„Venezuela lehet a nyugati szankciók által generált energia válságban az orosz-ukrán háború egyik nyertese”
Fotó:EUROPRESS/Federico PARRA/AFP
A világ legnagyobb ismert tartalékaival rendelkező Venezuelát egykor Latin-Amerika leggazdagabb országává tette az olaj. A dél-amerikai ország gazdaságát 90 százalékban fenntartó „fekete arany” legnagyobb felvásárlója 1922-től az Egyesült Államok volt. Aztán jött még az ezredforduló előtt a társadalom növekvő bajaira kommunisztikus megoldásokkal operáló, a bolivari szocializmust építő, az országból a kapitalista Egyesült Államokat kiszorító Hugo Chávez 14 évig tartó, autoriter rendszerbe torkolló országlása, és a jólét tovatűnt. Az elnök 2013-as halála után utóda, Nicolás Maduro ennek ellenére ezen az úton haladt tovább. Az eredmény hiperinfláció, élelmiszer hiány, kínzó munkanélküliség, és az aranytojást tojó tyúk, az olajipar infrastruktúrájának lepusztulása. Ehhez azért hozzájárult az is, hogy 2018-ban Washington nemcsak az egyébként finoman szólva is kétes tisztaságú választások eredményét nem ismerte el – győztesnek az ellenzéki Juan Guaidót tekintette –, hanem Donald Trump 2019-ben az egyre feszültebb kapcsolatokat is megszakította, és súlyos, mindenek előtt az energia szektort érintő szankciókat is kivetett Venezuelára. A kapcsolatok mélypontra jutását jelzi, hogy New Yorkban még Maduro és köre ellen is vádat emeltek.
„Ekkor Moszkva, Peking és Teherán siettek Caracas segítségére, a nemzetközi pénzpiacoktól is elzárt rezsimet ők tartották életben, és nem utolsó sorban ennek köszönhetően az Egyesült Államok nem tudta Maduro rendszerét megdönteni. A gazdaság azonban alig döcögött, a szegénység maradt”
Ebbe a helyzetbe robbant be az Ukrajna elleni orosz invázió, amely felforgatta a világ geopolitikai és egyéb viszonyait. Egy ideig azt lehetett gondolni, hogy a Monroe-elvre fittyet hányva Moszkva Kubában és Venezuelában tör majd borsot Washington orra alá. Nem így lett, mert erre a gondolatkísérletre rákontrázva a Fehér Ház óvatosan elkezdett nyitni Caracas felé, amely felvillantotta a lehetőséget a venezuelai gazdaság újjáéledése előtt. Ezt az esélyt pedig hatalma megszilárdítására Chávez egyre nagyobb gondokkal küszködő utóda nem hagyhatta ki.
„A Fehér Ház persze örömmel leválasztaná Venezuelát Moszkváról és Pekingről, ám nem igazán az orosz térnyeréstől tartott. E nyitásra az orosz olaj embargó alá vonása miatt Európában jelentkező hiány, legfőképp pedig az olajárak elszabadulása, az ennek nyomán meglóduló infláció késztette”
A néha már a gallononként 6 dollárt is elérő benzin ár, és az ennek következtében romló szociális helyzet ugyanis a novemberi félidős választások előtt mind jobban rontja a demokraták esélyeit. Az amerikai olajimportban Oroszország a szankciók kivetéséig 7 százalékos súllyal szerepelt. A büntető intézkedések bevezetése előtt még jól bevásárolt, ezzel együtt elkezdett új beszerzési források után nézni. Közben még figyelmeztette a lelkes európaiakat, hogy november előtt ne siessenek a teljes olajembargó bevezetésével, mert az az egekbe löki az árakat. Az új források tekintetében igazán három, a demokrácia állapotát tekintve amerikai szemmel problematikus állam, Szaúd-Arábia – Kuvaittal és az Egyesült Arab Emírségekkel karöltve –, Irán és Venezuela jöhet számításba.
