„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Makronóm Intézet
Russian President Vladimir Putin and China’s President Xi Jinping make a toast during a reception following their talks at the Kremlin in Moscow on March 21, 2023. (Photo by Pavel Byrkin / SPUTNIK / AFP)
Gabriel Elefteriu brit stratégiai elemző cikke azt a mára közhelyszámba menő nyugati narratívát veszi célba, amely szerint Vlagyimir Putyin stratégiai értelemben dilettáns, elhibázottan rohant be Ukrajnába, elakadva egy véres, drága és kilátástalan háborúban, miközben elszigetelte Oroszországot Európától és megerősítette a NATO-t. A szakember úgy látja, ez a kép leegyszerűsítő és erősen Nyugat-centrikus. Felidézi, a 2022-es inváziót a legtöbb nyugati szakértő „epikus hibaként” értékelte, de a Kremlben valószínűleg elkerülhetetlen, utolsó eszközként tekintettek rá abban a hitben, hogy egy későbbi háború még nehezebb lett volna, ha például Ukrajna a NATO-ba kerül. A szerző nem azt állítja, hogy az invázió „jó döntés” volt, hanem azt, a puszta tény, hogy sor került rá, önmagában nem elegendő Putyin stratégiai alkalmatlanságának bizonyítására.
„Érvelésének központi eleme, hogy a háború több mint három évével a hátunk mögött Oroszország – minden nyugati várakozással szemben – továbbra is állva maradt, sőt katonailag is fokozatosan előrehalad”
A „benzinkút atombombákkal” típusú gúnyos nyugati toposzokkal szemben az orosz gazdaság nem omlott össze a példátlan szankciós nyomás alatt, a háborús termelés felfuttatása és a viszonylag alacsony államadósság nagyrészt Putyin hosszabb távon épített gazdaságpolitikájának eredménye – olvasható a cikkben. Emellett Moszkva gyorsan keletre és a „globális Dél” felé fordította külgazdasági kapcsolatait, miközben Kínával, Iránnal és később Észak-Koreával is mélyítette a stratégiai együttműködését.
„A Nyugat által várt nemzetközi elszigetelődés elmaradt. Oroszország aktív szereplő maradt a BRICS-ben, és olyan kulcsországokat, mint India, nem sikerült Moszkvától elfordítani”
A katonai mérleggel kapcsolatban Elefteriu óvatos, nem beszél egyértelmű orosz győzelemről, de hangsúlyozza, hogy a frontvonalon és a stratégiai csapásmérésben az orosz fél előnyben van, miközben a hadsereg alkalmazkodott az új nyugati fegyverrendszerekhez, különösen a drónháborúhoz. A belpolitikai dimenzióban is Putyin javára írja, hogy a rezsim stabil maradt, a hatalomnak sikerült a konfliktust létkérdésként „eladni” az orosz társadalomnak.
Az elemző úgy véli, a legerősebb érv Putyin ellen a NATO bővülése és az európai fegyverkezés, de itt is felemás a kép. Miközben ugyanis Finnország és Svédország csatlakozása formálisan erősíti a szövetséget, Európa óriási összegeket kényszerül hitelből védelemre költeni egy olyan időszakban, amikor versenyképességi beruházásokra lenne szüksége.
„Ha Moszkva nem is tervezte NATO-tagok megtámadását, az európai túlfegyverkezés, az eladósodás és a gazdasági gyengülés végső soron mégis Putyin stratégiai egyenlegét javíthatja, és a Nyugatnak éppen ezért lenne létérdeke, hogy józanabbul, illúziók nélkül értékelje az orosz elnök teljesítményét”
Mondják, hogy az ukrajnai konfliktus egy proxy háború, ahol Ukrajna küzd a Nyugat helyett. De mi van akkor, ha a másik oldalon is egy proxy van, azaz Oroszország ebben az esetben Kína helyett küzd. Tehát nem teljesen beszélhetünk putyini stratégiáról, és az orosz (illetve kínai) cél nem is a gyors győzelem, hanem a Nyugat forrásainak erodálása és a „globális Dél” rokonszenvének megszerzése.
„Ebben az értelmezésben Moszkva nem egy önálló „nagyjátszmát” folytat, hanem egy Peking által is jóváhagyott hosszú háborút menedzsel. Olyat, amely folyamatosan leköti az amerikai és európai kapacitásokat, fegyverkészleteket, politikai figyelmet – eltérítve az energiákat például Tajvanról”
Kína számára Oroszország egyszerre stratégiai ütközőzóna és hasznos tesztpálya. az orosz haderő a saját bőrén próbálja ki a nyugati fegyverrendszerek képességeit, miközben Peking viszonylag olcsón jut energiához, nyersanyaghoz és katonai tapasztalathoz. A konfliktus időhorizontja is inkább kínai logikát tükröz. Pekingnek nem sürgős a rendezés, hiszen minden elnyújtott hónap tovább gyengíti a nyugati védelmi ipart, a költségvetéseket és a társadalom türelmét, miközben a „globális Délben” egyre inkább az „antikoloniális”, Nyugattal szembeni narratíva válik vonzóvá, amit az orosz diplomácia és a kínai médiagépezet egymást erősítve épít.
