oldalon Donald Trump akarja talán a leginkább maga mögött tudni ezt a háborút. Annak ellenére, hogy a kirobbanásáért az Egyesült Államokat is komoly felelősség terheli. Ez a háború ugyanis nem kiprovokálatlan, mint azt sokan gondolják, sőt valójában a szembenállás Washington és Moszkva között értelmezhető a legpontosabban. Ukrajna ebben a proxy háborúban csupán a szembenállás terepe és eszköze. Stratégiai értelemben az Egyesült Államok és Oroszország továbbra is az ellentétes oldalon állnak, Amerika folytatja a bekerítést és proxyjaival – Európai Unió, Lengyelország, Törökország stb. – nyomást is gyakorol Moszkvára, ám a kapcsolatokat normalizálni akarja és Trump szándékai szerint az éles szembenállást a geopolitikai kényszerítő körülményeket – például így a kínai-orosz viszony lazítása vagy más globális konfliktusok potenciális kiéleződése – és a gazdasági lehetőségeket figyelembe véve a pragmatizmus váltja fel. Washington emellett úgy látja, hogy ebből a konfliktusból már mindent kihozott, amit lehetett, és így többet visz, mint hoz. Bár ezt nem veri nagy dobra, de a Fehér Ház csapata azzal is tisztában van, hogy eredeti céljait a Nyugat már nem érheti el, Oroszországot gyengítheti, de le nem győzheti, Amerika persze nem szállhat ki teljesen, nem engedheti el végképp Ukrajnát – ezzel egyrészt elismerné a Nyugat vereségét, másrészt Afganisztán után tovább rombolná a megbízható szövetséges imázsát -, de a terhek nagy részét Európára hagyva mindenképpen hátrébb lépne.
„A Kreml ezt látja, és segít is abban Trumpnak, hogy ezt a visszavonulást az Egyesült Államok az arcát megőrizve tehesse meg. De nem szeretne túlságosan sokáig benne ragadni ebben a konfliktusban Moszkva sem”
Eleve nem ilyen kiterjedt háborúban gondolkodott, ebbe csak belecsúszott, miután az A terv, a puccsszerű hatalomváltás kudarcba fulladt. Moszkva kész volt ezután a harcok leállítására, Isztambulban már lényegében meg is egyeztek Ukrajnával, akkor azonban a vérszagot megérezve a Nyugat ezt a megállapodást megakadályozta. Úgy gondolta, hogy eljött a lehetőség Oroszország térdre kényszerítésére. Ez nem sikerült, a háborúban 2023-tól Moszkva átvette a stratégiai kezdeményezést, és a Kreml most már úgy gondolja, hogy az idő egyelőre neki dolgozik, a felőrlő stratégia a frontokon meghozza az eredményt- Tisztában van ugyanakkor azzal is, hogy hosszú távon ez a háború már egyértelműen gyengíti Oroszországot, így lassan már ki kellene szállni belőle. Ráadásul a Putyin lehetőséget lát Trump elnökségében arra, hogy Oroszország megerősítse a helyét a globális nagyhatalmak sorában, és ezt az esélyt nem akarja eljátszani. Sőt, inkább kihasználná azt a helyzetet, hogy Trumpnak a fent említettek miatt csökkentené a kockázatokat, és akár kompromisszumok árán is lezárná az ukrajnai háborút. Emellett nemcsak személyiségéből fakadóan, de bel- és külpolitikai okokból is szüksége van a sikerre.
„A fentiekkel szemben az európai fősodor egyértelműen az ukrán kérdés foglyává vált”
Ebben pedig már messze nem csupán Amerika a ludas. Az európai „tettrekészek” ilyen-olyan – részben racionális okokból, rosszul felfogott érdekből, részben pedig a tisztán látást gátoló morális megközelítés miatt magát hozza ebbe a helyzetbe. Így aztán egyáltalán nem meglepő, hogy nem megnyugtatóan hatott erre az elitre az az a tény, hogy az orosz-amerikai csúcstalálkozó kölcsönös tisztelet jegyében zajlott. Ez a tény pánikot keltett, zavarodottságot okozott az Európai Unióban – s persze Kijevben is -, ennek eredményeként pedig Brüsszel azt ígérte, hogy az igazságos és tartós béke érdekében továbbra is nyomást gyakorol Oroszországra. Csupán csak azt felejtik el, hogy a háború nem az igazságról, hanem az erőről szól, Európa pedig gyenge, Ukrajna pedig vesztésre áll, kivérzett, belefáradt a háborúba. Ideje lenne szembenézni ezekkel a realitásokkal, Trump szándékai mentén pedig lehetőség nyílna arra, hogy Európának is szabaduljon Ukrajna fogságából. Ezzel meg lehetne őrizni egy kisebb, de még így is óriási, Ukrajnát, mint semleges hidat Oroszország és Európa között, szép lassan normalizálódhatna a viszony Oroszországgal, ami nem csupán az európai biztonságot, de a versenyképességet is erősíthetné.
