„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Makronóm Intézet
„A legvalószínűbb forgatókönyv tehát az, hogy a végtelen háború folytatódik, paradox módon folyamatosan a tárgyalásos rendezésre várva”
Fotó:EUROPRESS/AFP/Ukrainian Presidential Press Service
Az európai fegyverkezési láz – a szándékok tekintetében legalábbis mindenképpen – a hidegháború legfagyosabb pillanatait kezdi idézni. Oroszország mint a démonizálás kézenfekvő tárgya önmagában elegendő magyarázatul szolgál arra, miért kezdik el az európai kormányok leépíteni a jóléti államot, miért csoportosítják át a szociális rendszer költségvetési forrásait a védelmi területre, miért hajszolják országukat fegyverkezési versenybe, miért fognak a következő években új adófajták felbukkanni, miért állítják vissza egyre több helyen a kötelező katonai szolgálatot, és miért akarnak egyes államok iparváltást végrehajtani, főszereplővé téve a hadiipari területet.
„A válasz minden esetben Putyin és egy immár megfellebbezhetetlennek kikiáltott narratíva Oroszországról, amely arról szól, hogy Moszkva hamarosan támadást indít Európa, azaz a NATO európai szárnya ellen”
Új vasfüggöny épül Európában. Finnország 200 kilométer hosszan húzza fel saját kerítését az orosz határon, Észtország, Lettország és Litvánia egy szárazföldi invázió elleni balti védelmi vonalat épít az Oroszországgal és Belarusszal közös határ 960 kilométeres szakaszán, Lengyelország 2,3 milliárd euróért dolgozik a Keleti Pajzs nevű védelmi erődítmény rendszerén.
Tekintve Oroszország képességnövelő tevékenységét, új hadosztályok létrehozását és telepítését a NATO keleti szárnyának határbástyáitól néhány kilométerre, valamint a hadsereg létszámának folyamatos duzzasztását – jelenleg 1,5 millió fő a cél -, az európai országok immár majdnem egységes kórusban ismételgetik egy Oroszország és a NATO közötti háború közeledtét.
„A védelmi politikát családi és történelmi hagyományok okán is oroszgyűlöletre helyező Kaja Kallas – Észtország volt miniszterelnöke, jelenleg az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai képviselője – szerint csupán az a kérdés, mikor támadnak az oroszok”
Mark Rutte, a NATO főtitkára öt éven belüli fenyegetést emleget – e véleményét a pacifista külpolitikával immár végleg szakító, és a védelmi kiadásait az egekbe emelő, erőltetetten fegyverkező német vezetés is osztja -, ám Dánia merészebb volt, szerinte ugyanis Moszkva már két éven belül fenyegetést jelenthet egy vagy több NATO-országra. A norvég hírszerzés öt-tíz évre teszi, míg Oroszország újjászervezi, és a NATO elleni csapásra alkalmassá teszi a hadseregét, Ukrajna 5-7 évről beszél, az észtek pedig 3-5 éves határidőt jósolnak.
„Az egzisztenciális fenyegetés rémképét némileg árnyalja Oroszország ukrajnai kudarca. A tervezett háromnapos háborúból több mint háromévnyi pusztítás lett. Ezt pedig nehéz ezt összeegyeztetni azzal az elképzeléssel, miszerint egy esetleges békekötés vagy fegyverszünet esetén a Kreml legfontosabb dolga az lesz, hogy felkészítse kimerült hadseregét és gazdaságát egy szinte azonnali háborúra a NATO keleti szárnya ellen”
Az uralkodó narratíva mégis ez. Valójában a kényszeres európai nézetet nem sok minden – még az amerikai hírszerzés sem – támasztja alá. Bár nem sokat jelent, maguk az oroszok is cáfolnak. A Kreml szerint a NATO a „féktelen militarizáció” útjára lépett, Oroszország démonizálása pedig jó indokot szolgáltat arra, hogy igazolja a tagállamok védelmi kiadásainak brutális növelését. Peszkov szóvivő arra mutatott rá, elpocsékolt idő volt arról biztosítani a NATO-t, hogy Moszkvának nincsenek háborús szándékai vele kapcsolatban. A szövetség ugyanis már régen nem a béke őrzője, hanem egy nyíltan konfliktusra készülő, háborús lázban égő szervezetté vált.
