//Régi dicsőségünk a Balkánon
A Jellasics vezette sereget a pákozdi csatában győzték le a magyar felkelők #moszkvater

Régi dicsőségünk a Balkánon

Mérföldkövek a magyar-balkáni kapcsolatokban. A középkorban Bizánc gyengülésével a déli szláv népek a magyar királyság felé fordultak védelemért. A török hódoltsággal azonban a magyar nagyhatalmi pozíciók elvesztek.  Ma a legfőbb kérdés, hogy összefoghat-e Magyarország a balkáni országokkal.

Gyetvai Mária írása a #moszkvater.com számára

Oton Ivekovics festménye a Horvát honfoglalást ábrázolja #moszkvater
Oton Ivekovics festménye a Horvát honfoglalást ábrázolja

A koronavírus-járvány enyhültével egyelőre mindent felülír az indokolt vagy – egyesek szerint – indokolatlan derűlátás. Így annak következményeiről is kevesebb szó esik, és érezhetően ritkábban találkozhatni olyan értékelésekkel, amelyek szerint ez mérföldkő lesz az emberiség történetében. Kár. Mindig is voltak ilyen váratlanul bekövetkezett események, természeti csapások, köztük járványok, amelyek hirtelen megváltoztatták a történelem irányát, vagyis inkább talán láthatóvá tettek addig csak rejtve zajló folyamatokat. Aki ezeket előbb észreveszi, az megnyerheti a jövőt, legalább is a „futamot” a következő mérföldkőig.

„A magyar-balkáni kapcsolatok is bővelkedtek ilyen mérföldkövekben, s a magyar stratégákra nem mindig volt jellemző az éleslátás”

A középkorban nagyhatalmi pozícióban lévő Magyarország és a balkáni államok kapcsolatai igazából egy nagy veszedelem, a török hódítástól való általános félelem légkörében indultak. A szláv népek addig elsősorban Bizáncra támaszkodtak. A császár azért telepített le szláv törzseket, hogy ütköző zónát képezzen a tőle északra fekvő avar birodalom felé. Viszonzásul e népek elfogadták Bizánc főhatalmát. Ez azonban inkább csak formális volt, mivel igazi főhatalmat a több oldalról (bolgárok, normannok, törökök) szorongatott, és belviszályok dúlta császárság már egyre kevésbé volt képes gyakorolni. Ekkor fordultak a nagyhatalomnak számító magyar királyság felé védelemért, amit a magyar uralkodók lehetőségeikhez, és aktuális külpolitikai céljaikhoz mérten meg is adtak, egészen a Magyarországon is bekövetkezett török hódoltságig.

A középkori balkáni szláv államok közül a legjelentősebb a szerb volt (Raska), amely a Nemanjics dinasztia alatt (1167-1371) birodalommá nőtte ki magát. Befolyása az egész balkán félszigetre kiterjedt. Szent István korától intenzív kapcsolatunk volt vele, amelyet a dinasztikus házasságok, és a főnemesség kiterjedt családi kapcsolatai még szorosabbra fűztek. Közvetlen érdekütközés még nem volt köztünk, mert a két állam terjeszkedési iránya nem esett egybe. Szerbia a bizánci területek felé orientálódott, Magyarország pedig inkább az Adria, illetve a mai Szerbia nyugati része, valamint Bosznia felé.

„Később, Imre király már uralma alá akarta hajtani a Bizánctól függetlenedő Szerbiát és Bulgáriát. Az 1202-es hadjárata után felvette a „Szerbia királya” címet, amelyet attól kezdve több magyar uralkodó (például III. Béla vagy az Anjou királyok) viselt”

Később a Habsburg uralkodók erre a tulajdonképpen sohasem létezett alárendeltségi viszonyra hivatkozva, a magyar korona jogán viseltek hadat Szerbia felszabadítására. IV. István Uros cár halála után a szerb birodalom kis fejedelemségekre esett szét. Ezek főként egymással hadakoztak, s ez által megkönnyítették a török hódítók dolgát.  Magyarország támogatta őket, de a törökök ellen hadat viselő magyar uralkodóknak (mint Zsigmond vagy Mátyás) mindig számolniuk kellett azzal, hogy déli szomszédaink kiegyeznek a törökkel, s vazallusként hozzájuk csatlakozva ellenünk fordulnak. Mint tette ezt például Brankovics György szerb despota.