„Európa azonban egyelőre más úton jár. Saját erejét, lehetőségeit és kihívásait is irracionálisan felmérve nem látja meg – nem akarja meglátni -, a Trump visszatérésében rejlő esélyt, közben a szuverenitásában korlátozott Ukrajnát is rángatja magával a szakadék felé. S ez a vak eltökéltség azért kockázatos nemcsak e két szereplő, hanem a konfliktus fogságából szabadulni vágyók számára is, mert az alaszkai csúcs megnyitotta a párbeszédet, de a valódi béke Ukrajna és Európa kompromisszumkészségén múlik”
De térjünk vissza a genfi párhuzamhoz. Ahogy akkoriban, úgy most is minden kanyargós. Van elég szereplő mind a konfliktusban így vagy úgy érintett országokon belül, akik megpróbálják megfordítani a trendet. S hát Ukrajna, Oroszország és a Nyugat érdekei is legfeljebb részben esnek egyre. Arról már nem is beszélve, hogy a nyugati blokkon belül sincs egység, és Amerika valódi erejének, Trump mozgásterének próbája éppen az lesz, hogy helyre tudja-e állítani az egységet. Most sok múlik azon, hogy Putyin és Trump mennyire bízik abban, hogy a helyes irányba haladnak.
S még egy érdekes részlet. Negyven évvel ezelőtt Genfben a változás szimbóluma volt egy közös sajtótájékoztató, amelyen mindkét oldal újságíróinak először volt lehetőségük kérdést feltenni az szocialista tábor vezetőjének. A nyitottságot a felhalmozódott problémák megoldásában segítő eszköznek tekintették. Ma már az a szimbólum, hogy a sajtó egyetlen kérdésére sem válaszoltak. A nagy hangzavarban és médiazajban a klasszikus diplomácia megpróbál visszatérni a csendhez, és megállítani azt a végtelen és meglehetősen romboló show-t, amivé az információs tér az elmúlt évtizedekben változott. Az előrelépéshez sok dolog szükségeltetik, többek közt ez is.
„De a béke megteremtéséhez türelem is kell, hiszen ne feledjük el, a koreai vagy a vietnámi háború lezárásához is több év kellett, közben pedig folytatódott a háború”
Azért abban reménykedhetünk, hogy azóta felgyorsult a világ, és ennyit már nem kell várnunk.
(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg, itt olvasható.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
Tuco says:
“Moszkva kész volt ezután a harcok leállítására, Isztambulban már lényegében meg is egyeztek Ukrajnával, akkor azonban a vérszagot megérezve a Nyugat ezt a megállapodást megakadályozta.”
Igen, szóról szóra ez az orosz narratíva, csakhogy ezt az ukránok már számos alkalommal cáfolták. Volt amiben elvi megegyezés született (pl. Ukrajna semleges státusa), több más kérdésben viszont nem (ilyen volt például, hogy az ukrán haderő létszámát minimálisra csökkentsék). A tárgyalások végül az orosz hadsereg által az ukrán polgári lakosság ellen elkövetett brutális atrocitások napvilágra kerülése miatt szakadtak meg. A Nyugat valóban felkínálta a segítségét Ukrajnának, mint az orosz katonai agresszió áldozatának, de a kapituláció elutasításáról és a harc folytatásáról az ukrán kormány döntött.
“Ezzel meg lehetne őrizni egy kisebb, de még így is óriási, Ukrajnát, mint semleges hidat Oroszország és Európa között, szép lassan normalizálódhatna a viszony Oroszországgal”
Ha volt is erre valaha esély, az 2022. február 24-én elúszott. Bárhogy is végződjön a háború, a pusztítást és szenvedést, amelyet az orosz hadsereg okozott Ukrajnában, nem fogja egyhamar elfedni az ukrán nép. Ahogy a holodomort sem felejtette el mind a mai napig.
“de a valódi béke Ukrajna és Európa kompromisszumkészségén múlik”
Valószínűleg hajlandóak lennének is kompromisszumokat kötni, ha Oroszország is tenne engedményeket.. Erről azonban szó sincs.
Még egy gondolat: Ezt a háborút Oroszországnak a fontosabb érdeke mihamarabb lezárni, nem az USA-nak. Csak azért tűnik fordítva, mert Trump presztízskérdést csinált belőle, Putyin pedig úgy tesz, mint akinek nem fáj a háború és “bármeddig” képes azt folytatni. A stagfláció szélén álló orosz gazdaság és a gyors ütemben fogyatkozó pénzügyi tartalékok azonban nem erre utalnak.
