//Nem kétséges az „Igor-ének” eredetisége
Vasznyecov festményén: A csatatér Igor veresége után, 1880 #moszkvater

Nem kétséges az „Igor-ének” eredetisége

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal irodalmi nyomozásba fog, pontosabban megidézi az orosz irodalom első igazán nagy alkotásának, az „Igor-ének”-nek az eredetisége körüli vitákat. Az irodalom hívei azonban megnyugodhatnak, évszázadok nyomozásai arra jutottak, hogy az Igor-ének eredeti alkotás, és méltán büszkesége az orosz irodalomnak.

Vasznyecov festményén: A csatatér Igor veresége után, 1880 #moszkvater
Vasznyecov festményén: A csatatér Igor veresége után, 1880
Forrás:Wikipédia

Minden nemzet múltjában vannak momentumok, melyek hol ujjongó örömre, hol tragikus elkomorodásra adnak okot. Tények, melyek erősítik a nemzet büszkeségét, vagy éppenséggel búsongásra késztetnek. Ránk a második sajnos fokozottan érvényes. Különösképp az elmúlt időszak fényében, amikor egyik nagy sorstragédiánkról emlékeztünk meg, 100. évfordulójáról a magyar államiság szomorú eseményének.

„Sokunkon átsuhant a sorsszerűség keserű érzése. Miért éppen mivelünk történnek ezek, miért nem tudtunk háborút nyerni Mátyás király óta?”

A helyzet azért nem olyan kétségbe ejtő. Mert bár évszázadokon át úgymond „ránk járt a rúd”, egy dologban vitathatatlanul szerencsések vagyunk. Hazai írásbeliségünk, literatúránk gyökerei stabilan és tudományosan megingathatatlanul hirdetik irodalmunk mély és dicséretes hagyományait. Amihez egy jó adag szerencse is hozzájárult. Mert másképp indulna irodalmunk története, ha Schier Xystus Ágoston-rendi szerzetes jó két és fél évszázaddal korábban nem talál rá a Borsod vármegyei Boldván, az Árpád-kori bencés monostorban a Pray-kódexben arra az egy oldalnyi magyar szövegre, amelyet a lapp-magyar nyelvrokonságot kutató Sajnovics János jezsuita szerzetes közöl 1771-ben.

„Ha ez nem történik meg, aligha lenne rá bizonyíték, hogy irodalmunk már a XII. század végén hozott létre kiemelkedő alkotásokat, nevezetesen a <Halotti beszéd>-et”

És már csupán „hab a tortán” egy másik remekmű léte. Száz évvel ezelőtt Hollandiában a Leuveni Katolikus Egyetem egy müncheni könyvkereskedésben vásárolt egy kódexet. Az öreg fóliáns 134. oldalának hátlapján viszonylag elég jól kiolvasható az első fennmaradt magyar nyelvű vers, a teljes finnugor nyelvcsalád első lírai nyelvemléke, egy latin költemény XIII. században készült fordítása, az „Ómagyar Mária-siralom”.

Nincs ilyen előnyös helyzetben a szlavisztika, különösen a russzisztika. Bár a dolog elég sikeresen indul. Köszönhetően annak az Alekszej Muszin-Puskinnak  (1744-1817) – nincs köze a   későbbi zseniális költőhöz –, aki korának egyik legjelentősebb mű- és régiséggyűjtője volt. Úgy 1780 táján az ő kezébe kerül egy unikális könyv a jaroszlavli Szpaszo-Preobrazsenzskij kolostor könyvtárából. S abban egy csodálatos remekmű, az orosz irodalom első igazán nagy alkotása, az „Igor-ének”. A későbbi kutatások – anyaguk könyvtárnyi – kiderítették, hogy a lírai-elbeszélő költemény 1185-87 között íródhatott, s egy ismeretlen óorosz szerző alkotása.

Tragikus eseményt örökít meg, Igor Szvjatoszlavics novgorodi fejedelem hadjáratát a polovecek – rabló nomád kunok ellen. A nagyvilág – bármily furcsa is, egy Hamburgban megjelenő francia nyelvű újságból (Spectateur du Nord) értesül a nagyszerű leletről, egyúttal közli, hogy a korai orosz irodalom eme remeke hamarosan megjelenik a kiváló történész és író Nyikolaj Karamzin szerkesztésében.

