Most, amikor Ukrajnában feszül egymásnak Kelet és Nyugat, megmosolyogtató lehet egy olyan kis országban kialakult helyzetet az egész kontinensre veszélyesnek tekinteni, mint amilyen Montenegró. Pedig megfordult már a Balkánon Európa sorsa, és talán nem kell hozzá sok, hogy megint megtörténjen.

Gyetvai Mária írása a #moszkvater.com számára

A kicsiny és gyakorlatilag a XVII. századtól független balkáni ország a történelem során nem egyszer játszotta a gyújtó zsinór szerepét. Évszázadokig Oroszország „tolta” maga előtt a harcba, mint legnagyobb pártfogója. Cserébe nagy kedvezményeket és kiváltságokat ígért, amelyeket ráadásul maga Montenegró választhat meg. A gyengén felszerelt, de közmondásosan vakmerő montenegrói harcosok küzdelme a török erődítmények ellen kudarcra volt ítélve, de arra jó volt, hogy jelezze a Portának, Oroszország bármikor „tüzet gyújthat a hátában”, ha érdeke úgy kívánja. A montenegrói akciókat, persze, rendre kegyetlen török megtorlás követte.

„A rossz tapasztalat ellenére  Montenegró népe  évszázadok során lelkesen eleget tett Szentpétervár harcba hívó szavának, amihez persze vezetőinek nagyralátó tervei is hozzájárultak”

Péter vladika (püspök, a montenegrói pravoszláv egyház feje,  1852-ig egyben az ország világi vezetője), ezen a néven első a Petrovićok családjából – akik egészen az I. világháború végéig, a Szerb-Horvát- Szlovén Királyságba való betagozódásáig uralták Montenegrót – például azt tervezte, hogy orosz segítséggel  szláv-szerb császárságot alapít Dalmáciában, Dubrovnik (akkor: Ragusa)székhellyel. Montenegró mindenkor kapható volt arra, hogy támadást indítson a törökök, vagy a szerb és az orosz Balkán-politika útjában álló Osztrák-Magyar Monarchia ellen.

„Ezek az akciók közvetetten Törökország nagy riválisa, Oroszország, közvetlenül pedig a Monarchiával leszámolni és terjeszkedni vágyó Szerbia érdekeit szolgálták”

Mérföldkő volt a Berlini Kongresszus (1878), amelyen a nagyhatalmak megjutalmazták Montenegrót, amiért a hercegovinai felkelőknek támogatást nyújtott a törökök ellen. Elismerték önálló államiságát, és a felszabadított török területekből juttattak neki.  Az utóbbi révén muszlim hitűek népes csoportját, és a neki adott adriai partszakaszon katolikus horvátokat „utaltak” fennhatósága alá. Ez a kezdeti nehézségek után nem okozott nagyobb problémát, mert érdekes módon éppen ezekben a társadalmi csoportokban sikerült az államhoz való hűség érzését felébreszteni.

„Másként állt és áll a helyzet jelen pillanatban is az I. Balkán-háború (1912)után bekebelezett északi és keleti területekkel, amelyeknek  pravoszláv hitű szerb lakossága azóta sem azonosult a montenegrói állameszmével. Nemcsak, hogy tagadja a montenegrói nemzeti identitás létezését, hanem ki is szeretné irtani”

A Berlini Kongresszus révén került Montenegróhoz Bar kikötője, és egy 25 mérföldes adriai partszakasz, amely nagyban megnövelte a kis ország vonzerejét Szerbia és Oroszország szemében, de gyanakvást ébresztett Franciaországban és Nagy-Britanniában. Ezért korlátok közé szorították rendelkezését e fölött a terület fölött. Rögzítették, hogy Bar (akkor: Antivari) kizárólag kereskedelmi kikötő lehet, és bármely ország hadihajójának tilos oda a bemenet. Magának Montenegrónak is megtiltották, hogy flottát tartson. Ráadásul az egész partszakasz ellenőrzését a Monarchiára bízták.

Ez nem tetszett Szerbiának, és természetesen Oroszországnak sem. Szentpéterváron úgy látták, hogy Szerbia középhatalommá válása a legjobb biztosíték a Monarchia balkáni terjeszkedésének ellehetetlenítsére, ahhoz pedig  szükséges a területének megnövelése, egyesülése Montenegróval, és a tengeri kijárat megszerzése. Az orosz diplomácia igyekezett elérni a  Bar kikötőjére vonatkozó korlátozások feloldását, de Anglia és Franciaország ellenállásába ütközött.

