„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”

Nem törtek meg az oroszok

2025. febr. 09.
Stier Gábor

MEGOSZTÁS

Mintha Oroszország nem is a jövőjét alapvetően meghatározó háborúját vívná. Az elmúlt hetekben Moszkva, de az orosz nagyvárosok is ünnepi díszbe öltöztek. Mintha ezzel is azt üzenték volna, hogy Oroszországot nem lehet megtörni. Pedig csak év vége volt, Újév, karácsony, amikor ünnepelni szoktak. Hogyan élnek a „különleges katonai műveletek” és szankciók közepette az oroszok? Moszkvában és Szaranszkban jártunk. A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.

„Mintha a mesék világába csöppentem volna. Miközben néhány száz kilométerre innen - ha nem is hivatalosan - háború dúl. Az élet azonban élni akar, emellett az oroszok ezzel a látványos díszkivilágítással is meg akarták mutatni, hogy összefoghat ellenük a fél világ, őket nem lehet megtörni. Sem szankciókkal, sem pedig drónokkal, rakétákkal” #moszkvater

„Mintha a mesék világába csöppentem volna. Miközben néhány száz kilométerre innen – ha nem is hivatalosan – háború dúl. Az élet azonban élni akar, emellett az oroszok ezzel a látványos díszkivilágítással is meg akarták mutatni, hogy összefoghat ellenük a fél világ, őket nem lehet megtörni. Sem szankciókkal, sem pedig drónokkal, rakétákkal”
A szerző felvétele

Véget értek az ünnepek, újra itt vannak a szürke hétköznapok. Az orosz főváros is levetkőzte a díszeit. Úgy november végétől január közepéig pénzt, fáradságot nem kímélve fényekbe, karácsonyi díszekbe öltözve demonstrálta, hogy Ukrajnában ugyan dörögnek a fegyverek, halnak a szlávok, Moszkvában azonban a szokásos mederben folyik az élet. S ha jön az év vége, akkor fel kell ölteni a legszebb ruhát! Moszkva bizony felöltötte, szebbet, fodrosabbat, csillogóbbat, mint tavaly, mert mindenkinek, de leginkább önmagának meg akarta mutatni, hogy él és virul. Hiába maradtak el a gazdag nyugati turisták, és lett érezhetően kisebb a tömeg Seremetyevón vagy Domogyedovón, hiába próbálkoznak az ukránok drónokkal és nyugati rakétákkal megzavarni a hétköznapok nyugalmát, az ünnep az ünnep, és meg kell adni a módját. S tényleg! Moszkvát régóta ismerőként magam is meglepődtem azon, hogy azok a feldíszített utcák, épületek, fenyőfák mintha még fényesebben ragyognának. S nem csak a Vörös-téren és környékén.

„Mintha a mesék világába csöppentem volna. Miközben néhány száz kilométerre innen – ha nem is hivatalosan – háború dúl. Az élet azonban élni akar, emellett az oroszok ezzel a látványos díszkivilágítással is meg akarták mutatni, hogy összefoghat ellenük a fél világ, őket nem lehet megtörni. Sem szankciókkal, sem pedig drónokkal, rakétákkal”

Mára díszek, a lampionok visszakerültek a helyükre, a vásárok bezártak. Az elegancia persze megmaradt, a fények, a csillogás azonban majd a következő ünnepen kerülnek elő újra. Mert abban errefelé aligha kételkedik bárki is, hogy mint egykor egy válságos pillanatban, 1942. november 7-én Sztálin fogalmazott:„Lesz még ünnep a mi utcánkban!”. Apropó, Sztálin. A Generalisszimusz emlegetése már jó ideje nem tabu, ám még mielőtt ezt bárki is félreértené, nem az elnyomóra, a milliókat a Gulagra küldő diktátorra, a terrorra emlékeznek vele kapcsolatban, hanem mindenek előtt a második világháborúban győztes vezetőre. Aligha véletlen, hogy a fényképeivel naptár kapható a könyvesboltokban. De a háború – ahogy mondják – enélkül is történelmileg kódolva van az orosz fejekben, hozzászoktak ahhoz, hogy időről-időre megpróbálják őket megtörni.