A számunkra szintén kiemelten fontos Bosznia-Hercegovinában folyamatosan erős magyar befolyás érvényesült, különösen a magyar-horvát perszonálunió létrejötte (1102) után.

„A magyar korona megszerezte Bosznia északi területeit, de sem Magyar-, sem Horvátországnak sem pedig Szerbiának nem sikerült a pozícióját tartósan megszilárdítani”

II. Béla ugyan 1137-ben titulusai közé felvette a „Ráma királya” címet. A megnevezés alatt azonban csak Hercegovina egy Szerbiával határos része értendő.  A belső megosztottság (például vallási: ortodox, katolikus, bogumil) és a két erős szomszéd, Magyarország és Szerbia nyomása ellenére a XII. században mégis sikerült viszonylag stabil államot létrehozni, amelynek bánjai azonban – legalábbis névleg – hol a magyar korona, hol a bizánci császárság vazallusai voltak.

A törékeny boszniai állam fénykorát a Kotromanić-dinasztia uralkodása alatt élte, közülük is kiemelkedik I. Tvrtko király uralkodásának ideje. 1391-ben bekövetkezett halála után azonban viszály támadt a trónutódlás körül, gyenge uralkodók váltották egymást, mígnem 1463-ban a török birodalom Boszniát is bekebelezte, s egészen új fejezetet nyitott a térség történetében.

Nemcsak az állam és a legfőbb méltóságok tűntek el, de a nemesség is. Jóllehet egyesek a muszlim hitre térve próbálták átmenteni birtokukat és kiváltságaikat. A török birodalom birtokpolitikája ugyanis egészen más volt. A földterületek a Porta tulajdonában voltak, ezekből érdemek és hivatal betöltése révén lehetett használatra birtokokat kapni. Ezek azonban nem voltak örökíthetők. A keresztény alattvalók arctalan tömeggé, „rájává”, sőt, alkalmasint rabszolgává süllyedtek. Az utóbbi a keresztények „kiváltsága” volt, muszlim embert ugyanis a vallási előírások szerint nem lehetett rabszolgasorba vetni. Magyarország pedig elvesztette önálló nagyhatalmi státusát.

„A török hódoltság időszakában a legnagyobb, mind a mai napig érezhető változás a magyar-szerb, kisebb mértékben, boszniai kapcsolatokban, a szerbek tömeges beáramlása volt Magyarországra”

Amikor a középkori szerb állam az 1389-es rigómezei csata után elveszítette önállóságát, Magyarország megnyitotta határait a menekülők előtt. Elsősorban a déli megyékben telepedtek le, a XVI. század végére azonban a magyarság már igen nagymértékben megfogyatkozott a Duna-Tisza közén, a Tiszántúl, az Alföldön és Erdélyben is. Egyes történészek abból következtetnek nagy számukra, hogy Jován, a fekete cár, aki fénykorában mintegy 15 ezer szerb fegyveresnek parancsolt, olyan jelentős szerepet játszott a Mohács után kialakult hatalmi vákuumban, hogy még a magyar trónra pályázó Habsburg Ferdinánd is versengett a kegyeiért, hogy eltántorítsa Szapolyai János támogatásától. Szabadkán rendezte be udvartartását, s külön szerb vajdaságot akart.

A nagymértékű délszláv beáramlást azonban a török megszálló csapatok összetétele is magyarázza. A győztes hadjárat után a meghódított területen berendezkedő oszmán csapatok tagjainak jelentékeny hányada szerb és bosnyák volt. Ennek egyik oka az, hogy a Balkánon a törökök rendszeresen szedték az úgynevezett gyerekadót. Nemcsak a hadsereg utánpótlására használták fel őket, hanem egyéni képességeiktől függően polgári, államigazgatási pályákra is képeztek ki közülük. Sokan igen magas pozíciókba kerültek a török hadi, illetve államgépezetben. A másik ok pedig az, hogy a meghódított balkáni területek keresztény lakosságának nem sok megélhetési forrása volt, ezért próbáltak katonáskodásból megélni. Különösen jellemző volt a szerbekre.

