A XX. századra Susa az egész Kaukázus egyik legfontosabb városa volt, népes örmény lakossággal. Aztán eljött Susa történetének talán legsötétebb napja, 1920. március 22-én az azeri erők egyszerűen lemészárolták az örmény lakosság majd harmadát. A brutális cselekedet azóta a történelem egyik legsötétebb fejezetének részévé vált.

Szinte az alapítása óta Susa – vagy ahogy az örmények hívják, Susi – városa Hegyi-Karabah kulturális központja. A történelemben és a világ szemében mégsem erről vált ismertté, hanem az 1920 márciusában lezajlott vérengzésekkor, amikor az azeri fegyveresek felégették a város örmény negyedét, és körülbelül 2500 embert legyilkoltak. Akiket pedig életben hagytak, azokat egyszerűen elűzték otthonaikból. Hogy ez a szám mit is jelent valójában, azt talán jól mutatja, hogy a város lakossága 1904-ben a Brockhaus és Efron enciklopédia szerint 25 656 fő volt, melynek 56,5 százaléka volt örmény.

„Susa örmény lakosainak lemészárlása jól mutatja a hosszú időre visszanyúló, és máig tartó azeri-örmény ellentét, vagy inkább a gyűlölet lényegét”

Már nem egy háború tört ki Hegyi-Karabah hovatartozása miatt, amit mindkét nép a sajátjának tart. Hogy mégis minek köszönhető mindez? A legtöbb történész szerint az etnikai konfliktus kialakulásában és eldurvulásában jelentős szerepet játszott az orosz kormányzat gyengülése, és az I. világháború miatt az itt felhalmozódott jelentős mennyiségű fegyver jelenléte elég volt a hamu alatt izzó gyűlölet újbóli fellángolásához.

Pedig – akárcsak a legtöbb hasonló etnikai villongások majd háborúk esetében – korábban még békésen megfért egymás mellett mind az örmény, mind pedig az azeri nép. Aztán szinte egy csapásra minden megváltozott. Talán egy brit újságíró, Thomas de Waal írta le legjobban a The Black Garden című könyvében, mi is játszódott le Susában.

„Susa talán a legjobb példája annak, miként tud lángra kapni a gyűlölet etnikai alapon. A szomszédok hirtelen megszakítják egymással az évtizedes barátságot, majd fegyvert ragadnak és elkezdenek harcolni egymással”

– olvasható de Waal könyvében. Sajnos nem egy példát tudnánk sorolni a világ más tájairól, ahol ugyanez lejátszódott…

Amikor 1918. május 28-án kikiáltották a független Azerbajdzsánt és Örményországot, szinte azonnal megkezdődött a két állam és két nép küzdelme a vegyes lakosságú területekért, mint amilyen Hegyi-Karabah. Előbb az azeri hadak – jelentős török segítséggel – szerezték meg a terület feletti uralmat, majd erre az örmények válaszul Bakuban iszonyú mészárlást rendeztek a muszlim lakosság körében. Ezt nem nézhette tétlenül sem Azerbajdzsán, sem pedig Törökország, és a Bakuban és környékén élő muszlimok segítségével 1918 szeptemberében elfoglalták Bakut, ahol véres pogrom kezdődött az örmény lakossággal szemben. És innen már nem volt megállás…

„Időközben a brit katonai erők támogatásával létrehozták a karabahi kormányzóságot, melynek élére Kosrov-bek Szultanovot nevezték ki, és a terület végleges hovatartozásáról a végső döntést pedig rábízták a párizsi békekonferenciára”

A helyi örmények – akik féltek, hogy a terület Azerbajdzsánhoz kerül – viszont úgy döntöttek a Susában összehívott nemzeti kongresszusukon, hogy megszakítják a kapcsolatot Szultanovval, és Karabahot Örményország szerves részének kiáltották ki. Szinte azonnal megkezdődtek a fegyveres harcok a városban és a környékén. Egymást követték a véres pogromok – volt olyan falu, ahol alig száz ember maradt életben – majd előbb blokád alá helyezte Szultanov az örmény negyedeket, ezután 1919. augusztus 12-én a kormányzó elrendelte a Susa-Jevlak autópálya, és az összes Hegyi-Karabah felé vezető út katonai ellenőrzését, végül lőni kezdte Susa örmény negyedeit. Miután a brit katonaság elhagyta a várost, a magukra maradt örmények augusztus 22-én elismerték Hegyi-Karabah azeri fennhatóságát. Igaz, cserébe saját önkormányzatuk lett a városban, illetve az azeriek megígérték, nem küldenek fegyvereseket az adott területre.