– Ezt nem értik a nyugatiak, és ezért számolják el magukat újra és újra. Csak az ukránokat nem értem, ők ezt nagyon jól tudják. De mit tegyünk, ha a józan észen egyeseknél felülemelkedett a banderista gyűlölet – fogalmaz régi ismerősöm Ljonya, amikor a háborúról, vagy itteni szóhasználattal „különleges katonai műveletekről” beszélgetünk.

De ha már – ahogy az oroszok emlegetik – a Nagy Honvédő Háborúnál tartunk, sokan merítenek erőt abból a kitartásból, amely végül nemcsak kiszorította Hitlert a Szovjetunióból, de Európában is elsöpörte a náci rendszert. Ezért aztán nagyon nem szeretik hallani az olyan típusú történelemhamisítást – legutóbb Donald Trump beszélt erről -, hogy Hitlert valójában Amerika győzte le. Na, jó – teszik hozzá -, Sztálin azért segített benne! De a nagy világégés szakmai beszélgetésekben is elő-előkerül. Így a lehetséges békekötés kapcsán fel-felemlegetik, hogy most a második világháborút tekintve nem 1942-ben, hanem 1944-ben vagyunk, és Sztálin sem állt volna le a győzelem küszöbén.

„Mert nemcsak a Kreml, hanem a társadalom többsége is úgy érzi, hogy győzelemre áll az ukrajnai frontokon, és ennek a végső megállapodásban is tükröződnie kell”

Egyre többen reménykednek abban, hogy azok a fények már május 9-én újra nemcsak díszbe öltöztethetik a várost, de bevilágíthatják a lelkeket is, hiszen az oroszok nemcsak a Győzelem napját, hanem az ukrajnai fegyvernyugvást, a békét is ünnepelhetik. Vannak persze bőven, akik ennél azért pesszimistábbak, és úgy látják, az igazi győzelemért még meg kell küzdeni. Ráadásul itt messze nem csupán Ukrajnáról, hanem Oroszország jövőbeli globális helyéről van szó, ezért aztán nagyon magasak a tétek.

– A győztes az, aki a többieknél két másodperccel később adja meg magát – érzékelteti sejtelmesen a helyzet bonyolultságát politológus ismerősöm, aki nem vár gyors megállapodást.

Az emberek döntő többsége egyéként a fronttól távol eső régiókban nem nagyon foglalkozik a háborúval, Még akkor sem mutatnak igazán komoly érdeklődést, amikor ismerősi körben felhozom a témát. Valahol belefásultak már ebbe az egészbe. Nem értik, miért kellett ez az egész, de győzelem nélkül azért ők sem szállnának ki belőle. Ezt erősítik meg a háború támogatottságáról készült közvélemény-kutatások is – nagyjából a társadalom fele kész a folytatásra, ám a tárgyalásokat elfogadók majd’ 80 százaléka sem tenne engedményt -, de ezt érzem az utcán vagy a vonaton beszélgetve is.

– Most már győzni kell, különben miért haltak meg annyian! – mondja szigorú tekintettel újdonsült ismerősöm. – Nem szeretném, ha szükség lenne erre, de ha kell, én is megyek a frontra. A NATO már itt van az udvarban, ezt nem engedhetjük. Ami pedig az ukránokat illeti, mi nem hagyjuk magára a sajátjainkat! – folytatja.

