Milo Djukanović és a Szocialisták Demokratikus Pártja nélkül nem tudnak, vele viszont nem akarnak kormányt alakítani a 2020-as választás után felállt montenegrói parlamenti többség pártjai. Az Európai Unió, az Egyesült Államok és – Belgrádon keresztül – Moszkva is befolyásolni igyekszik a döntést, hogy neki tetsző kormány kerüljön hatalomra. Djukanović államfő szerint csak új választások eredményeképpen állhat fel  felelős kormány. S miközben folyik az iszapbirkózás, közben leépül az ország.

Gyetvai Mária írása a #moszkvater.com számára

Montenegrónak augusztus 20. óta ügyvezető kormánya van. Akkor bukott meg a Szocialisták Demokratikus Pártja (DPS) és elnöke, Milo Djukanović 30 éves uralmának véget vető választás óta hatalomra került második kormány.  A tucatnyi kis pártból álló koalíciók – amelyek a 2020. augusztus 30. után, mindössze egy mandátumnyi többséggel kormányt alakítottak – csak egy dologban, a Djukanović és DPS ellenességben értettek egyet.

„Mégis inkább azért buktak meg, mert túlságosan nagy vehemenciával láttak neki legfőbb céljuk megvalósításának, Montenegró újbóli beolvasztásának  Szerbiába, az úgynevezett Nyitott Balkán terv keretében”

Ennek a kormánynak a meghatározó ereje a Belgrádhoz és Moszkvához húzó Demokratikus Front (DF) volt, miniszterelnöke pedig a Szerb Pravoszláv Egyház (SPC) választottja, Zdravko Krivokapić. A titkosszolgálatokat felügyelő miniszterelnök-helyettesi posztot viszont – hogy a Montenegró jövője felett őrködő másik nagyhatalom érdeke is érvényesüljön – Washington üdvöskéjére, az Egyesült Reformakció Polgári Mozgalom (GP URA) elnökére, az albán Dritan Abazovićra bízták. Ez a többfelé húzó kormány nem tudta betölteni hivatását, ahogy utódja sem. Nem csoda, hiszen a „zsákban futás”, vagyis a külső nyomás folytatódott. Ennek a kabinetnek már Abazović volt a feje, és ugyanolyan eltökéltséggel, de kissé rafináltabban kormányozta Montenegrót, a „nagy vízen túlról” is helyeselt legújabb délszláv gyűjtőállam felé, mint elődje.

„Koalíciós partnerei azonban a politikai spektrum másik oldaláról voltak, és többnyire az ország függetlenségéért szálltak síkra. Így a kormányfő minden rafinériája ellenére – miután senkinek az elvárásait nem teljesítette -, ez a kormány is megbukott”

Ekkor a 2020-as választás után felállt, úgynevezett régi parlamenti többség próbálkozott meg újra a kormányalakítással abban  a reményben, hogy az Egyesült Államok által diktált rend  fellazult, és most megsüthetik a pecsenyéjüket. A választáson kinyilvánított népakaratra hivatkozva megkezdték a tárgyalásokat az új kormányról,  szigorúan egymás között, a DPS és a hasonszőrű nyugatbarát pártok mellőzésével.

„Washington diplomáciai úton jelezte, nem ért egyet ezzel a kirekesztéssel, és ismét kijelentette, számára nem kívánatos partner a Moszkvához húzó Demokratikus Front”

Hogy ennek nyomatékot adjon, megszellőztetett titkosszolgálati jelentéseket, amelyek szerint Moszkva finanszírozta a DF-et a 2020-as választás előtt.  Valószínűleg nem az Egyesült Államok ellenvetésének hatására, de a „régi” többség hét tárgyalási forduló után is csak abban tudott megegyezni, kit javasoljon miniszterelnöknek.

Miodrag Lekić, 75 éves, veterán diplomatára esett a választása, aki Szlobodan Milosevics rezsimjének híve és római nagykövetként buzgó védelmezője is volt. Nem arról híres, hogy Djukanović iránt nagy rokonszenvet érez. A tárcák elosztásában azonban nem sikerült megegyezni. A legerősebb DF a választási eredmények alapján kívánta eldönteni. Ezzel a kisebb pártok nem értettek egyet, a legnagyobb kerékkötő azonban az URA volt. Elnöke az Amerikából üzente, ahová 15 napos látogatásra utazott, hogy ragaszkodik a kormányfői poszthoz, továbbá ahhoz is, hogy ezután is ő felügyelje a  titkosszolgálatokat. A „nagy vízen túl” találkozott minden a Nyugat-Balkán szempontjából fontos hatalmi tényezővel, így például Daniel Escobar nyugat-balkáni külön kiküldöttel és a CIA illetékeseivel is.

