//Oroszország fekélyes sebe
Orosz katonák lőállása Groznijban 1999 februárjában #moszkvater

Oroszország fekélyes sebe

MEGOSZTÁS

Ismét időutazásra hívom a kedves olvasót. Az ezredforduló Groznijába, amely akkor még romokban hevert. Azóta a Kreml már konszolidálta a helyzetet. Nemcsak nyugalom van, de a csecsen fővárost is újjáépítették. Nem is akárhogyan! Nézzük meg, milyen állapotokat örökölt Vlagyimir Putyin. Csecsenföld 2000-ben egy helyszínen járt moszkvai újságíró szemével.

Orosz katonák lőállása Groznijban 1999 februárjában #moszkvater
Orosz katonák lőállása Groznijban 1999 februárjában
Fotó:EUROPRESS/VLADIMIR SUVOROV/POOL/AFP

„Mindig némi nosztalgiával gondoltam Csecsenföldre, a gyermekkoromra. Nagyon kíváncsi voltam, a hazámnak érzem-e még a szülőföldemet. A mostani utazás után valahogy kihunytak bennem a régi érzések. Miután most meglátogattam apám sírját is, úgy érzem, többé nincs miért oda utaznom!” – mesélte immár Csecsenföldről visszatérte után két nappal a Novij Arbaton (az egykori Kalinyin sugárút) levő irodájában Rimma Savhalova tévés újságíró, akinek ekkor mutatták be A rend és társadalom című nemzetközi filmfesztiválon a háború arcairól készített filmjét.

„Mint általában, ez esetben sem csak jókról és gonoszokról szól a történet, s csupán fekete és fehér színekkel lefesthetetlen”

– Nem akarok igazságot osztani! Tisztelni kell a katonákat is, akik a kötelességüket teljesítik, s a szenvedő civileket is. A rombolásról pedig egyszerűen butaság hallgatni – fejti ki újságírói alapelveit Rimma.

A pusztítást, alighanem, ha akarná, sem tudná eltitkolni itt senki. Peregnek a képek a videón. Groznijban vagyunk, a kihalt városban. Romok mindenütt.

– Itt, a híres Minutka térnél laktunk – mutatja szülőháza helyét Rimma, aki 16 éves koráig élt az egykor szebb napokat látott városban. – A kerület szinte eltűnt a föld színéről. Itt az iskolám. Ma ellenőrző pont. Ott az egykori Lenin sugárúton a Rogyina (Haza) nevű mozi – mutat keserűen felnevetve egy bombatalálat érte épületre. – Vajon hol lehet most a szomszédunk, az idős Ászja néni, aki anyámmal együtt élte át az első háború borzalmait, amíg a mamát ki nem hoztuk – sóhajt fel. – Ő azonban azt mondta, inkább a házzal együtt hal meg. Az épület már nem áll.

„A fővároson kívül mintha inkább normalizálódott volna valamelyest az élet”

Legalábbis ott – s ez egyre több hely -, ahol helyreállt a közigazgatás, amelynek vezetője, Nyikolaj Kosman orosz miniszterelnök-helyettes büszkén mosolyog a kamerába a helyiek társaságában. Újjáépítést, rendet ígér a harcok teljes befejezése utánra. A gudermeszi piacon Dagesztánból, a sztavropoli területről érkezett asszonyok élelmiszereket árulnak. Ma már, mivel három hónapja újra fizetik a nyugdíjakat, béreket, a fizetőképes kereslet halvány csírái is láthatók. Ez persze csupán a korábbi, teljes nyomorhoz képest jelent valamelyes előrelépést. S hát nemcsak a fizetőképességgel van itt baj, hanem az áruval is.

„Az egykor bőséges tájon ma nem termelnek, a behozatalt pedig alaposan megnehezíti, hogy egy- egy ellenőrző pontnál közel tíz dollárt kémek az áthaladásért. Ilyen katonai áteresztő pontok pedig sokszor néhány száz méterenként vannak”

Hirtelen vált a kép, s fenyegető csecsen asszonyok ordítanak a kamerába.

– Miért a békés helyeket filmezik? Menjenek oda, ahol a fiainkat ölik, kínozzák a vizsgálati fogságban! Vagy a menekülttáborokba, ahol éhen vesznek az emberek, s kenyér helyett sokszor csak verést kapnak!

Rimma immár hozzám fordulva magyarázza, hogy mindez akkor sem azt bizonyítja, hogy az oroszok a csecsen népre támadtak volna, hiszen az ország más részein hasonló túlkapások vannak.

– A moszkvai Butirkiben sincs ez másképp az emberi jogokkal! Aztán, ha teljesíteni kell a statisztikát, bizony odadugnak a zsebedbe egy kis narkót vagy lőszert, s már visznek is! – tárja szét a karját.

– Igen – bólogatok, s felvillannak előttem az orosz rendőrséggel való találkozásaim korántsem kellemes emlékei. – Persze, ez a szenvedő csecseneket aligha vigasztalja, mint ahogy az Európa Tanács képviselőit sem nyugtatja meg.

