„Németország ellenséggé tette saját magát!”

Május 9-én emlékezett Oroszország arra, hogy a Vörös Hadsereg és szövetségesei 80 évvel ezelőtt győzelmet arattak a náci Németország felett, ezzel Európában véget ért a második világháború. Szerzőnk a moszkvai Győzelem parkban követte az eseményeket, és riportjában igyekszik visszaadni a Győzelem napjának a hangulatát. Helyszíni riportunk Moszkvából.

Péli Éva írása a #moszkvater.com-on

A Győzelem parkjában
A szerző felvétele

A moszkvai Győzelem parkban találkoztunk Viktorral. Mosolygósan jött felénk egyenruhájában, katonai sapkájával a fején. Egy táblát tartott a kezében, nagybátyja, Mihail M. Tokarjev portréjával.

„Viktor elmesélte, hogy nagybátyja pontosan 80 évvel ezelőtt vonult be Berlinbe a Vörös Hadsereggel. Bár egyik kezét elvesztette, életben maradt, és győztesként tért haza”

Viktor
A szerző felvétele

Viktorral való találkozásunk előtt Szergejjel és a húgával beszélgettünk, ami kissé tompította az ünnepi hangulatunkat. Egy padon ültek, figyelve a többi embert, akik szintén az emlékünnepre érkeztek. Az orosz zászló mellett egy fényképet tartottak egy táblán. Szergej húga, aki most jött először Kazahsztánból Moszkvába a Győzelem napjára, kifejezetten erre a kerek évfordulóra utazott az orosz fővárosba. Szerjozsa – ahogy a nővére szeretettel szólította – nagyapjuk fényképét vitte magával a Főhajtás hegyére, a „Halhatatlan ezred” hivatalos felvonulását azonban ezúttal ismét elhalasztották. A középkorú férfi elmondta nekünk, hogy nagyapját eltűnt partizánként tartják nyilván Ukrajna területén, és az első világháborúban is harcolt. A család a mai napig nem adta fel a reményt, hogy a nyomára bukkannak.

Mit jelent a háború

Szergej elmesélte, hogy a felesége a Donbasszból származik, és tíz évvel ezelőtt menekült Oroszországba, ahol közös lányuk született. Most azonban felesége és lánya Németországban élnek menekültként, a férfi pedig évek óta nem látta őket.

A Győzelem parkja fájdalmas felismerések színhelyévé vált. A testvérekkel folytatott beszélgetés során megértettük, milyen mély kötelék fűzi őket Németországhoz, és milyen tragikus összefonódás van az ukrajnai, orosz és a volt szovjetunióbeli emberek között.

„A múlt és a jelen összeolvadt, mintha a folyamatosan áramló emberek tudatosan elmosnák a határokat. Az emlékezés jelentőségének új dimenziója nyílt meg ezen a napon, ez mindenhol érezhető volt”

„Вот что значит война.” (Ez tehát a háború), mondta Szergej keserűen, miközben megmutatta nekünk szeretteinek fényképeit a mobiltelefonján. Amikor elmondtuk, hogy Németországból jöttünk, Szergej hevesen és értetlenül reagált: „Miért viselkedik így Németország? Hiszen jó kapcsolataink voltak” – mondta. „Németország saját magát tette ellenséggé” – tört ki belőle, és úgy tűnt, ő maga is zavarban van attól, amit mondott. Szergej súlyos, de egyszerű szavai pontosan megfogalmazták, ami évek óta történik Németországban, és mélyen megérintettek.

„Így nézve a német és európai elit hisztérikus félelme, hogy Oroszország megtámadja Európát, már nem is tűnik annyira szürreálisnak”

Barátommal és kollégámmal, Tilo Gräserrel május 9-én utaztunk Berlinből Moszkvába. Egyrészt azért, hogy elkerüljük azt a megaláztatást, amit Németországban azok az emberek szenvednek el, akik a náci Németország feletti győzelem napját – orosz szemszögből –, vagy a felszabadulás napját – német szemszögből – szeretnék megünnepelni.

„Természetesen Moszkvában sem lehetett vidám ünnepi hangulatot várni ezen a napon, hiszen az alkalom ehhez egyszerűen túl komoly”

Annak ellenére, hogy egy tévériporter egy évvel ezelőtt a szentpétervári Piszkarjovszkoje temetőben azt mondta nekünk, hogy az oroszok megbékéltek a múlttal, és május 9-én az életet ünneplik azzal, hogy megemlékeznek a Nagy Honvédő Háborúról.

„Ne felejtsétek!”

A Győzelem parkban azok közé az emberek közé keveredtünk, akik a hosszú biztonsági ellenőrzésen átjutottak a Főhajtás hegyére. Napok óta feszültség volt a levegőben. Rendőrök és az OMON különleges egység tagjai kutyákkal és géppisztolyokkal képezték a hátteret a tömegnek, akik itt összegyűltek, hogy együtt emlékezzenek nemcsak a győzelemre, hanem az elképzelhetetlen veszteségekre és szenvedésekre is, amelyeket szeretteik, honfitársaik a háborúban átéltek.

Egy veterán mesél
A szerző felvétele

A színpadon bejelentették, hogy egy perc néma csend következik. Felcsendült Robert Rozsgyesztvenszkij Requiemje – egy vers, amelyet Oroszországban mindenki ismer, és amelynek hallatán garantált a libabőr. A költő felszólítja az egész világot, hogy emlékezzenek a háborúra, meséljenek róla gyermekeiknek, öljék meg és átkozzák a háborút:

„Évszázadokon át, éveken át – emlékezzetek!
Azokra, akik soha nem térnek vissza – emlékezzetek!”