A kínai politikusok és értelmiségiek egyik alapműve A három királyság regényes története. Ha az ember végigolvassa a több mint kétezer oldalas regényt, könnyen talál benne olyan fejezetrészeket, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek a mai ukrajnai helyzetre.
„Egy hárompólusú erőegyensúly mintát, ahol a harmadik szereplő tudatosan kivár, miközben a másik kettő egymást gyengíti. A regény második fele jó irodalmi analógia arra a szituációra, amelyben Kína hagyja, hogy Oroszország és a Nyugat Ukrajna frontjain merítse ki egymást”
A regény közepétől kezdve kialakul a klasszikus háromszög:
– Vej: az északi nagyhatalom Cao Cao és utódai alatt a legnagyobb területű és erőforrással gazdálkodó kvázi „hegemón”.
– Su-Han: Liu Pej, majd Csu Ko-liang vezetésével egy kisebb, hegyvidéki hatalom, amelynek ugyan gyengébb az anyagi bázisa, de erős ideológiai legitimitást élvez, mint a Han-dinasztia örököse.
– Vu: a keleti, folyami-tengeri hatalom Szun Csüan dinasztiájával, gazdag, kereskedelemre támaszkodó állam, amelynek elsődleges érdeke a status quo és saját régiója védelme, nem pedig egy döntő, mindent kockára tevő háború.
A regény utolsó harmadában Su Csu Ko-liang elkeseredett, de kitartó északi hadjáratok sorozatát indítja Vej ellen, aki védekezik, időnként ellentámad, ám a két fél egymást őrli. Vu eközben csak korlátozottan avatkozik be, időnként kihasználja Vej lekötöttségét, támad egy-egy stratégiai erősséget, de alapvetően kerüli a végső összecsapást. A narrátor ezt a kiváró stratégiát szinte didaktikusan meg is nevezi, amíg Vej és Su egymással vannak elfoglalva, Vu számára kedvező a helyzet, mert a két rivális erőforrásai apadnak, miközben ő kíméli a saját haderejét és a gazdaságát.
Ez a logika pedig ismerősen csenghet a mai kínai stratégiai gondolkodásban. A regény azért fontos, mert a kínai döntéshozók és értelmiségiek jelentős része ezen az irodalmi „nyelven” szocializálódott: elég annyit mondani egy helyzetre, hogy „ez most olyan, mint Vu kivárása Vej és Su háborúja idején”, és a háttérüzenet – a harmadik pólus kiváró, erőforrás-kímélő stratégiája – azonnal érthető.
„Nemcsak A három királyságra jellemző, hanem a tágabb kínai geopolitikai tradícióra is az a motívum, hogy „idegennel verjük vissza az idegent”, vagyis egy külső fenyegetést egy másik külső erővel egyensúlyozunk ki, miközben mi magunk lehetőleg a háttérben maradunk, és a hosszú távú stratégiai pozícióra koncentrálunk”
Az ukrajnai háború értelmezhető ebben az irodalmi-stratégiai kódrendszerben is, ahol Kína számára Oroszország és a Nyugat kölcsönös kimerülése a „harmadik királyság” klasszikus előnyhelyzetét idézi.
A három királyság talán leghíresebb epizódja a Vörös sziklák csatája (filmen is megtekinthetjük), ahol két gyengébb fél – Liu Pej és Szun Csüan – szövetségben győzi le az északi hegemónt, a Cao Cao vezette Vej-birodalmat. Ez a séma gyakran kerül elő egy lehetséges jövőbeli ázsiai konfliktus analógiájaként. Egy regionális koalíció az Egyesült Államok ellen, vagy épp fordítva, egy regionális szövetség Kína felemelkedésének megfékezésére.
A regény vége azonban ennél jóval kijózanítóbb. Nem Vej, nem Su és nem Vu arat végső győzelmet, hanem a háttérben építkező Szima-klán, amely előbb bekebelezi a fronton harcoló hegemónt, majd Csin-dinasztia néven egyesíti Kínát.
„A hosszú háború kimeríti a szereplőket, és végül egy negyedik, türelmesen kiváró hatalom alakítja át a geopolitikai térképet”
Ha az ukrajnai háborút és a Nyugat–Oroszország–Kína háromszöget ebben az irodalmi kódrendszerben nézzük, Kína szemszögéből a Vörös sziklák képe csak az egyik lehetséges metafora. A másik – talán ez a kellemetlenebb nyugati olvasat – az, hogy miközben mi a fronton álló „királyságok” mozgását figyeljük, a valódi stratégiai kérdés az, melyik lesz a 21. század Szima-klánja, amelyik a háború utáni világ új egyensúlyát végül a saját képére formálja.
Az írást jegyezte: Matus Tibor
(Az írás eredetileg a makronom.eu blogon jelent meg, itt olvasható.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