„Az I. Balkán-háború eredményeképpen viszont megvalósult Szerbia és Montenegró közös határa, ahonnan már csak egy lépés volt összeolvadásuk egy államba. Ezt a lehetőséget az I. világháború hozta meg”

Montenegró az antant oldalán szállt be, de szövetségesei nem méltányolták ezt a béketárgyalásokon.  Nem engedték a győztesek asztalához, küldötteit a franciák házi őrizetben tartották mindaddig, amíg odahaza egy illegitim nemzetgyűlés meg nem szavazta a csatlakozást a közös délszláv államhoz. Montenegró 2006-ban állította vissza a függetlenségét, nem számítva egy rövid időszakot a II. világháború idején, amikor átmenetileg a fasiszta Olaszország segítette hozzá.

„Ez a függetlenség most megint veszélyben van. Az egyik oldalon ismét Szerbia, Oroszországgal a háta mögött, a másikon az Egyesült Államok, és a neki már csak asszisztáló európai hatalmak állnak”

Szerbia ugyanazt akarja, az egyesülést, de taktikát váltott. Első lépésben nem közös államot, hanem egy eléggé cseppfolyós formációt, a Nyitott Balkánt szeretné összehozni. Montenegró előnye – több délszláv utódállamhoz képest – a tengeri kijárat, napjainkra sem vesztett vonzerejéből. Elsősorban Szerbia, és rajta keresztül Oroszország számára.

Milo Djukanović, jelenlegi montenegrói államfő, volt kommunista ifjúsági vezető, majd miniszterelnök és a Szocialisták Demokratikus Pártjának (DPS) elnöke, aki 30 évig kormányozta Montenegrót a rugalmas elszakadás taktikáját alkalmazva fokozatosan távolította el Montenegrót Szerbiától. Belül arra hivatkozott, hogy a Milosevics miatti szankciós rezsim méltatlanul sújtja az országot, a szerb politika zsákutcába vezet, a jövő és a felvirágzás az euroatlanti integrációban van. Kívül – elsősorban az Egyesült Államokban – az Adria keleti partjának stratégiai jelentőségével igyekezett felébreszteni az érdeklődést országa  függetlensége iránt.

„A folyamat azonban túl sokáig tartott, s mire 2017-ben be tudott lépni a NATO-ba, már eresztékeiben ropogott a II. világháború utáni nemzetközi biztonsági felépítmény”

Oroszország Putyin vezetése alatt ismét megerősödött. Kína átvette a vezető szerepet a világgazdaságban, és a legjobb úton van ahhoz, hogy katonai nagyhatalom is legyen. Európa hanyatlása elérte azt a mértéket, amely már nem biztosít számára beleszólást a saját sorsába sem. A fordulatot hozó 2019-es montenegrói választáson – amikor a szerb barát pártoknak sikerült maguk mögé utasítani a DPS-t -, Európa meg sem kísérelte, hogy megtámogassa a legerősebb Nyugat-barát pártnak számító DPS-t, Amerika pedig késett az ellenintézkedéssel.

„Egy év után most buktatta meg a szerb-, és persze oroszbarát kormányt”

Korrupció ellenes mantrájával nem fér össze, hogy visszahozza a DPS-t a hatalomba, nélküle viszont kizárólag az ellenzék, az albán és a bosnyák kisebbség pártjaiból, a jelenlegi koalíció szerb barát pártjainak kihagyásával nem lehet stabil kormányt alakítani.

Inog a Daytonban összehozott bosznia-hercegovinai államszervezet is. Minthogy a boszniai Szerb Köztársaság létrejötte az Egyesült Államok műve volt, annak egyesülése Szerbiával már eleve benne lehetett a forgatókönyvben. Montenegró akkor még nem volt téma, most viszont nagyon is az. Érzékeny veszteség lenne, ha az ellenlábas Oroszország ellenőrzése alá kerülne az Adriának ez a szakasza. Például a Közel-Keleten megrendült amerikai pozíciók miatt.

„De komoly veszélyt jelentene a Balkánra, és egész Európára is, ha a veszélyesebb ukrajnai hadszíntér helyett itt robbanna ki egy <proxy háború>, amelyben Oroszország és Amerika helyett Montenegró szerb párti része, és az albánokkal megerősített szuverenista montenegróiak feszülnének egymásnak”

Zavarba ejtő fordulat, hogy – legalább is látszatra – az Egyesült Államok is kiáll a Trump-féle „mini Schengen” szerb változata, a „Nyitott Balkán” mellett. Mi előnye származna abból, ha az beszippantaná Montenegrót? A már belépett két nagy, Albánia és Szerbia célja nyilvánvalóan a saját „szállásterületük” elhatárolása egymástól. Akkor pedig megint csak Szerbiáé lesz Montenegró. Jóllehet, egy új katonai bázis építésére az Egyesült Államok az albán  szárazföldet célozta meg, mégis nehéz elképzelni, hogy ne zavarja Bar kikötője, ha oda az oroszoknak ki- és  bejárásuk van.