Csehov puskája
A legendás színházi narratíva szerint, ha egy Csehov-előadás első felvonásában puska lóg a falon, annak a harmadikban el kell sülnie. Nem kérdés, hogy a Kreml fala tele van puskával, ahogyan az sem, hogy a háborús lázban égő európai országok vezetői hisznek a csehovi legendának. Az azonban nem egyéb, mint dramaturgiai mítosz, és attól, hogy ott a fegyver, nem törvényszerű a használata. A balti államok és Finnország a határmenti orosz területek katonai kapacitásnövelésére mutogatnak Moszkva készülő támadásának egyértelmű bizonyítékaként.
„Valójában az orosz katonák létszámnövelésének és a képességek telepítésének meglehetősen prózai oka van. Amikor az ukrajnai háború megkezdődött, mind a termelés, mind a katonai személyzet jelentős átcsoportosításon ment át – értelemszerűen a front irányába. A NATO északkeleti szárnyán ennek megfelelően megcsappant a létszám és a haditechnikai eszközök mennyisége, vagyis az orosz jelenlét korlátozottabbá vált a megszokotthoz képest. A háború utáni időkre készülve Moszkva természetesen máris dolgozik a három és fél évvel ezelőtti status quo visszaállításán”
Ebben semmi meglepő nincs, ráadásul – 30-50 százalékos kapacitásnöveléssel – komolyabb fegyverzettel és emelt létszámmal. Utóbbiak azonban nem egy készülő támadás jelei, csupán természetes reakciók a NATO-szomszédok agresszív fegyverkezésére, és a határaikon összpontosuló védelmi erősítésre. Csehov puskáját tehát válaszképpen teszik a falra úgy, hogy azt a balti államok jól láthassák, nem pedig azért, mert lőni is akarnak vele. Ezt értelmezi a litván hírszerzés úgy, hogy az orosz újrafegyverkezés egyértelműen nem újjáépítő, hanem támadó jellegű.
„Igazság szerint Putyin kínosan vigyázott arra 2022 februárja – sőt már a Krím 2014-es annektálása óta -, hogy semmilyen közvetlen konfliktusba ne kerüljön NATO-tagállamokkal”
Igyekezett a légitámadások során Nyugat-Ukrajnát elkerülni, pontosan tudva, hogy ha a „véletlennél” több rakéta téved el, és esik át egy Ukrajnával szomszédos országba, annak nagyon súlyos következményei lehetnek. Mindez arra utal, hogy Putyin minden erejével került egy olyan háborút, aminek majdani megindításával most előre vádolják.
Persze, maga az ukrajnai helyzet sem azt mutatja, hogy a Kremlnek lehetősége lenne egy NATO elleni hadjáratra. Ha Kijev ennyi éven keresztül az ország keleti részében tudta tartani az orosz csapatokat, akkor a NATO pánikja a maga kollektív védelmi rendszerével és költségvetésével az orosz GDP és védelmi büdzsé sokszorosával különösen érthetetlen. Kivéve abban az esetben, ha valójában egyáltalán nem pánikol, mindössze politikai kommunikációt folytat a feszültség folyamatos felszínen tartásával.
„A kettős állítás – Oroszország még Ukrajnával sem bír el, de meg fogja támadni a NATO-t – annyira paradox, hogy valóságos elméletgyártás kezdődött a bizonyítására”
Ezek közül a leghangzatosabb, mégis a legkevésbé bizonyított az, hogy Oroszország NATO elleni háborúja nagyon kevés dologban hasonlítana az Ukrajna ellenihez. Az elmélet szerint Moszkva elsődleges célja nem területfoglalás lenne – pedig a volt szovjet tagköztársaságok éppen ettől tartanak a legjobban, a vasfüggönytechnikájú védelmi rendszerek kiépítése sem utal másra -, hanem a szövetség politikai és katonai kohéziójának megbomlasztása, elpusztítása. Ehhez pedig nincs szükség arra, hogy újra oroszok masírozzanak Berlin utcáin, elegendő lenne a hírszerzési, dezinformációs műveletek és a kiber támadások csúcsra járatása, ráadásul csak néhány tagállamban kellene alkalmazni a módszert, a belső repedés onnantól megállíthatatlanul terjedne tovább.