Mikor visszakérdezek, tudja-e, hogy ez a szlogen honnan származik, igennel felel, megjegyezve, hogy mára nagyon is aktuálissá vált. Miközben sétálunk Moszkva központjában, azért az idők változását azon is észreveszem, hogy az Odessza Mama nevű étterem helyén ma török étterem van. Ha azonban valaki ezek után azt hinné, hogy Moszkvában üldöznek mindent, ami ukrán, hatalmasat téved. A Korcsma nevű ukrán stílusú és tematikájú étteremlánc például kimondottan népszerű. Mi is betértünk, és egyáltalán nem bántuk meg. Jó az árfekvése, kitűnő a kiszolgálás és a kínálat, csak nehéz bejutni, mert általában tele van. Gyűlölködésnek nyoma sincs.

– Ez polgárháború! Hiszen mindannyian oroszok vagyunk! – hallom sokadszorra pár nap alatt.

– Inkább szlávok, nem? – pontosítok.

– Azok, persze, a lényeg, hogy testvér népek vagyunk, akiket összeugrasztottak. Egyre több a zászló az ukrán és az orosz temetőkben is. Kinek jó ez?! Hát persze, tudja ezt maga is. Lassan azonban talán mindenki kezdi megérteni, hogy ez értelmetlen háború, és be kell fejezni – mondja már Szaranszk felé a vonaton nyugdíjas útitársam. – De félre ne értsen, én patrióta vagyok! A barátnőmmel együtt ingyen varrjuk a zoknit, szőjük az álcahálót a katonáknak – folytatja.

„Magam is több helyen meggyőződtem az adakozásról személyesen is. Kis keresetűek segítenek, amiben tudnak. A tehetősebbek alapítványokon keresztül támogatják a frontot, a fronton harcolókat, akikhez folyamatosan érkezik az élőerő utánpótlás is. Így a háború jelenlegi üteme mellett nincs szükség újabb mozgósításra, és a sorozottak sem kerülnek a lövészárkokba”

Havonta 25-30 ezren jelentkeznek önkéntesnek. A háború ugyanis nem csupán az amerikai hadi ipar számára hatalmas üzlet. Az orosz átlagember – főképp a szegényebb régiókban élők – számára egisztenciális kiugrás, ha aláírnak a hadseregnek. Egy év alatt 20 millió forintnak megfelelő rubelt is megkereshetnek, amiért egy fél életen át dolgozhatnának. S akkor még nem beszéltünk a kedvezményekről, például felveszik őket egyetemre, és ingyen tanulhatnak, ami komoly segítség, hiszen egy színvonalasabb intézményben ez szemeszterenként milliós nagyságrendű költséget is jelenthet. De ezt a sort még folytathatnánk.

– Azért féltem őket, mert mindegyikük azt hiszi, hogy ő biztosan visszatér. Az ismerőseim közül azonban már többet is megöltek – meséli az útitársam, csendesen hozzátéve, hogy a város templomaiban majdnem minden nap van búcsúztatás. – A volt tanítványaim azonban még élnek, és a szomszéd falu 11 önkéntese is hazajár szabadságra. Büszkén meséli, hogy amikor az egyiküktől azt kérdezte, mikor lesz már ennek vége, azt a választ kapta, ha majd elérünk Kijevig – mondja, miközben megtörli a szemét.

De nemcsak az orosz emberek, hanem az orosz gazdaság is bírja egyelőre a háború terheit. Ugyan a költségvetés bő harmadát elviszik a védelmi kiadások, és ez hosszú távon nem sok jót sejtet a többi szférát illetően, ám a GDP 2023-ban 3,6 százalékkal nőtt, és tavaly ezt is sikerült valamelyest felülmúlni. A gondokat jelzi, hogy 2025-re már csak 2,5 százalékot várnak, ráadásul 2024 folyamán igencsak meglódult az infláció is.

– Ha valamit érzünk a háborúból, akkor ezt. Az elmúlt két évben mintegy 35 százalékkal nőttek az árak. Az utolsó fél évben különösen érzékelhető volt a drágulás – panaszkodik egyik beszélgető partnerem.

