//Putyin „barátai” és a Nyugat alkonya

Putyin „barátai” és a Nyugat alkonya

MEGOSZTÁS

Európa liberálisai magukat is becsapják, amikor a valódi gondok feltárása helyett Putyin Oroszországában látják a bajok fő okát

Gyengül a sokáig uralkodó liberális világrend. Az európai trendeket nézve a hagyományos elitek gyengüléséről, egyfajta konzervatív reneszánszról, a globalizációba, mint mindent megoldó eszközbe vetett hit megrendüléséről, az új alternatívák megjelenéséről beszélhetünk. Ezt igazolja közvetve a kétségbeesett segélykiáltásként is felfogható megszólalások és írások sora.

A napokban például vezető anyagában a The Economist arról értekezett, hogy milyen veszélyek leselkednek a világban a demokráciára. Hiába, éppen a demokrácia mögé bújva lehet a leghatásosabban negligálni az alternatívák megjelenését. Az írás egyebek mellett Vlagyimir Putyin orosz, Recep Tayyip Erdoğan török elnök vagy Orbán Viktor magyarországi rendszerét említi, ahol az erős vezetők a valódi sérelmekre és félelmekre rájátszva ellenségképeket kreálnak, majd a gerjesztett félelmet és elégedetlenséget kihasználva gyengítik és erodálják a liberális demokráciát.

Ezzel párhuzamosan Guy Verhofstadt liberális európai parlamenti vezető felszólalásában azt követelte, hogy az unió váltsa le a tagországaiban megválasztott populista kormányokat. Az Európai Unió soraiban lévő árulókról beszélt, akiket csak Putyin vezérszurkolóinak nevezett. Nigel Farage, Marine Le Pen, Gert Wilders nevét említette, akiknek a célja szerinte Európa elpusztítása, a liberális demokrácia legyilkolása.  Az illiberális ármánykodókhoz sorolta még a fentiekkel szövetkező Lech Kaczyńskit, Matteo Salvinit és Orbán Viktort.

E két gondolatmenet közös eleme, hogy a liberális világrend veszélyben van, s azt mindenekelőtt Putyin és „barátai” akarják szétverni. A nyugati fősodor ugyanis szereti mindenben Moszkva kezét látni. Ám mielőtt komolyan vennénk ezt az eszmefuttatást, folytassuk csak tovább ezt a sort. Mert a Kreml úgynevezett csapatába szokták sorolni még Milos Zemant, akiről csehországi sikere kapcsán hallhattuk az egyik oldalról diadalittasan, a másikról döbbenettel, hogy egyre gazdagabb a Kreml európai kollekciója. Moszkvában Zemannal egy sorban említik a finn államfő Sauli Niinistőt, aki szintén nemrégiben ismételt, és ciprusi kollégájukat, az ugyancsak az idén sikeresen szereplő Nikosz Anasztasziadiszt. De a Kremlnek kedvező eredmény született tavaly Ausztriában, ahol az Oroszországgal eddigi sem ellenséges koalíciót a vele még inkább jó kapcsolatokat ápoló Szabadságpártot is magában foglaló másik váltotta. Németországban a Putyinnal ellenséges Zöldek helyett a Moszkvában mindig szívesen látott szociáldemokratákkal alakított kormányt Angela Merkel, miközben megerősödött az Európát, benne Oroszországot a fősodorral ellentétesen látó AfD is. Megbékélni látszik Putyinnal az új francia elnök Emmanuel Macron is, aki a nyár elején ellátogatott a szentpétervári gazdasági fórumra.

„Putyin barátainak” köre az olasz választásokon bővült, és Magyarországon ismét kétharmadot szerzett a Moszkvával pragmatikus kapcsolatokat építő Orbán Viktor. Ha hozzávesszük mindehhez, hogy Robert Fico szlovák vagy Alekszisz Ciprasz görög miniszterelnök hagyományosan jó kapcsolatokat ápol Oroszországgal, a NATO-tag Törökorszéág elnöke Recep Tayyip Erdogan pedig már Sz-500-as rakétákat fejlesztene közösen Moszkvával, akkor kezdjük megérteni az európai liberálisok idegességét.

E felsorolásból is láthatjuk, hogy átalakulóban van a világ, akkor már érthetővé válik az is, hogy a jövőért folytatott harcban miért ilyen fontos egyes erők szemében a viszonyulás Putyinhoz. Egyrészt sokan úgy gondolják, hogy a hidegháborúban jól felépített ellenségkép – lám-lám a Nyugat is épít ellenségképeket, nemcsak az úgynevezett illiberálisok – még működik, s erre rájátszva le lehet járatni mindazokat, akik nem úgy gondolják, hogy Oroszországban medvék járnak az utcán usankában, s Moszkva el akarja pusztítani a világot. Ám talán még ennél is fontosabb, hogy az orosz elnök rámutatva az úgynevezett fejlett világ kétszínűségére, másrészt a világban zajló folyamatok másféle olvasatát adva alternatívát mutat fel. S ebben sokan veszélyt látnak…

Ez az írás a Demokrata című hetiapban jelent meg, a teljes cikk itt olvasható

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.