„Arról eddig még nem szól a fáma, hogy az Ukrajnában lekötött Oroszország mit tett a montenegrói kormányválság számára kedvező kimenetele érdekében, de a szerb titkosszolgálat (BIA) emberét elküldték Podgoricába, hogy felszólítsa a civakodó pártokat, mondjanak le minden követelésükről, mert az új kormánynak feltétlenül meg kell alakulnia”

Ez hatott. Lemondtak a tárcákra vonatkozó igényeikről. Ám így sem sikerült az Alkotmányban megszabott határidőig, szeptember 19-én éjfélig 41 képviselő támogató aláírását összegyűjteni Lekić számára. Hárman csak szóban jelezték egyetértésüket. Ezt azonban az államfő nem fogadta el, és az Alaptörvényben foglalt jogával élve javaslatot tett a parlament mandátumának  lerövidítésére, amivel – ha megszavazzák – megnyílik az út az új választások kiírása előtt.

A „régi” parlamenti többség hoppon maradt pártjai, a DF vezetésével megkésve bár, de produkálták a 41 aláírást, és követelték, hogy az államfő vonja vissza ezt, és az ennek megszavazására szeptember 30-ra kitűzött parlamenti ülésre vonatkozó indítványát. A DF egyik vezére arra hivatkozva, hogy döntésével az elnök megsértette az Alkotmányt, kilátásba helyezte, kezdeményezni fogják Djukanović leváltását, és előre hozott elnökválasztás megtartását. Erről a politikai térfélről az elnökre most záporoznak a kritikák, mondván, tévesen értelmezi az Alkotmányt. Az alkotmányjogászok egy része is úgy látja,  nem teljesen egyértelmű a vonatkozó passzus megfogalmazása. Többségük szerint azonban az elnök a törvény szava szerint járt el.

„Djukanovic  úgy nyilatkozott, új választás nélkül nem állhat fel törvényes, felelős kormány”

A történet folytatódik. A parlament visszadobta Djukanović kezdeményezését, mert „nem szabályszerű”. A „régi” parlamenti többség elindította a procedúrát a leváltására. Ez csak akkor lehetséges, ha sikerül rábizonyítani, hogy megsértette az alkotmányt, amelyet a jelek szerint mindenki úgy magyaráz, ahogy akar. Erről az Alkotmánybíróság dönthet, amely azonban éppen a „régi” többség mesterkedései miatt (ők a jogot, mint olyant is le akarják váltani) hiányos, és ezért döntésképtelen. A „régi” többség szerint, ha megvan a szavazattöbbség, a parlament is leválthatja az elnököt. Ez nonszensz, de időhúzásra jó, hogy közben mi lesz az országgal, az mellékes.

„De a jelenlegi külső-belső körülmények között felállhat-e a fent említetteknél jobb kormány?”

Aligha. A DPS- szel eltűnt, vagy legalábbis azt hitték, hogy úgy lesz, a korrupció, a nepotizmus, a szervezett bűnözés. Nem így lett, az új hatalom leginkább a politikai ellenfelekkel való leszámolásra használta fel az ezek ellen meghirdetett harcot. Elveszett viszont a stabilitás, aminek hiányát egyre jobban érzi a lakosság. A DPS és Djukanović továbbra is igazodási pont a montenegrói politikában. A pártok és a lakosság egy része tőle várja, hogy jobb lesz, de legalább is megmarad az ország  függetlensége, ha visszatér a hatalomba.

A politikai spektrum másik oldala ellenben minden rosszért őt teszi felelőssé. A politikai pártok egymást gyanúsítgatják azzal, hogy titkos alkukat kötnek a DPS-szel. A történelem tanulsága szerint ez a küzdelem nem belül fog eldőlni. Hogy mely külső erő lesz a döntő, azt ebben a pillanatban nehéz lenne megmondani. A közvetlen szereplők sem tudják, ezért még egy darabig folyik ez az iszapbirkózás, de közben leépül az ország.