„Az elmélettel több gond van. Az egyik, hogy az ukrajnai háború előtt pontosan ugyanezt jósolták a szakértők, egy olyan háborút, amely már semmiben nem fog hasonlítani a klasszikusokra, a fegyverek nyers erejének a helyét pedig teljes egészében átveszi egy új hadviselés. Nem lett igazuk”
Ukrajnában hagyományos háború zajlik – ráadásul hagyományosan területfoglalási céllal -, a főszerep pedig változatlanul a tüzérségé, a harcjárműveké és a légvédelemé. Oroszország a konfliktust megelőző években valóban egy technológiára összpontosító, „karcsúbb” haderő kiépítésére törekedett – aztán villámgyorsan visszatért az izom-hadviseléshez, a mennyiséget és a tűzerőt a középpontba állítva.
A másik, nem kellett ahhoz semmiféle orosz dezinformáció, hogy Trump kijelentse, az Egyesült Államok – amely jelenleg még mindig egyenlő a NATO-val – prioritása immár nem Európa, hanem a Közel-Kelet és Kína. Ezzel pedig előre vetítette egy Amerika nélküli védelmi rendszer, egyben a NATO európai szárnyának megerősítését tartalmazó koncepciót.
„Ami azt illeti, az elnök a NATO 5. cikkelyével kapcsolatban is erős kérdőjeleket fogalmazott meg, mondván, azt igen tágan lehet értelmezni”
Ez az a passzus, ami a szövetség alapértékét hordozza, a kollektív védelem elve, amely a köztudat szerint kimondja, hogy egy tagállam megtámadása az összes tagállam elleni támadásnak minősül, a NATO tehát ebben az esetben összezár és együttesen, fegyverrel védi a megtámadottat, illetve támadja az agresszort. Csakhogy ez így nem szerepel a híres 5. cikkelyben, Trump tehát nem blöffölt, amikor a vállát vonogatta rá, és burkoltan megüzente, amennyiben az európai tagállamok háborút provokálnak ki Oroszországgal, ne vegyenek rá mérget, hogy az Egyesült Államok az 5. cikkelyt fogja alapul venni. Ami szó szerint így szól:
„A Felek megegyeznek abban, hogy az egyikük vagy többjük ellen, Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek. Ennél fogva megegyeznek abban, hogy ha ilyen támadás bekövetkezik, mindegyikük az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. Cikke által elismert egyéni vagy kollektív védelem jogát gyakorolva támogatni fogja az ekként megtámadott Felet vagy Feleket azzal, hogy egyénileg és a többi Felekkel egyetértésben, azonnal megteszi azokat az intézkedéseket, ideértve a fegyveres erő alkalmazását is, amelyeket a békének és biztonságnak az észak-atlanti térségben való helyreállítása és fenntartása érdekében szükségesnek tart”
Mint olvasható, valójában a tagállamok belátására van bízva, mit tartanak szükségesnek a béke és biztonság helyreállítása érdekében. Az, hogy Trump semmiképpen nem akarja az Egyesült Államokat egy Oroszország elleni háborúba belekeverni, éppen elegendő indok az 5. cikkely America First-féle értelmezéséhez. A cikkely szándékosan homályos. Amerika aggályaira válaszul fogalmazták meg így a második világháború után, pontosan azért, hogy ne kényszerítse bele az Egyesült Államokat automatikusan egy európai konfliktusba. Egyetlen alkalmazásakor, 2001. szeptember 11-e után sem volt kollektívnak nevezhető az Egyesült Államok támogatása. Ennek megértéséhez pedig Trumpnak nem volt szükség semmilyen putyini hibrid hadviselésre vagy dezinformációra.
De mi lenne, ha…?
Semmi nem támasztja alá, hogy a Kreml akár kétfrontos, akár Ukrajna legyőzésével vagy egy neki kedvező békével egy NATO-ország elleni háborút akarna indítani.
