A fehér éjszaka nem napszak, hanem a lélek állapota. „A szentpétervári dáma a kultúra sajátos jelensége volt. Könnyű lépteiről bárhol felismerte az ember; hiszen benne volt a balett szeretete. A sötét évtizedek azonban megtörték a kultúra felsőbbrendűségét. A lélek elszállt Pityerből!” – sóhajtozott élete talán utolsó interjújában a város minden rezdülését érző híres professzor Dmitrij Lihacsov. Megmaradt azonban a természetes szépség, a sok Okszana Fjodorova, de nem lehet nem érezni, hogy az emlékek ott gubbasztanak a megkopottan is büszke, szép lassan megújuló palotákban, a hátsó udvarok félhomályában, különösen pedig a fehér éjszakák sejtelmes fényeiben.

Reggel fél hét felé járt, és már hét ágra sütött a nap. Alig pihent egy keveset, akkor is csak fél szemét hunyta le, s máris ott ficánkolt az égen. A csendet a közeli kaszárnyából reggeli futásra kirajzó tiszti iskolások csizmáinak csattogása töri meg. Az utca szinte üres. A munkások már elmentek a gyárakba, a tisztviselők pedig csak ezután kezdenek szedelőzködni. A metró környékén egyesek már (vagy még) sörrel a kezükben ballagnak. Pedig már nem lehetne. Az élet errefelé később indul. A belső órám ráadásul még csak fél ötöt mutat. Egy hét kialvatlanságával, fáradtságával rogyok le egy padra, hogy az indulás előtt még egy pillantást vessek a Névára, Nagy Péter városára.

Közben azon gondolkodom, hogyan is lehetne leírni a fehér éjszakákat. Hamar rájövök, lefesteni könnyebb. Maradjunk annyiban, ez az az időszak, amikor Szentpéterváron járva legfeljebb pár órát pihen az ember, aludni akkor sem nagyon tud a világostól és a páradús forróságtól. No, de miért is aludna?!

„A fehér éjszaka ugyanis nem napszak, hanem a lélek állapota, Oroszország északi fővárosának egyik legsejtelmesebb arca”

Mindenkinek mást jelent. Máskor soha nem látható fényeket a kupolákon, halvány árnyakat a sarkokon, fojtott hangokat, a parkok és a Néva-part padjain egymáshoz bújó szerelmespárokat, álmatlanságot, megnyíló hidakat, lassan meginduló hatalmas hajókat vagy a nyíló orgona illatát. Kimondhatatlan tűz ez, amely elvarázsol, s magához láncol. Látványával, hangulatával az ember lelkébe égeti magát. A fehér éjszakával beszélgetni is lehet. Halkan, csilingelőn súgja a fülbe: „Szeretlek!” Más szót nem ismer. A karokként széttáruló, majd összezáruló hidak mögül buján odakacsint a gyönyörben megfáradt utasnak:

„Azt akartad, hogy a tied legyek, hát itt vagyok!”

Az árát megkéri. A lelkünkből kér érte cserébe. Aztán, ha megkapta a jussát, apró ajándékokkal lep meg bennünket. Mondjuk, egy szaxofonszólóval a Sándor-oszlop tövében. George, a néger zenész jelenség. Igazi egyéniség, aki csak önmaga örömére játszik. Nem nagyon bírja a turistákat, a zöldhasú sem szédíti. Nem cigány ő, hogy rendelésre játsszon! Pihenés közben viszont szívesen beszélget. Ezután még az is előfordul, hogy a tér sarkánál járva megérinti az utas lelkét a dzsesszesen felcsendülő románc: „Ocsi csornije…”

„A fehér éjszakák kizökkentenek a szokásos ritmusból. Alekszej, a filozófus például előrebocsátja, hogy este 11 előtt ne is telefonáljak. Éjfél körül indulunk egy kis városnézésre”

A turisták a Nyevszkijen, az Ermitázs környékén és a Fontankán korzóznak. A Szmolnij székesegyház kékségével most is ott lebeg, bujkál a Szuvorov sugárút végén. Vajon milyen lenne ma a város – jut eszembe -, ha Rastrelli annak idején jobban tanul, és mondjuk Firenzében kap igazi megrendeléseket, s nem megy el északra.

A túlparton a Vasziljev-sziget. Régi emlékek tolulnak fel. Az itt csak „sesztyorkának” nevezett kollégium, ahol egy a ’80-as évek második felében egy másik, a lépcsőn átbeszélgetett éjszaka jó időre meghatározta az életemet. Továbbmegyünk. Sietni kell, mert ha a hidakat felnyitják, hajnalig itt rekedünk. A programokat tehát ehhez kell igazítani. Amerre járunk, visszaköszön a véres XX. század. Az Auróra ma már legfeljebb turistalátványosság, mellette sörsátrakban szórakozik a nép. Odébb megvillan a
Péter-Pál-székesegyház szuronyként égre meredő aranytornya. Itt kaptak végső nyughelyét a kivégzett cári család földi maradványai! Emlékszem, amikor a zuhogó esőben is szótlanul várták a péterváriak ezrei, hogy fejet hajtsanak a koporsók előtt. Megjelent a temetésen Borisz Jelcin akkori elnök is. Vezekelt a múlt bűnei miatt.