Oroszországban elképzelhetetlen a május 9. a Győzelem napja című karizmatikus dal nélkül, amely idén fél évszázados lett. „Ez egy ünnepség könnyes szemekkel” – hangzott el a színpadról a dal leghíresebb sora, amelyet az Orosz Rakéta és Kozmikus Haderő Kórusa énekelt.

„Valóban sok könnyet láttunk ezekben a napokban – könnyeket a gyász, az emlékek, a veszteség, de a megdöbbenés miatt is. Amiatt, ami ma történik, hogy Oroszországot ennyire félreértik, és hogy Európa milyen gyorsan fordít hátat neki. Legalábbis én így értelmezem azt, amit tapasztaltunk”

Búcsúzáskor Szergej fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy Németországon múlik, hogyan fognak az oroszok Németországba jönni. „Если не по хорошему, тогда по плохому”, „ha nem barátként, akkor ellenségként” – ismételte határozottan, mély érzelmeit nem titkolva. Épp a napokban hallottuk a Deutschlandradioban, hogy egy nő azt állította, hogy a szovjet emberekre és utódaira jellemző, hogy alig tudnak érzelmeket mutatni… Micsoda tudatlansággal párosult arrogancia!

Gyakran hallani németektől, akik Oroszországba utaztak – tudják, azok a „szimpatizánsok”, „Kreml-propagandisták”, elvakult kelet-németek, régimódiak, kelet-német nosztalgikusok, autokráciára vágyók –, hogy az oroszok nem táplálnak semmiféle ellenszenvet a németek iránt.

„Megbékéltek a történelemmel, és nagyon jól tudnak különbséget tenni a politika és az emberek között”

Szergej viselkedése ellentétben állt ezzel. Figyelemre méltó, hogy a nővére hirtelen véget vetett a beszélgetésnek, és elvezette őt a fényképpel és zászlókkal együtt. Nyilván szégyellte a férfi őszinte érzelmeinek nem helyén való kitörését, hiszen végül is vendégek vagyunk Oroszországban, és az orosz vendégszeretet nem engedi meg az ilyen felháborodást.

Feszültség a levegőben

A feszültség már néhány napja érezhető volt a levegőben. Az, hogy a moszkvai repülőtereket drónok támadták meg Ukrajnából, kínzó élmény volt az érintettek számára – köztük néhány németnek is, akik onnan Volgográdba akartak továbbutazni. A repülőtér neve éppen Sztálingradra változott, utalva a város második világháborúban elszenvedett tragédiájára. Már csak néhány óra volt hátra a várva várt tűzijátékig, a „Szaljutig”, amelyet azért a tartós ukrajnai fenyegetések miatt szigorú biztonsági intézkedések mellett is megrendeztek.

„Néhány napig biztonsági okokból kifolyólag többször is megszakadt az internethálózat és a telefonkapcsolat. Ez azonban látszólag senkit nem zavart”

A szupermarketek a legnagyobb ünnepnapokon is nyitva tartottak, és sokan dolgoztak, hogy a város folyamatosan működjön. A főváros vendégeiként az emberek nagylelkűen fogadtak minket – mosollyal, barátsággal, de kedvezményekkel is a szupermarketekben és az „Aljonka” nevű csokoládéboltban, amely a hajdani „Vörös Október” nevű orosz csokoládégyártól kapta a nevét. A hivatalos szervektől, mivel akkreditálva voltunk, győzelmi szobrokat és ingyenes tömegközlekedést kaptunk egész moszkvai tartózkodásunk alatt.

De az egyik – ha nem a legszebb – ajándék az volt, hogy ezeken a napokon találkozhattunk orosz ismerőseinkkel, barátainkkal és kollégáinkkal a hazájukban. De Oroszország német szimpatizánsaival is, és nem utolsósorban új barátunkkal, Viktorral és családjával Zelenográdban.

„Viktor, a katonai fejfedős férfi elmondta, hogy számára kiemelten fontos a hősök emlékének ápolása, ezért viselte katonai egyenruháját”

Amikor megtudta, hogy Németországból érkeztünk, elárulta, hogy több testvére is ott él, egyikük épp Berlinben, ahol mi lakunk. Nyilvánvalóan örült a beszélgetésünknek, és készséggel válaszolt további kérdéseinkre. Óvatos voltam, amikor Moszkvában az emberekkel szóba elegyedtem, mert egy évvel korábban Szentpéterváron azt tapasztaltuk, amint a politika szóba került, vagy kiderült, hogy újságírók vagyunk, a barátságos hangulatnak azonnal vége szakadt. Triviális dolgokról tovább beszélgethettünk, de a politikai témák teljesen tabunak számítottak. Ezúttal viszont teljesen más volt a helyzet. Senki sem kerülte el a beszélgetést, még Ukrajnáról és Putyinról sem. Az emberek nyíltan és zavartalanul beszéltek, ráadásul ők is tudni akarták, mi történik Németországban. Hosszú beszélgetésünk után Viktor továbbindult Zelenográd felé, ahol több mint 25 éve él.

„Pontosan ott, ahol 1941-ben a Vörös Hadsereg megállította a fasiszta Wehrmachtot, láttuk a testvérek sírját, egy tömegsírt az elesett katonáknak”

Azt is megtudtuk, mi köti össze ezt a zelenográdi sírt az ismeretlen katona sírjával és az örök lánggal a Kremlnél. Mindezt Viktor, az ismeretlen férfi mesélte el nekünk, aki mindössze 20 perces beszélgetés után meghívott minket magához. De erről majd máskor többet.

(A cikk németül itt jelent meg)

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com