„Ha azonban szétnézünk a különböző forgatókönyvek között, találunk egy favoritot, amely logikusan a balti államokat jelöli meg konfliktuspontként, vagyis Oroszország a NATO északkeleti szárnyát venné célba. Ez a régió ugyanis egyfelől egykor a Szovjetunió részét képezte, másfelől máig jelentősebb orosz kisebbség él itt”
Egy elképzelt támadás a forgatókönyv szerint – ezt a verziót pedig még Gabrielius Landsbergis, a keményvonalas volt litván külügyminiszter is magévá tette – csupán szerét kell ejteni, hogy a Moszkvából lezárt ajtókkal a kalinyingrádi exklávéba tartó vonat Litvánián áthaladva leálljon. Oroszország a saját trükkjét agressziónak bélyegezve csapatokat küldhetne a „térségben rekedt orosz állampolgárok kimentésére”, ezzel megtámadná Litvániát, de ha már ez megtörtént, akkor egy füst alatt Észtországot és Lettországot is. Ugyanekkor elzárná a Litvániát Lengyelországgal összekötő Suwałki-folyosót, vagyis az egyetlen szárazföldi összeköttetést a balti államok és a NATO többi európai országa között. Hogy a fiktív háború még zökkenőmentesebben induljon, az orosz haditengerészet átvenné az ellenőrzést az egyébként immár minden irányból NATO-tagállamok által határolt Balti-tenger felett, és elfoglalná az összes benne elhelyezkedő szigetet.
„A balti országok azonnal az 5. cikkelyért kiáltanának, és ellentámadást indítanának Oroszország, illetve képzeletbeli háborús szövetségese, Belarusz ellen”
Innentől kezdve – véli a szcenárió -, ha a NATO egésze nem is mozdul meg a baltiak védelmében – lásd az 5. cikkely nem kötelező érvényű tartalmát -, néhány közeli állam, elsősorban Lengyelország és Finnország beavatkozna. Ahogyan az Egyesült Államok, úgy az európai nukleáris hatalmak sem feltétlenül azonnal és fegyverrel lépnének közbe az eszkalációtól való félelem miatt, a csapások és ellencsapások hullámai azonban előbb-utóbb az összes NATO-országot bevonnák a konfliktusba.
„Az azonnali újabb energiaválság, a piacok és a pénzügyi rendszerek krízise, az ellátási láncok összeomlása a háború első évében 1,3 százalékos, azaz közel 1,5 ezer milliárd dolláros kiesést okozna a globális termelésből, a veszteség pedig minden egyes újabb ország konfliktusba való becsatlakozásával csak nőne”
Csak a balti államok gazdasága 43 százalékos veszteséget szenvedne el. Az Európai Unió egészét tekintve az erőltetett fegyverkezés némileg csökkentené a megnövekedett energiaköltségek, a piaci turbulencia és az infrastruktúra pusztulásának hatásait, de a GDP így is 1,2 százalékkal zuhanna. Ami azonban Oroszországot illeti, a teljes háborús üzemmód miatt 1 százalékos GDP-csökkenés lenne a hatás, köszönhetően elsősorban az évek óta tartó szankciós nyomás miatt kialakított gazdasági buboréknak. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok a földrajzi távolság és a magas védelmi kiadásaik okán 0,2, valamint 0,7 százalékos GDP-veszteséget szenvedne el, míg Kína 0,8 százalékot veszítene a háború első esztendeje alatt.
És ami a legvalószínűbb…
Míg az elemzők futószalagon gyártják az extrémebbnél extrémebb forgatókönyveket, két olyan szcenárió létezik, amelyet komolyabban kell venni, mint egy NATO és Oroszország közötti konfliktust. Az egyik egy ukrán-orosz békekötésről szól, olyan biztonsági garanciákkal, amelyek betartásáért globális konszenzusra lesz szükség, de semmiképpen nem fenyegetettségi alapon, vagyis a NATO-nak vissza kell változnia azzá, amiért létrejött. Védelmi szövetséggé, amelynek célja nem egy érzelmi alapon vezérelt háború elé sietés, hanem annak éppen az ellenkezője. Ebben a folyamatban benne foglaltatik Oroszország legfontosabb követelésének teljesítése, a jogi érvényű garancia arra, hogy Ukrajna nem lesz a szövetség tagja, valamint az 5. cikkelyben foglaltak nagyon alapos újraértelmezése. Minden, amit jelenleg a szövetség európai szárnya tesz, még akkor is csak az Egyesült Államok függvényében értelmezendő, ha egyébként célja éppen az Egyesült Államok nélküli védelem lehetőségeinek kidolgozása.