„Ezt követően azonban a szomszédos Zangezurban lángoltak fel a harcok, melyet a november 23-án megkötött megállapodás zárt le, amelynek következtében az örmény csapatokat kivonták Zangezurból”

Mégsem az azeriek voltak ennek a szerződésnek az igazi győztesei, ugyanis ahogy az örmény származású amerikai történész, Richard Hovannisian tanulmányában leírta, a megkötött megállapodás erősen korlátozta az azerbajdzsáni adminisztratív és katonai jelenlétét a térségben, és létrehozta Hegyi-Karabah belső autonómiáját.

Ám csak pillanatokig volt fegyvernyugvás. Mintha mindkét fél a következő összecsapásra készült volna. Előbb Szultanov lépett, aki egyrészt növelte az azeri fegyveres erőket Hegyi-Karabah blokádjában, majd 1920. február 19-én felszólította a Karabahi Örmény Nemzeti Tanácsot, hogy azonnal ismerjék el a terület Azerbajdzsánhoz való csatlakozását. Ezzel egyidőben Azerbajdzsán megkezdte csapatainak és irreguláris fegyveres csoportjainak Hegyi-Karabah köré összpontosítását.

„Az örmények ezt visszautasították, majd a nemrég megkötött békeszerződés megsértésével, és többszáz örmény meggyilkolásával vádolták meg a kormányzót”

Ezt követően a két állam levélváltása borzolta a kedélyeket, ugyanis az örmények által küldött jegyzék szerint az azeri fegyveresek Kankendiben és Agdamban 400 örmény civilt mészároltak le, amire Azerbajdzsán kisebb túlkapásokról írva elismerte hét örmény meggyilkolását.

Ezt követte az azeriek benyomulása Zangezurba, és elkezdték lefegyverezni az örményeket, akik erre egy felkeléssel válaszoltak. 1920. március 22-én három városban – Susában, Askeranban és Kankendiben – rátámadtak az azeri helyőrségekre. Maga a terv jó volt, ám a fegyveres csapatok között nem volt meg az információ áramlás, így végül a támadás összeomlott.

„Az azeriek reggelre tértek magukhoz, és előbb Kandenbiben arattak győzelmet az örmények felett, majd jött a susai mészárlás”

A vérengzésben legyilkoltak majd 2500 embert, felgyújtották az örmények lakta negyedeket, a tomboló azeriek felakasztották Vagan örmény püspököt, valamint élve égették el a rendőrség vezetőjét, Avetis Ter-Gukasijant.

A Kaukázus etnikai villongásait kutató történészek közül Michael P. Croissant és Benjamin Lieberman is leírta, hogy a felkelés leverését követően az azeriek erre a területre telepítették hadseregük jelentős részét, majd bosszúból szinte teljesen elpusztították Susa örmény negyedeit, nem kímélve a kulturális örökség részeit sem. Richard Hovannisian kutatási adatai szerint mintegy kétezer házat gyújtottak fel a városban az azeriek, míg Tim Pottier úgy vélte, a pogrom alatt Susa örmény lakosai közül 2096 veszítette el az életét.

„Susa azóta sem tudta kiheverni ezt a mészárlást, majd az azt követő barbár pusztítást”

Az egykor virágzó város lakosságának a száma 1932-ben nem érte el a hatezret (5597), és még 1989-ben is csak alig 17 ezer volt. A város minden tekintetben elvesztette korábbi szerepét.