Kolját nem vigasztalja, hogy az alapvető élelmiszer ára még így sem érték el a magyar szintet. Az infláció tavaly hivatalosan 8-9 százalék volt, ismerőseim szerint viszont az élelmiszerek tekintetében megközelítette az a 20-at is. Áruhiány azonban egyáltalán nincs. Ismerőseim azon is csak mosolyogtak, hogy eltűntek például az orosz boltokból a mosógépek, mert a chipeket állítólag rakétákhoz használták fel. Nos, ez sem így van. De még az árakat is bírni lehet magyar pénztárcával. Egy Moszkva belvárosában, az egykori Malév iroda utcájában lévő elegáns olasz étteremben például ketten 5000 rubelért (nagyjából 20 ezer forint, mivel egy rubel úgy négy forint) ebédeltünk meg, és a Puskin-tér környékén a híres Puskin kávézóban sem az orosz átlagember béréhez szabottak az árak. Itt egy palacsinta 400-től 800 rubel, egy kása 630, míg egy rántotta sajttal 600, de szintén a központban egy retró önkiszolgálóban a teljes ebéd – szoljanka, pelmenyi, Zsiguli sör – kijött 600 rubelből.

„De az oroszok többsége nem ilyen éttermekbe jár, ennek ellenére a háború és a szankciók közvetett hatásaként most legjobban az infláció aggasztja”

Mint ahogy a központi bankot is, amely éppen ezért tartja az egekben, 21 százalékon az alapkamatot. Az állam ugyanis nagyon ügyel a szociális stabilitás megtartására. Az 50-70 ezres (200-250 ezer forint) átlagkeresetből – Moszkvában ez azért rendesen a 100-200 ezres tartományban van, a hadiiparban és néhány kiemelt ágazatban pedig 300 felett is lehet -, és a sokszor 20 ezer rubeles nyugdíjból, hogy azért nem egyszerű megélni. Moszkvában a közüzemi díjak elérik a 10-15 ezer rubelt, ehhez jön az internet (1000 rubel), a mobil előfizetés (2000) rubel és évente az átlagosan 20-30 ezer rubeles ingatlan adó. A különbség Moszkva és a vidék között lehet akár ötszörös is, de azt is figyelembe kell venni, hogy az orosz ember soha nem támaszkodott kizárólag a fizetésére. A szociális biztonság megőrzésében az állam kedvezményei – nyugdíjasoknak, egyes foglalkozásokból nyugdíjba vonultaknak stb. – mellett komolyan ott áll a család, a gyerekek vagy éppen a dácsa, a kert, ahol meg lehet termelni még a városokban élőknek is az élelmiszer alapanyagok egy részét.

„Ehhez vegyük hozzá, hogy a szankciók miatt a leghangosabban az elég vékony orosz középosztály háborog, mindenek előtt azért, mert nem utazhat régi kedvenc helyeire. Helyette marad Törökország, Ázsia vagy Európában Szerbia, esetleg Magyarország. De az oroszok mintegy 80 százalékának nincs is külföldi útlevele”

Mint ahogy lakást sem vesznek minden nap. Főleg úgy, hogy az ingatlanok ára nagyjából 50 százalékkal lett drágább. A társadalom többségét az sem idegesíti, hogy megnehezedett az alkatrészek beszerzése a nyugati autókhoz – egy hétig kell várni és kicsit drágább -, mint ahogy GPS időnkénti fennakadásai sem érintik. Szélesebb rétegeknek fájhat, hogy két év alatt a ruhák ára megduplázódott, és kisebb a választék, vagy baj van bizonyos alkalmazásokkal és internetes felületek elérésével. Az átlagembert egyelőre az sem aggasztja, hogy a nyugati import kiesése miatt újra gyártani kellene modern esztergagépeket. Ám ha a boltba bemegy, mindent megkap. Még a kólát is. Sőt, összehasonlíthatja a kínai, az üzbég, vagy a kazah kóla közötti különbségeket is.