„Végül a szöveget eredeti formában – ma már egy kézen megszámlálhatnánk, hányan tudnák elolvasni, de ami a fő, megérteni és élvezni -, majd korabeli átírásban  a szenátusi nyomda adta közre 1800-ban , mégpedig1200 példányban. Ehhez már szükség volt a tulajdonos Muszin-Puskin jóváhagyására is”

Jókor jelenik meg a mű, az orosz nemzeti és birodalmi öntudat ébredésekor, azt erősítve. Ám ekkor történik az első gubanc a szépen induló sikertörténetben. Napóleon 1812-ben bevonul Moszkvába, s a kéziratnak nyoma vész az elfoglalt, és hamarosan tüzek pusztította városban. A tűzvész tényén nem kell csodálkoznunk, hiszen Tolsztoj is megírta, a többnyire fából épült várost nem is nagyon kellett gyújtogatni, miután lakói elhagyták, gondatlanságból magától is tűzvészek ütötték fel a fejüket.

Ennek esett áldozatul Muszin-Puskin moszkvai palotája is. A furcsa a dologban csak az, hogy az értékes kézirat a városban maradt. Annak ellenére, hogy a gróf 32 fogaton szállíttatta el drága ingóságait, családi ezüstöt, bútorokat stb. a házából. A majd három tucat szekér egyikére nem fért volna fel a híres könyv? A veszteség érthetően megingatta a nagy tudós lelkét és egészségét is. 1817-ben bekövetkezett halálakor örökségéből mindössze 16 kézirat került az állami archívumba.

„Ám alig fél évszázad telik el és az Állami Levéltárban előkerül az Igor-ének Muszin-Puskin által Nagy  Katalin cárnő részére készített másolata, amit 1866-ban közre is adnak”

A szöveg körüli amúgy is homályos helyzetet bonyolította, hogy kora jeles régésze Alekszej Malinovszkij (1762-1840) is készített feljegyzéseket az eltűnt kéziratból. És ekkor lépett színre a kéziratok egyik legjelesebb hamisítója, a kisnemes, antikvárium tulajdonos Anton Bargyin ( – 1841), aki sikeresen gyártotta a régi orosz kéziratokat, beleértve az Igor-éneket is, s ebből egy példányt sikerült jó pénzen eladnia a régész Malinovszkijnak. Szerencsére Malinovszkij az Igor-ének szövegének helyreállításakor nem a hamisítványt vette alapul, erre a kor jeles paleográfusa Alekszandr Jermolajev (1780-1828) figyelmeztette. Később, már a 20. század derekán az orosz levéltárakban 24 Bargyin-féle „műremeket” azonosítottak. Csak az Igor-ének hamisítvány változataiból több is feltűnt Olonyecben, Asztrahányban és a Kosztromai kormányzóságban.

„Ember, pontosabban tudós legyen a talpán, aki ebben a szövevényes történetben eligazodik. És nyomban meg is kezdődött a vita, eredeti vagy hamisítvány a nagy mű”

Az első nagy kételkedő az orosz irodalom jeles kutatója, a göttingai egyetem professzora, August Ludwig von Schlözer (1735-1809) volt, aki a szláv államiság normann elmélete kapcsán – úgymond a szlávok képtelenek voltak az államalapításra, ezért kellett behívniuk a normannokat – tagadta az Igor-ének eredetiségét. Később, megismerkedve a hiteles szöveggel ezt az állítását visszavonta.

Aztán 1852-ben fordulat történik az ügyben. Előkerül egy a XIV-XV. század fordulójából származó kézirat,  ismeretlen szerző hősi eposza a „Zadonscsina”, mely Dmitrij Ivanovics Donszkij moszkvai nagyfejedelem által a kulikovói csatában a tatárok felett aratott győzelméről emlékezik meg. A mű szájhagyományra, korábbi alkotásokra, és itt jön a nagy meglepetés, részint az Igor-énekre hagyatkozik, annak tényeire – természetesen nem lábjegyzetelve meg ezeket a passzusokat. A plágiumot akkortájt még nem ismerték.