HandaBandy says:
Ez pedig természetesen kristálytiszta ukrán propaganda. Az ukránok nem ültek le de facto tárgyalóasztalhoz, az ukránok iktatták kvázi törvénybe, hogy az oroszokkal nem tárgyalnak, az ukránok szabadították fel a kurszki régiót, és ezek csak a leginkább ismert tények. Elvi semlegesség? Tudtommal a mai napig is fel-fel bukkan, becsempészik a narratívában a NATO tagságot. Ez lenne a semlegesség definíciója? Valóban?
A holodomort illetően pedig nem csak Ukrajnában volt éhínség a Szovjetunión belül. Ha és amennyiben a szovjet történéseket negatív színbe helyezzük (nincs nehéz dolgunk) akkor a Donyeck és Krim elajándékozása esetében is tegyük ezt meg! Vagy itt hirtelen lehanyatlik az önérzet és / vagy a következetesség?
Stagfláció… Ezeken is jókat tudok derülni hiszen a háború másnapján arról szólt a fáma, hogy az Olaszországénál kisebb GDP-vel rendelkező oroszok pár hónap alatt teljesen kimerülnek és kénytelenek a botmixerből kiszedni az elektronikát és a gyalogsági ásóval csapják agyon az F-16-osokat és az Abrams-eket. Mint ahogy Magyarország is havonta csődbe kerül, immáron 15 éve, de ez itt most offtopic.
Az USA csak véletlenül került volna a háborúba? Érdekes… Nuland asszonyság mintha más interpretációt adott volna elő. No, és pontosan ezért illegitim többek közt az egész Zongorszkíj féle gyülevészet. Az USA ki akar szállni? Nosza! Starlink off, Satellite Reconnaissance off, hiszen az ukránok olyan okosak és az oroszok már haldokolnak. Mi mehet itt félre? Kedves Tuco kommenttárs! Ön most a Jó, a Rossz avagy a Csúf?
Köszönöm a türelmet.
Tuco says:
Természetesen a Csúf, ő a kedvenc karakterem a filmben.🙂
brüsszelita says:
Genf, Reykjavik és Washington Gorbacsov visszavonulásának egy-egy állomásai voltak, amíg végül Máltán kapitulált. A moszkvai keményvonalas kommunisták adták fel a küzdelmet azzal párhuzamosan, hogy az erőforrásaik elfogytak, mint ahogy most a brüsszeli cápák is teszik, meg a hozzájuk csapó darazsak, mert eldugulnak a pénzcsapjaik, ezért a víz nélkül maradt fenevadak csak tátognak mint a partra vetett halak.
Mindez ugyanúgy a NATO és az EU felbomlásához vezet, ahogy annak idején a VSZ és a KGST is felbomlott, ez a nyugat és az atlantista politika alkonya, ó istenem, jó istenem, lecsukódik már a szemem!
Csak ezúttal nem lesz olyan gyors a folyamat, mert bukott elődeikkel szemben nekik most nem lebeg a szemük olyan koherens ideológia és gyakorlati példa, amihez zárkózhatnának a hatalmuk és vagyonuk átmentése érdekében. A stratégiájuk ködös és homályos, viszont a túlnyomó részük tudja, hogy az új világban nekik már nem jut torta, és többet mély vízben sem úszhatnak, ezért kapkodnak és csapkodnak egymás képébe vágva a finomságokat, magukból bohócot csinálnak.
Viszont vannak, akik nem vergődnek vagy cirkuszolnak, hanem figyelnek és helyezkednek, hisz a kommunizmusban is voltak, akik puhára estek, ők a sekélyben is eltapicskolnak, ha ott szorítanak nekik helyet.
De a többség beleragadt a liberalizmus mítoszába, a ruszofóbia mocsarába és a nyugati felsőbbrendűség ábrándjába, akárcsak a maci a mézbe, és nem tudnak kimászni belőle, de ha már ott vannak lenyalogatják róla az utolsó cseppeket miközben csipkedik és szurkálják a szerencsétlent, mígnem az megunja az élősködőket, és szétrúgja a darázsfészket. Meg a valagukat.
HandaBandy says:
Az EU továbbra is a polgári lét elementáris dolgaira koncentrál mint büszkeségi fesztiválok támogatása, a nemi önrendelkezés fejlesztése, a betolakod… párdon… betelepülők egyre nagyobb effektivitású importja.
Vigyázó szemetek Izraelre vessétek, hogy hogyan lehet egy nem kívánt népcsoport kb. 2 millió tagját szétszórni a világban. Remek példa ez Ali és Juszuf meggyőzésére, hogy inkább otthon éljék meg a monstre család adta örömöket.