„Megint vált a kamera, s egy megfúrt olajvezetéket látunk valahol a pusztában. Apró csövecskék lógnak ki belőle, azokon keresztül csapolják a fekete aranyat. Az olajban tocsogni lehet, egyszerűen csak ömlik a mezőre”

Eszembe jutnak Dzsohar Dudajevnek a hatalomra jutása után elmondott szavai. A csecsen elnök minden házba aranycsapot ígért, olyan életet, mint az emirátusokban. S tette mindezt az olajra alapozva. De Csecsenföldön évente csupán mintegy négymillió tonna olajat hoznak a felszínre, erre pedig nem lehet nagyra törő terveket építeni.

– Nem is erre alapozott Dudajev – vág közbe Rimma -, hanem a vezetékre. A harctéri parancsnokok egyszerűen felosztották maguk között. Őrséget állítottak a saját szakaszukra, s kis feldolgozókat építettek mellé. Azóta a csőbe beömlő olajnak csak egy hányada folyik ki onnan a rendeltetési helyén. Csecsenföd tehát gazdasági és jogi értelemben egy nagy fekete lyuk. De jure orosz terület, ahol azonban a gyakorlatban a harctéri parancsnokok szabad rablása folyik. A határ nyitott, így az olajlecsapolás mellett virágzik a narkóbiznisz és a dollárhamisítás is, no meg a túszszedés – sorolja a szomorú tényeket.

– Azért ez a jogon kívüliség nagyon megfelelt az oroszoknak is – vetem közbe. – Ezen az úton jutott külföldre rengeteg olaj a moszkvai hatóságok tudomása nélkül.

„E bizniszben pedig jól megértette egymást orosz s csecsen”

Rimma először hallgat, majd kiegészíti.

– Az is szégyen, hogy a szovjet hadsereg által „itt felejtett”, majd az orosz hadsereg által eladott fegyverekkel lövik a fiainkat a terroristák.

Csak bólogatok, de azért Rimmának megjegyzem, akármennyi dagesztáni, mordvin, csecsen vér is folyik ereiben, a lelke azért orosz. Elmosolyodik, s kijavít.

– Inkább egyfajta kozmopolita, szovjet tudat ez.

Ezután Vegyeno, Satoj, Nozsaj-Jürt következik, természetesen mindig az orosz katonák kíséretével. Ha e sok rombolás nem lenne, még mosolyoghatna is az ember azon, hogy egy helyi iskolában szinte csak egy „Éljen az SZKP” felirat maradt épen.

– A másik oldalon nem voltatok? – vetem közbe.

„Ott lenn nincs másik oldal! A csecsen fegyveresek valójában mindenütt ott vannak. Sok helyen ott leng már az orosz zászló, de ez nem jelenti azt, hogy a hadsereg vagy a belügy alakulatai mindent ellenőriznének”

– meséli az újságírónő. – Nehéz megkülönböztetni a harcosokat a békés lakosságtól. Egyrészt minden családban harcolt valaki, no meg aki napközben civil polgár, az szürkületben sokszor
harcossá válik. Azt az orosz katonák is megtanulták az első háborúban, hogy senkiben sem lehet bízni.

– Mi is rettenetesen féltünk! Hiába voltak velünk orosz katonák, soha nem lehetett tudni, hogy honnan ugat fel egyszer egy géppisztoly. A helikopteren pedig nem sok kell ahhoz, hogy felrobbanjunk. De a földön sem. Szörnyű volt, hogy még WC-re sem volt hová menni. Félre nem vonulhatsz, mert akkor felrobbansz az aknákon. Aztán éjszaka még a saját laktanyánk felé is csak lépésben, jelzőrakétákat kilőve közelítettünk. Az őrszem is tüzet nyithat ránk ugyanis idegességében – meséli, miközben még ma is megrázkódik.

A következő kockákon már az orosz katonák pihenője. A tekintetek valóban fáradtak, kimerültek, idegesek. Egyesek arcára inkább a félelem, míg másokéra a gyűlölet ül ki.

„Sokan másodszor tértek vissza Csecsenföldre. Szerződésesek, akiket a pénz és a vér szaga hozott vissza. No meg az, hogy megbosszulják elesett társaikat”

Aztán a jövőre terelődik a szó.

– A csecsen átlagember nem szereti az orosz katonákat, de már a káoszból is elege van. Elfáradtak a zűrzavartól, így talán nem is annyira függetlenséget, mint rendet akar – véli személyes benyomásai alapján Rimma. – Csak remélni merem, hogy a többség megérti, ha minden kifolyt vért meg akar bosszulni, akkor soha nem lesz vége ennek a szörnyűségnek. Tudom ugyanakkor, hogy mindezt elfelejteni nem lehet. Mi lehet hát a megoldás? – tárja szét a karját Rimma. – Talán az, ha fegyver helyett egyszer ásót, kapát adnak a csecsenek kezébe – mosolyog, maga is tudva, hogy erre még sokáig kell várni.

– S hát sokat segíthetne, ha egyszer Oroszország is összeszedné magát, hiszen Csecsenföldön az ő problémái látszanak nagyító alatt – teszem hozzá.

– Igen. Csakhogy azzal a különbséggel, hogy ha Moszkvában megsérted a kezed, az Csecsenföldön elfekélyesedik – replikáz Rimma.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.