„A békekötés feltételezné Oroszország visszailleszkedését a világkereskedelmi folyamatokba is. Amennyiben Európa a későbbiekben is ragaszkodna a hidegháborús módszerekhez, nemcsak a háborúnak, de magának a békének is vesztese lenne”
Míg az Egyesült Államok letarolná a befektetési és energiapiacot régi-új orosz kapcsolatai segítségével, Európa még mindig a háború válsághatásaival küszködne. Pedig – szintén a Bloomberg Economics kalkulációi szerint – a kereskedelem és a gazdasági kapcsolatok újraindítása (a 2021-es szinten) kiindulópontként 0,5 százalékkal növelné Európa és Oroszország GDP-jét, míg 0,3 százalékot tenne hozzá a globális gazdasági növekedéshez.
Ennek realitása azonban – főleg amióta Trump elnök szankciós és fegyverszállítási fenyegetéseket fogalmazott meg a diplomáciai kísérletek után Oroszországgal szemben – jelenleg csekélynek tűnik. A háború állása egyre inkább Putyinnak kedvez, ő pedig csak abban az esetben hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni, ha legerősebb feltételei – a megszállt területek jogi értelemben vett elcsatolása, Ukrajna NATO-tagsági tilalma – feltétel nélkül teljesülnek.
„A legvalószínűbb forgatókönyv tehát az, hogy a végtelen háború folytatódik, paradox módon folyamatosan a tárgyalásos rendezésre várva”
Ezalatt az európai fegyverkezési robbanás messze nemcsak a külső biztonsági környezetre, hanem a belpolitikai struktúrákra is kihat. A jóléti rendszer átalakítására, új adónemek bevezetésére – elsősorban a középosztály kárára -, sőt a társadalmi szerződések újradefiniálására ösztönzi a kormányokat. Ha az orosz „fenyegetés” stratégiai indokká és indoklássá válik, az olyan európai paradigma váltáshoz vezet, amely mindent egy nem létező háború vetületéből vezet le, egzisztenciális előfeltételként kezelve azt, háttérbe szorítva társadalmi kohéziót és gazdasági fenntarthatóságot egyaránt.
„Az uralkodó európai kommunikáció ellenére semmi nem támasztja alá, hogy Oroszország valóban támadásra készülne NATO-tagállamok ellen. Az európai politika azonban jobban fél a narratívájának összeomlásától – ezzel ugyanis alapjaiban kérdőjeleződne meg az új gazdasági modelljük alapja -, mint magától a háborútól”
Újradefiniálni költségvetést, társadalmi berendezkedést és gazdaságot túl súlyos ár – az Oroszország–NATO-háború ködös elképzelése ráadásul éppen az európai NATO provokációi miatt ölthet konkrét körvonalat. Csehov puskája valójában önmagában semmit nem jelent a színpadon. Az orosz fenyegetettség az európai reakcióktól válik azzá, ami – reális lehetőséggé.
Az írást jegyezte: Révész Béla Ákos
(Az írás eredetileg a makronom.eu blogon jelent meg, itt olvasható.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
Tuco says:
“Peszkov szóvivő arra mutatott rá, elpocsékolt idő volt arról biztosítani a NATO-t, hogy Moszkvának nincsenek háborús szándékai vele kapcsolatban.”
Valóban az volt, de nem mindegy, miért. A sajnálatos tény az, hogy egyetlen nyugati vezető sem bízik meg Putyin ígéreteiben (egy ideje már Trump sem). A Krím annektálásával és Ukrajna megtámadásával Putyin legalább 5 nemzetközi egyezményt sértett meg: ENSZ Charta, Helsinki Záróokmány, EBESZ irányelvek, Budapesti Memorandum, Orosz-Ukrán Barátsági Szerződés (1997). Még napokkal Ukrajna megtámadása előtt is tagadta, hogy ilyen szándéka lenne. Ezek után ki hinne bármilyen hasonló ígéretének?
Európa valóban fegyverkezik – és jól teszi, mert a Trump-féle amerikai vezetés támogatására válsághelyzetben nem számíthat biztosan, miközben Oroszország gőzerővel fegyverkezik. A finnek, a baltiak, a lengyelek és a románok a saját keserű történelmi tapasztalataikból kifolyólag nagyon is komolyan veszik az orosz fenyegetést.