„A várőrségek többsége a XVI. századi Magyarországon szerb volt”

Egy ígéretesen induló, de később kudarcba fulladt törökellenes hadjárat folyományaként további több tízezer szerb költözött be Magyarországra a XVII.században  Csarnojevics Arzén pátriárka vezetésével. I.Lipót császár, arra hivatkozva, hogy magyar királyként a szerbeknek is parancsol, fegyverbe szólította őket a császári csapatok támogatására a török ellen, de a lakóhelyükön. Ezt a megszólítottak magyarországi meghívásnak vették, s ide érkezve a szerb pravoszláv egyház irányításával az ígértnél sokkal több kiváltságot követeltek maguknak.

„Ennek eredményeképpen a Mátyás korában készült összeírás szerint a Kárpát-medence 3 millió lakosából még 80 százalék volt magyar, ám a török kiűzése utáni 3 milliónak már csak 40 százaléka. Ebben a változásban már benne volt a magyarországi szerbek 1848-as felkelésének és a trianoni békének a csírája is”

A délszláv államok közül a legszorosabb kapcsolatban Magyarország Horvátországgal volt.  Társországként egészen 1918-ig, az Osztrák-Magyar Monarchia széteséséig. Megjelenésüket a frank és a bizánci birodalom határán egyes források a többi szláv népénél későbbre, a IX. századra teszik. Maga a népnév (hrvati) sem szláv, bizonyos vélekedések szerint perzsa eredetű. A Tomislav uralkodása alatt 925-ben létrejött  horvát királyság 1102-ben kötött perszonáluniót Kálmán magyar királlyal, s lett a magyar korona társországa. Dinasztikus házasságok okán magyar részről már korábban is támasztottak igényt a horvát trónra. A legeredményesebben Szent László, aki egy sikeres hadjárat után unokaöccsét, Álmost ültette a horvát trónra. A horvát uralkodó családdal szintén rokoni kapcsolatban álló Kálmán 1097-ben harcban legyőzte Álmos horvát utódát, aki maga is elesett a csatában.

„Az ilyen módon meghódított Horvátország államjogi helyzetét azzal rendezte, hogy horvát királlyá koronáztatta magát, elismerte a horvát nemzet jogait és jelképeit. Az ország élére bánt állított, aki az ő nevében kormányzott”

A XVI. században a törökök Szlavónia egy részét is meghódították, s 150 évig uralmuk alatt tartották. Annak felszabadítása után a még török uralom alatt maradt területekről várható támadások miatt létrehozták a katonai határőrvidéket. A török időkben elnéptelenedett területet menekült szerbekkel, mint határőrökkel népesítették be, ezért bécsi katonai irányítás alá tartozott. Horvát részről folyamatosan szorgalmazták bekapcsolását a horvát közigazgatásba. Attól kezdve azonban, hogy ez megtörtént, egészen napjainkig folyik a küzdelem az úgynevezett krajinai szerbek és a horvátok között. Szerbia igényt formál a területre, mert „ahol szerbek élnek, az Szerbia”. Jóllehet ez a szerb külpolitika vezérfonala, ám ezt csak a radikális jobboldal mondja ki.

A török uralom alól való felszabadulás után a legnagyobb és legmesszebb ható változást a napóleoni éra hozta. Az újabb mérföldkő a Habsburg jogar alatt élő délszláv népek számára a franciák által meghódított területeken létrehozott úgynevezett Illír Tartományok voltak. Dalmácia, Horvátországnak a Száva folyótól délre eső része, az Isztriai félsziget, Trieszt, Görz, Krajna és Karintia nyugati része. A fővárosa Laibach, a mai szlovén főváros, Ljubljana volt. Élén francia kormányzó állt. Ennek jóvoltából ízelítőt kaptak a közös délszláv államból. A népnyelv kvázi hivatalossá tétele nagy lökést adott annak kiművelésére, és ezáltal kedvezően hatott a kulturális és nyelvi identitás fejlődésére.

„Ez a történelmi léptékkel mérve rövid időszak (1809-1813) mélyen bevésődött elsősorban az értelmiség emlékezetébe, s más tényezőkkel együtt – mint a pánszlávizmus – a nemzeti öntudatra ébredés kiinduló pontja lett”

Az utóbbi sem spontán támadt fel a szláv népekben, hanem kívülről (Oroszországból) érkezett, s csak addig élt/él, amíg a külső érdek fennállt/fennáll. Harmadik féllel szemben (sajnos sok esetben a magyar) működött, egymás között azonban a szláv népek körében vékony az egyetértés, amit sok más példa mellett Csehszlovákia és Jugoszlávia szétesése is mutat.