„Ezek után európai, főleg nyugat-európai szemmel meglepő lehet, ám valójában nem az, hogy a Kreml iránt elfogultnak nem nevezhető független Levada Központ friss felmérése szerint az oroszok mintegy fele (51 százalék) elégedett az életével”

Részben elégedett, illetve részben elégedetlen az életével minden harmadik válaszadó (35 százalék), miközben csupán a válaszadók 13 százaléka mondta azt, hogy a mostani élete nem felel meg neki. Ezek a számok bizony voltak már jobbak is, ám a körülményekhez képest azért elfogadhatónak mondhatók. Mégis csak háború lenne, még ha azt „különleges katonai műveleteknek” nevezik. Sőt, az egész képet nézve azt is megérthetjük, hogy a nyugati reményekkel szemben miért nem fordul az orosz társadalom a hatalom ellen. Mert a hatalom tudja, hol a tűrőképesség határa, és tényleg figyel a szociális stabilitásra, ráadásul ahol a társadalom jelentős része a napi megélhetéssel, a túlélését küszködik – és az akadályokat azért mégis csak sikerül vennie -, ott nem marad már erő, energia a tiltakozásra. Marad a közöny, a letargia, és a harc a mindennapokkal. S ha legalább az év végén – mert ez így volt mindig – áthathatja az ünnepi hangulat, azt tudja értékelni.

(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg, itt olvasható.)

MEGOSZTÁS

Stier Gábor
1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.
Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your Ide írhatja a hozzászólását, amennyiben elolvasta és elfogadja az adatkezelési tájékoztatónkat... data is processed.

  1. Egyenként nyitottam meg a képeket (rákattintással sajnos nem megy) és jól sikerültek. Azonban tisztelettel ajánlanék egy jobb fényképezőgépet a szerzőnek. Addig is szoftveresen némi kontraszt erősítést. (25% többet nem, mert akkor a színek torzulnak.)
    Ami az árakat illeti nem nagyok a különbségek a hasonló hazai áraktól, de a választék bőséges. Ma már senki sem áll sorban lyukas talpú cipővel, mínusz 20 fokban az élelmiszerboltok előtt.

  2. “A Generalisszimusz emlegetése már jó ideje nem tabu…nem az elnyomóra … emlékeznek vele kapcsolatban, hanem mindenek előtt a második világháborúban győztes vezetőre”

    Én tudom, hogy az oroszoknak nagy történelmi pillanatuk a Nagy Honvédő Háború, és ezért homályosan látják azt, ami kívülről nyilvánvaló: azt a háborút nem Sztálin miatt, hanem Sztálin ellenére nyerték meg. Ő nagyban hátráltatta a védekezést, a háború előestéjén lefejezte a hadsereget, az első napokban búskomorságba esett, mások tartották helyette a “frontot”. Ha ő nincs, akkor vagy 5 millióval kevesebb lett volna az áldozat a SZU részéről. A főbűnei:
    -vezérkar lefejezése a háború előestéjén,
    -haverkodás Hitlerrel,
    -hadifogságba esett katonák automatikus Gulágra küldése,
    -mivel minél nagyobb részt akart Európából harapni, ezért hajszolta a katonákat, tömegtámadásokkal. Ennek (is) eredményeként dupla(!) veszteségráta, mint a többi hadseregnél. Sosem engedett visszavonulást, még ha katonailag indokolt lett volna, akkor sem,
    -rokkantak halálra ítélése (konkrétan elvitték őket a Gulágra 46-48 környékén, mert nem mutatott jól a sok béna koldus. Ott csak simán megfagytak. ) Ez volt a kommunista hazácskától a hála.
    -és persze a háborútól függetlenül +20 millió áldozat békeidőben.

    Szóval egy elmebeteg állat volt (papírral rendelkezett német orvosoktól, hogy paranoiás pszichopata ), de szeressék csak.

KAPCSOLODÓ CIKKEK

LEGUTÓBBI CIKKEK

CÍMKÉK