Én sem örülök az európai újrafegyverkezésnek, mert ezer más értelmesebb dologra el lehetne költeni a pénzt, de a biztonságnál nincs fontosabb. A háborút pedig csak úgy lehet megelőzni, ha megfelelő elrettentő erőt mutat fel Európa a potenciális agresszorral szemben. Az első hidegháború idején is így működtek a dolgok, most sem lesz másként. Sajnos.
brüsszelita says:
A háborút kölcsös előnyökön alapuló együttműködéssel és egymás biztonságának szem előtt tartásával lehet elsősorban megelőzni, és ha kell felszámolni, amiben a Európa nem jeleskedett az utóbbi időben, de előtte sem. Most viszont eszkalálja a helyzetet, ami újabb háborúhoz vezethet ahelyett, hogy Oroszoszággal a realitások talaján idejekorán megállapodna. Nem pedig hagyná magát az USA által kiszipolyozni és lenyomni, mert az igazi veszély Európát onnan fenyegeti, főleg ha az USA
összefog ellene Oroszországgal, mert még ahhoz sincs bátorsága és esze, hogy a harapófogót elkerülje. Persze a nemzetközi jogot, meg az agressziót lengetheti, nem mintha nem ő nyomult volna be Ukrajnába, de az nem fog segíteni rajta, hogy álszent módon a szűzlányt eljátssza, mert azt már otthon sem hiszik el nála.
Peterdi Nagy László says:
Az igen komoly elemző cikk állításait azért is kell nagyon komolyan venni, mert a szerző nemcsak az európai “készségesek” nevetségesen könnyű érveivel foglalkozik, hanem a két szembekerült nagyhatalom, és általában a világ nagyhatalmainak, és a nemzetközi szervezeteknek az egyáltalán nem elhanyagolható felelősségével is. A szerző láthatóan jól ismeri ezt a kérdésfelvetést: Oroszország a hibás. Csakhogy az ultimátumot az új amerikai elnök fogalmazta meg, aki a kölcsönösen előnyös gazdasági együttműködés stratégiáját javasolta a egy már túlhaladott fegyveres megoldás helyett. Ennek elfogadásával mind a két fél és általában is az egész világ rosszul járna, mert elveszítené hitelét az új, produktívabb és igazságosabb világrend, amelynek körvonalai már kezdtek is kirajzolódni. A kérdést már így kell feltenni: milyen minőségű lesz az a tűzszünet vagy béke, amelyet ilyen “izmozással” fogunk létrehozni?- Kul- és belpolitikailag! – A sikeresen felmorzsolodni kezdett FAL mind a két oldalán!
brüsszelita says:
A cikk jól foglalja össze a lényeget, azonban azt el lehet intézni néhány sorban is:
A nyugati ruszofób háborús hisztéria egy olyan terv része, amellyel a világot uraló globális erők meghatározó csoportja megpróbálja átmenteni hatalmát azokra a válság utáni időkre, amelynek egészen más lesz a berendezkedése. Ezért az Európában hatalmon lévő köröknek érdeke az ukrán háború elhúzódása és eszkalálása, ily módon az orosz vezetés is pontosan tudja, köthet ő akármilyen békét vagy tűzszünetet, attól nem fog változni az EU politikája, ezért a füle botját se mozgatja a szirén hangokra és provokációkra.
Azt is tudja, ha Moszkva a háborús győzelmével a brüsszeli politikusokat sarokba szorítja, azok kétségbeesésükben mindenre képesek lennének, mert a legfontosabb projektjük esne kútba, nekik egzisztenciális kérdés a háború folytatása és a narratívájuk szajkózása.
Ily módon ez a róka fogta csuka esete, amikor először a nyugat akarta Putyint elzavarni a háborúból fakadó belső elégedetlenségre hivatkozva, viszont most ő akadt horogra, és nem tud leszakadni róla.
Ugyanakkor Putyin a halat óvatosan fárasztja, nehogy Lock Ness-i szörny váljon belőle mire partra húzza, körültekintően lépked Ukrajnában és a nemzetközi kapcsolatokban, nehogy aknamezőre tévedjen.
Tamás says:
“A védelmi politikát családi és történelmi hagyományok okán is oroszgyűlöletre helyező Kaja Kallas…”
A Wikipedia szerint Siim Kallas (a papa) “Korábban a Szovjetunió Legfelső Tanácsának a tagja…”