„A XX. század ugyanis gyilkosságokkal, bűnben fogant Oroszországban, de legalább az áldozatok méltó eltemetésével búcsúzott”

Másféle múltra, talán boldogabbra emlékeztetnek a pityeri paloták. A díszes, mérnöki ívű homlokzatok apró titkokat rejtenek. Így van ezzel az orosz klasszicizmus XIX. század közepéről fennmaradt csodálatos épülete, a reformer cár, II. Sándor testvérének, Konsztantyin Nyikolajevics nagyhercegnek a palotája a Mars mezőnél. Az admirális a birodalom befolyásos személyisége, igazi nyugatos politikus volt. Szabad idejét szívesen töltötte cigarettázva, olvasgatva e Néva- parti házban, az úgynevezett Márványpalotában.

Történt azonban egyszer, hogy a palota dolgozószobájából ékszerek tűntek el. A tábornok különösen egy briliánsokkal ékesített aranyórát sajnált közülük, amelyhez kedves emlékek fűzték. A fővárosban hamar elterjedt a rablás híre, és gőzerővel kezdett nyomozni a titkosrendőrség is. Az értékes darabokra nemsokára egy kereskedőnél bukkantak rá. A csinovnyikok innen már hamar eljutottak egy fiatal polgárlányhoz, Olga Razamaszcevához, akit a krónikák „vidám, állandóan mosolygó, hatalmas fekete szemű, buja szépségként” írnak le. A lány hamar beismerte tettét, elmesélve, hogy a hátsó bejáraton át sétált be a palotába, s emelte el az értékes darabokat. A rendőri jegyzőkönyvekből azonban szembeötlik, hogy Konsztantyin Nyikolajevics nagyherceg ez idő alatt végig a dolgozószobában tartózkodott. Nehezen képzelhető el tehát, hogy ne vette volna észre a szemrevaló hölgyet. A városban ezért hamar elterjedt, hogy a nagyherceg és a szép polgárlány találkozója egyáltalán nem a véletlen műve volt.

„Olga Razamaszcevát mindenesetre másfél évi börtönre ítélték, további sorsa ismeretlen”

Néhány évtized múlva már kevésbé kedélyes történetek keringtek a városban. Puccs a Téli Palotánál, polgárháború, Kirov meggyilkolása, újabb háború, a kilencszáz napos blokád józan ésszel szinte felfoghatatlan hősiessége, majd a sztálini rendszer agóniája. A fővárosi rangjától, nevétől megfosztott, Leningrádra átkeresztelt Szentpétervár a provincializmus szürkeségébe süllyedt. Az évszázados kultúrát azonban teljesen kiirtani nem lehetett. A hétköznapokból ugyan kikopott, a könnyű léptek durva csoszogássá silányultak, a maradványai azonban megbújtak a málladozó épületek repedéseiben. Ezekből sarjadt a kulturális élet egyik sajátos hajtása, a rock mozgalom.

„Leningrád lett nemcsak a forradalom, hanem az orosz rock bölcsője is”

A hetvenes évekig nem volt különösebb társadalmi szerepük a rock zenészeknek, ekkor azonban elkezdtek saját orosz szövegeikre önálló zenét írni. Az áttörést Vlagyimir Reksan vezetésével a Szankt-Petyerburg nevű együttes jelentette, amely már nevével is megütközést keltett a hivatalos propagandisták között. Az orosz rock jó évtizede visszavonult, első igazi sztárja Nagy Péter születésnapján újra fellépett szűk baráti körben a pityeri underground kultikus templomában, a Puskinszkaja 10-ben.

A koncert után hárman ülünk a Néva-parton, az egykori disszidens szobrász, Mihail Semjakin híres szfinxeinél. Szemben a nevezetes börtön, a „Kreszti”, amelynek helyére egyesek már a „régi-új fővárosban” a dumát építették volna. Mögöttünk Pétervár legdrágább lakóháza. Gyima, az író mosolyogva mutat rá az összefüggésekre, közben a vodkásüveggel bíbelődik. Hiába szabódom, hogy reggel indul a repülő, a búcsúzást nem úszom meg. Már nyitják a hidakat. Mellettünk korzóznak a péterváriak.

„A hölgyek szépek, jól öltözöttek, s mintha a járásuk is újra könnyedebb lenne”