A szaúdiak elsőre nemet mondtak a termelés növelésére – Mohamed koronaherceg szóba sem állt Bidennel, aki a közeljövőben el is látogat az országba -, Irán pedig kemény dió. Így Washington félretette minden aggályát, és az ezredforduló óta először márciusban amerikai küldöttség – Juan Gonzalez, a nemzetbiztonsági tanács egyik igazgatója és Roger Sarstens elnöki túsztárgyaló – utazott Caracasba. A tárgyalások eredményességéről sokat elárul, hogy a venezuelai állami energetikai vállalat, a PDVSA az export esetleges bővítését remélve már előrehaladott tárgyalásokat folytat több olajszállító tartályhajó megvásárlásáról, és lízingeléséről. A látogatás konkrét eredménye két amerikai túsz elengedése.
A caracasi bizakodás nem alaptalan, hiszen az értesülések szerint az Egyesült Államok eltávolítja a szankciós listájáról Eric Malpicát, a PDVSA egykori tisztségviselőjét, az ország first ladyjének unokaöccsét, az országban a továbbra is kitartó Chevron számára pedig engedélyezték, hogy tárgyalásokba bocsátkozzon a PDVSA-val a kitermelés lehetséges növeléséről.
„Közben Washington engedélyezte, hogy két európai vállalat, az olasz Eni SpA és a spanyol Repsol SA folytathassa az amerikaiak által a nyomásgyakorlás fokozásaként két éve leállított olajat-adósságért programot”
Maduro cserébe kész ismét tárgyalóasztalhoz ülni az ellenzékkel Mexikóban, miután a megbeszéléseket tavaly októberben megszakította. Ez a demokratikus fügefalevél, Washington ugyanis hangsúlyozza, hogy a szankciók további lazítása a szemben álló felek közti tárgyalások alakulásától függ. Ám ha a jelenlegi trend folytatódik, akkor elmondhatjuk, hogy Washington a Venezuela elleni szankciókat Oroszország megbüntetésére változtatta. Hiába, az érdekek ezt diktálják. Persze, Maduro is óvatos, és bizalmatlan, így nem rohan azonnal Amerika „ölelő” karjaiba, és a napokban Teheránban járva 20 évre szóló együttműködési szerződést írt alá a szintén amerikai szankcióktól sújtott Iránnal.
„A Chevron ugrásra kész, és azt ígéri, hogy rövid időn belül képes lenne napi 800 ezer hordóval növelni a venezuelai kitermelést”
Ez egyáltalán nem elképzelhetetlen, hiszen az 1990-es években napi 3,2 millió hordót termelt ki Venezuela. Ez a fent már említett okok miatt 2020-ra a tizedére esett, azóta azonban a szankciókat megkerülő praktikák segítségével megduplázódott. A Chevron azzal is érvel, hogy a világ legnagyobb olajkészletével rendelkező országot hiba lenne Oroszország és Kína karjaiba lökni. Itt érdemes megjegyezni, hogy Kína a venezuelai szankciókból is hasznot húzott – az export 70 százalékát fedte le –, míg most az embargó alatt álló Oroszországból vásárol olcsóbban olajat.
Washingtonban nem mindenki örül ennek a caracasi nyitásnak, a Fehér Ház azonban úgy van vele, hogy néha ütköznek az értékek és az érdekek, de Oroszország visszaszorítása – a félidős választásról nem is beszélve – fontosabb, mint a venezuelai demokrácia állapota miatti aggódás.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
Matyi Ákos says:
Maduro testőrei nem Wagner csoportosak? Érdekesség képen :D
Rác Gábor says:
Nagyon alapos elemzés, és tanulságos. Ugyanakkor, engem más is aggaszt. Épp a minap láttam-hallottam a hírt, hogy a kényszr vissszahoz(ná) a szénbányászatot.. Túl a levegőszennyezésen, sok helyütt, már szén sincs, és ahol van, azt egyrészt szankciózzák, illetve nincs aki kibányászná. Summázva: nincs olyan hosszú asztal, ami egyszer, véget ne érne. Ugyanez vonatkozik a gázra, és a kőolajra. ha ezek a készletek kimerülnek egyszer, akkor mihez fog az emberiség? Az atom sem túl biztonságos, és arról sem tudni, hogy hol tárolják a visszamaradt atomhulladékot, és az milyen hatással van(lesz) a Földre (annak élővilágára)?…