„Ez érv a hitelesség mellett is, de a jeles francia  szlavista André Mazon (1881-1967) kifordítva az érveket, azt állította, hogy éppen a Zadonscsina alapján kompilálta az Igor-éneket Muszin-Puskin, hogy a nagyhatalmi ambíciókat dédelgető Nagy Katalin cárnő kedvében járjanak”

Az érv logikus, ám a későbbi kutatások, közöttük az orosz származású világhírű filológus, nyelvész Roman Oszipovics Jakobszon 1896-1982) gondos nyelvi elemzése kétséget kizáróan igazolja, hogy a mű XII. századi eredetű. Azonban 1964 májusában robbant a bomba, a Szovjet Tudományos Akadémiában vitára került sor, melyen Alekszandr Zimin (1920-1980) történész-régész, az orosz középkori történelem jeles szakértője ugyanazzal az érveléssel állt elől, mint korábban francia kollégája. Ő azonban nem hamisításnak, hanem imitációnak értékelte a művet, és feltételezett szerzőjét is megnevezte, Iol archimandrita, kolostorfőnök polgári nevén Ivan Bikovszkij (1726-1798) személyében. Tanulmányát, mely szentségtörésnek tűnt, sokszorosítva 101 példányban osztották ki a vitához, azzal a feltétellel, hogy a rendezvény után kötelesek azt visszaszolgáltatni. Zimin később több cikkben is utalt feltételezésére, ám az eredeti tanulmány kétszeresét kitevő könyvét csak halála után 26 esztendővel, 2006-ban adták ki, mindössze 800 példányban.

„Zimin tudósi pályáját a későbbiekben meghatározta a vita, s noha több érvényes kutatási eredménnyel büszkélkedhetett, mind a mai napig nem értékelik érdemben teljes tudományos munkásságát”

Politikai színezet ide, a nemzeti büszkeség védelme oda, Ziminnek végülis a tudomány mai állása szerint nem volt igaza. S ebben az orosz filológia olyan nagyjának, mint a kompromisszumkötés nagymesterének, Dmitrij Lihacsovnak (1906-1999) az érvelése döntőnek bizonyult. Ő a fejéről a talpára állította a hamisítvány hívek érvelését, miszerint a mű szerzője a XII. századi orosz történelem olyan mélységű ismeretéről tesz tanúbizonyságot, amellyel az esetleges hamisítója nem, csak a XX. századi történészek rendelkezhettek. Illetve a szerző, aki abban a korban élt, és azt tüzetesen ismerte. A végső döntést  a vitában a modern nyelvtudomány mondta ki, annak is egyik nagy alakja, Andrej Zaliznyak (1935-2017), aki nem csak az Igor-éneknek, de az orosz írásbeliség másik korai emlékének, a XIV. századra datálható nyírfakéregre írt leveleknek a tanulmányozásával és értékelésével  is felhívta magára a figyelmet.

„Ő is azzal a megdönthetetlen logikus érvvel állt elő, hogy egy ilyen alkotás hamisításához akkora tudásra, és olyan mély történelmi és nyelvészeti ismeretekre lett volna szükség, amivel az esetleges hamisító a XVIII. században nem rendelkezhetett”

Ő ezt tények garmadával igazolta is. Érveléséből csak egy, a nyelvészetben avatatlan irodalomkedvelő számára is felfogható bizonyíték. Elég, ha a hamisító nem figyel oda a szórendre, s a turpisságra nyomban fény derül. Ugyanis a szórend megváltoztatása alapvető értelmezési és jelentésbeli galibákat okozhat egy régi szövegben.

Egy ilyen rangú műalkotás hamisítása nem kézügyesség kérdése, annál jóval többre van szükség. És bár a konspirációs elméletek kedvelőinek örömére különböző feltételezéseket taglaló cikkek ma is napvilágot látnak, az irodalom hívei megnyugodhatnak, az Igor-ének eredeti alkotás, és méltán büszkesége az orosz irodalomnak. Persze, azért ne vegyük el a kedvét az irodalmi nyomozóknak, hiszen még annyi rejtély vár megoldásra mind az orosz, mind a világirodalomban…

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.