A Jellasics vezette sereget a pákozdi csatában győzték le a magyar felkelők #moszkvater
A Jellasics vezette sereget a pákozdi csatában győzték le a magyar felkelők
Forrás:WIKIPÉDIA

Ettől kezdve konfliktusosabbá vált a magyar-horvát együttélés, ami az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc ellen Jellasics bán által vezetett horvát felkelésben csúcsosodott ki. Többek között francia forrásból kaptak bátorítást a szerbek is függetlenségük kivívására, ami azonban csak a XIX. század második felében sikerült. Ettől kezdve erőteljes Monarchia-ellenes propagandába kezdtek, s a délszláv népek – természetesen szerb dominanciával – történő egyesítéséért harcoltak.

„Mivel a Monarchia is a Balkán felé igyekezett kiterjeszteni csápjait, elkerülhetetlen volt az ütközés”

Ennek a – szerb részről terrorista eszközökkel is vívott – harcnak legfontosabb színtere volt Bosznia-Hercegovina, amelyet a Monarchia 1878-ban megszállt, majd 1908-ban annektált. Jóllehet az osztrák-magyar igazgatás a szó szoros értelmében gyarmati sorból emelte fel az országot. A semmiből teremtett út- és vasúthálózatot, korszerű iskolarendszert és egészségügyi ellátást, ipart és bányászatot. Ezek az eredmények azonban mit sem számítottak az „ellenszurkoló” Törökország, a Bosznia-Hercegovina bekebelezéséért harcoló Szerbia és a vele kapcsolatban nagy terveket dédelgető európai hatalmak számára.

„Az európai, illetve az ekkor már számításba veendő, de itt és most nem érintett amerikai hatalmi központokban más jövőt szántak a térségnek, s a háttérben szívósan munkálkodtak annak megvalósításán”

Európában a francia és az orosz politika összpontosított a térségre a legintenzívebben. Nagy-Britannia a német egyesítésig nem folytatott következetesen aktív politikát a kontinensen. Ennek ellenére a harmadik helyre sorolandó a délszláv térség jövőjét tervezgető nagyhatalmak között. Elsősorban azért, mert fölöttébb érdekelt volt a német és az orosz befolyás mérséklésében, továbbá a török birodalom szétesése után esedékes területi osztozkodásban.

A balkáni kisnépek felszabadítása jó eszköznek tűnt ennek megsürgetésére. Az is világos volt, hogy egyenként aligha képesek önálló államot alakítani, összefogásukra – London és Párizs számára legalábbis – Szerbia tűnt a legalkalmasabbnak. Anglia tervei között a Habsburg Birodalom megszüntetése eredetileg nem szerepelt. A Bécsi Kongresszuson ismét felosztott lengyelekében azonban, akiktől tanácsokat kaptak, igen.

„Így kerültek be a horvát és a szlovén területek is a szerb vezetéssel megvalósítandó délszláv gyűjtőállamba. Szerbia kezdetben ezért nem lelkesedett, sokkal inkább szerette volna a saját területét megnövelni”

Ám, amikor belátta, hogy csak az előbbihez kaphat nagyhatalmi támogatást, „délszlávia” ötletét is felkarolta. Több tényező együttes hatása vezetett az I. világháború kirobbantásához és azt követően a közös délszláv állam létrehozásához, amelyre sem Bécsnek sem Budapestnek nem volt befolyása. Az I. világháború után megalakult délszláv „gyűjtőállam” leleplezte a horvátok és a szerbek barátságának illúzióját.

Ahogyan a II. világháború idején a szerb kormánnyal kötött meg nem támadási szerződés sorsa a magyar-szerb barátságét is. A szerződést aláíró szerb kormányt, brit segédlettel megbuktatták. A titói Jugoszlávia rehabilitálta a csetnik mozgalmat, amelynek térképén Szerbiához csatolandó Szeged, Baja és Pécs is, ahogy ezt már Fekete Jován is elképzelte.

