A Nyugat Moszkva démonizálásával próbálja helyreállítani a gyengülő egységét

Oroszország jelenti a legnagyobb fenyegetést az Egyesült Államok biztonságára! Ezt már néhány éve jelentette ki az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke, amelyet azóta doktrínává emelt a Pentagon. Joseph Dunford szavai rég letűnt időket idéznek, mint ahogy Vlagyimir Putyin helyett bármelyik szovjet vezető mondhatta volna, hogy a II. világháborúban aratott győzelem figyelmeztetés mindazok számára, akik próbára akarják tenni Moszkva állóképességét. S hogy e szavaknak a felek nyomatékot is adjanak, fegyverkezik mindkét oldal, csapatok sorakoznak fel az újra épülő vasfüggöny mindkét oldalán.

Az észak-atlanti szövetség egységei rotációs rendszerben állomásoznak a balti államokban, Lengyelországba pedig amerikai katonai bázis települ, mint ahogy Romániában is négyezer amerikai katona tartózkodik állandó jelleggel. Közben a NATO már korábban elkezdte a világ bármely részén bevethető gyors reagálású egység felállítását, s Észtországtól Romániáig hat új támaszpontot is létesített. A hidegháború befejezése óta példátlan elrettentő jellegű katonai lépések mellett a Nyugat gazdasági téren is nyomás alá helyezte Oroszországot, s ennek jegyében folyamatosan szigorítják a Moszkvával szemben az ukrán konfliktus kapcsán életbe léptetett szankciókat.

„E kardcsörtetés közepette kevesen gondolkoznak el azon, vajon tényleg Oroszország az euroatlanti világ első számú ellensége? Még úgy is, hogy Trump e szerepbe egyre erőteljesebben építette fel Kínát”

Tényleg fenyegeti Moszkva az Egyesült Államok és Európa biztonságát? A héják a Krím „hazatérítésére” hivatkoznak, amikor agresszorként festik le Putyin Oroszországát, amely szerintük attól sem riadna vissza, hogy bevonuljon a Baltikumba vagy lerohanja Lengyelországot. Tény, hogy az orosz haderő maximum hatvan óra alatt elfoglalhatná a balti államok fővárosait, de miért húzna ujjat a jóval erősebb NATO-val? Az orosz haderő legfeljebb aszimetrikus válaszokra képes, a hibrid hadviseléssel azonban mindenki értésére adja, hogy a Nyugat átlépte a vörös vonalat. A NATO már az orosz határoknál van, s ezt Moszkva természetes módon veszélyként, nemzetbiztonsági kockázatként éli meg. Erről szól a Krím, s az egész ukrán válság. Még pontosabban arról, hogy nemcsak az euroatlanti közösségnek, hanem Oroszországnak is vannak érdekei, s ezek adott esetben ütköznek. Már csak azért is, mert

„Moszkva szakított a kapcsolatok megóvásáért cserébe kompromisszumokra kész külpolitikával”

Oroszországnak elege van a folyamatos kioktatásból, a másodhegedűs szerepéből. Egyenrangú partner kíván lenni, s immár nemcsak  kér, hanem adott esetben erővel is érvényt szerez érdekeinek. Ezt nem akarja megérteni a Nyugat, amely sokszor még mindig azt hiszi, hogy a világ minden országát a saját képére formálhatja. Hát nem! Az úgynevezett Nyugat és Moszkva közötti feszültség megnövekedésének ez a fő oka, Oroszország azonban ettől még nem ellenség, legfeljebb vetélytárs.

„Putyin és Oroszország démonizálásának másik oka magában az euroatlanti világban, annak válságában keresendő. Az ellenségkép erősítése megszilárdíthatja az itt-ott lazuló transzatlanti kapcsolatokat, de sokak szerint Oroszországgal szemben könnyebben meghatározhatja önmagát az új identitását kereső Európa is”

Ráadásul egyesek az Európai Unió brexit által még inkább fenyegető szétesését is az ellenségkép felfestésével állítanák meg. Ez a gondolkodás a legmarkánsabban az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által képviselt atlanti irányvonal sajátja. Nem kell ahhoz az összeesküvés elméletek rabjának lenni, hogy lássuk,

„Washingtonnak nem érdeke az eurázsiai geopolitikai térség két pólusának közeledése, együttműködése, míg a megosztással kordában tarthatja mind a kontinentális Európa, mindenek előtt Németország és Oroszország ambícióit”

Az atlanti és kontinentális logika közötti különbségeket különösen felerősíti a brexit, és ez a szembenállás világosan megmutatkozik Oroszország megítélésének a kérdésében is. Az orosz veszély jegyében egymást érik a NATO egységét demonstrálni hivatott nagyszabású hadgyakorlatok, amelyeket még a NATO-n belül sem néz mindenki jó szemmel. Ugyanez a megosztottság látszik a szankciók tekintetében is. Míg Berlin, Párizs, Róma, Athén, Budapest, és Pozsony csak húzódozva hosszabbította meg azokat, addig a britek, a lengyelek, a baltiak vagy a skandinávok lelkesen sorakoznak fel Washington mögé. Ez a törésvonal nem egy esetben országokon – a leglátványosabban ez talán Németország esetében látszik-, de akár pártokon belül (lásd Fidesz) is húzódik, s éppen ez akadályozza meg Európát abban, hogy hosszú távon Oroszországgal szemben határozza meg magát.