Az 1990-es években, Jugoszlávia szétesése ismét hozott délszláv beáramlást Magyarországra. A kirobbant háborút a nagyhatalmak elfojtották, az ezután kialakult politikai-területi felosztás átmeneti. Az újrarendezésre kész tervek vannak, amelyek – ahogyan ez a történelemben lenni szokott – nem biztos, hogy ebben a formában megvalósulnak.

„Azt azonban érdemes szem előtt tartani, hogy egy újabb, Oroszországot elszigetelni hivatott „gyűjtő állam” részeként Magyarországgal is számolnak”

Már a XIX-XX. század fordulóján is voltak erre vonatkozó forgatókönyvek. Magyarországot újabban szokás a délkelet-európai országok közé sorolni, ezért is tanulságos visszamenőleg is megvizsgálni, hogy mit őrölnek a „nemzetközi malmok”. Már csak azért is, nehogy túl késő legyen, mire a mostani elképzeléseket dekódoljuk, s ez legyen az újabb mérföldkő, Magyarország és a Balkán históriájában.

Abban a históriában, amelynek kapcsán elmondhatjuk, hogy a gondolkodást mindenképpen valós helyzetértékelésre kell alapozni. Ennek legfontosabb eleme a történelmi tanulságokat is levonva az, hogy Magyarország nem nagyhatalom többé, hanem egy a kontinens nyugati és keleti része közé ékelődött kis országok közül. Ez még akkor is igaz, ha vannak nála kisebbek is (mint például Horvátország, Szlovénia). Ennél fogva Nyugat- és Kelet-Európa (Oroszország) a jövőben is befolyásolni próbálja majd ezt a találóan Köztes-Európának is nevezett térséget.

„A jelen válság után azonban Nyugat-Európa nem lesz abban a helyzetben, hogy akár politikai, akár gazdasági téren megfelelő eréllyel lépjen fel”

Még az sem zárható ki, hogy nemcsak az EU, hanem egyes tagállamai, főként az etnikailag és történelmileg nem egységes országok (mint például Németország, Olaszország vagy Spanyolország) darabjaikra hullanak, s így lehetőség adódik új szerveződésekre az európai államok között. Ha eltekintünk attól a korántsem elképzelhetetlen fejleménytől, hogy egy „mindenki mindenki ellen” harc lesz a következménye, vagy egy távoli hatalom (Kína) befolyásának fokozott érvényesülése (amelynek a „divide et impera” jól bevált módszere alapján szintén a megosztottság lesz az érdeke), egy fontos kérdés adódik. Legalábbis a jelen írás témája szempontjából.

„összefoghat-e Magyarország a balkáni országokkal”

Voltak már erre nézvést próbálkozások (mint például a Kossuth-féle Dunai Konföderáció vagy a Tanácsköztársaság bukása után kikiáltott Baranya-bajai Szerb-Magyar Köztársaság), sikertelenek. Egy újabb sem kecsegtetne semmi jóval, legalábbis magyar szempontból, mert további területi veszteséggel járna. A szerb expanziós törekvéseknek ugyanis nincs vége, s Pasics óta világos, hogy Magyarország ennek útjában van. Ahogyan a horvátok is.

„Egy újabb délszláv gyűjtőállam létrehozása, – amire egyébként erős EU-s késztetés is van -, tulajdonképpen ennek a függvénye”

A szlovén társadalom megosztott, de jelentékeny része nem ódzkodik a szerbekkel való újabb összefogástól. Bosznia-Hercegovinában erős a szerb elem, Montenegró lakossága pedig szerb, s „különutassága” a jelenlegi vezető garnitúra pozícióban maradásának függvénye. A horvátok „megdolgozása” folyik, bár inkább az ellenségességet szítja a baloldal és a liberálisok, s velük együtt a szerb kisebbség. Ha idén nyáron visszakerül a baloldal a hatalomba, túlfeszítheti a húrt, s konfliktus lehet a vége. Az albánoktól Szerbia el akarja, és el is fogja magát határolni. Macedónián az albánok, és (talán) a bolgárok fognak osztozni.

Száz szónak is egy a vége, a Balkánon – legalábbis a szomszédságunkban – változatlanul Szerbia a legerősebb, és tegyük hozzá külpolitikai téren a legügyesebb állam.

MEGOSZTÁS