Kezdőlap » Történelem » Nagy Péter Rettegett Iván nyomában
A Péter-Pál erődben minden délben elsütötték az ágyút, emlékeztetve, hogy a város gondolkodását éppúgy, mint formáját a dinasztia szabja meg #moszkvater

Nagy Péter Rettegett Iván nyomában

Szentpéterváron születik az eszme, amelyet aztán Moszkvában adnak el

A Péter-Pál erődsziget uralja az északi panorámát, zömök körvonalait katedrálisának karcsú tornya töri meg #moszkvater
A Péter-Pál erődsziget uralja az északi panorámát, zömök körvonalait katedrálisának karcsú tornya töri meg
Fotó:Wikipédia

A Romanovok által felvirágoztatott, immár több mint 300 éves, „észak Velencéjének” is nevezett Szentpétervár a Szovjetunió felbomlása óta lendületesen fejlődő, gazdag, dekadens és félelmetes, igazi metropolisszá vált Moszkva nyomába eredt. Jókora késéssel, mert közel ötmilliós lakossága ellenére még  másfél évtizede is erősen provinciális benyomást keltett. A fényes múlt emlékeinek többsége szívszaggató kopottságával beleveszett a pénztelenség szürkeségébe. Aztán az évfordulós ünnepségekkel és a leningrádi Vlagyimir Putyin Kremlbe költözésével Pityer is megindult a modernizáció útján. Mára jelentősen megújult, felduzzadt, megerősödött, ám azért nem vesztette el teljesen báját.

A légkör más, szívélyesebb, közvetlenebb, mint a főváros emberkohójában. Valamit megőrzött nyomaiban a régi dicsőségből.

– Egykor a házmesterek s segédeik gondosan ügyeltek a rendre. Minden csillogott! – fogalmazott halála előtti interjújában a XX. század minden szörnyűségét átélt, „utolsó orosz értelmiséginek” nevezett őspétervári irodalomtörténész Dmitrij Lihacsov. – Ezt a rendet, tisztaságot, a régi Szentpétervárt azonban tíz év alatt, már a ’20-as években elpusztították. A város szellemét, a lelkét rabolták el. Nincsenek már régi péterváriak, eltűnt a kultúra elsődlegessége a hétköznapok szintjén – panaszkodott. – Ott van azonban a régi falak között, a kátyús utcákon. A finom lélek érzi ezt!

Két stílus versenye

Pétervár más, mint az orosz városok többsége. Moszkvától is megkülönbözteti felépítése, bár az 1812-es tűzvész után már ott is az északi főváros széles sugárútjait másolta az újjáépítés. Meghatározza jellegét közelsége a határhoz, a külső hatásokat, a nyitottságot felerősítő kikötő. Figyelemre méltó az is, hogy a klasszikus orosz etnikai határokon kívül épült, ezért itt nem valamilyen dialektusban, hanem az orosz irodalmi nyelven beszélnek. Ezzel szemben, mint itt mondják, Moszkva a „nagy falu”, egyben azonban a lehetőségek városa is. Kettejük vetélkedése immár három évszázada tart. Puskin a kettősséget úgy oldotta fel magában, hogy mint írta, „Moszkva a lányom, Pétervár pedig az irodám”. Ma talán fordítva mondaná.

Moszkva a történelmi főváros. Jurij Dolgorukij alapította 1147-ben, s Rettegett Iván, Moszkva nagyhercege itt nyilvánította magát minden oroszok cárjának 1547-ben. Ő alapozta meg a város felemelkedését. Uralkodása alatt épültek a Kreml legjelentősebb templomai, palotái, valamint a Gogol által Moszkva „kőbe foglalt krónikájának” nevezett, a kazanyi tatárok legyőzésének emlékére emelt Vaszilij Blazsennij székesegyház kilenc kupolával díszített, az ortodox egyházi építészet legérettebb alkotásai közé tartozó templomegyüttese is. Oroszország nagy elhivatottságot érző cárjai innentől maguknak tulajdonítva az ortodox világ kulturális vezető szerepét, rezidenciájukat „harmadik Rómává” emelték.

Ekkor azonban, Puskin szavaival jött ő, Péter, „aki nagyot akart, messzi jövőt, s / Az ifjú város ím, / Az éjféli országok éke, / Mocsarak süppedékein / Büszkén emelkedett a fényre. / S vált új társ mellett halaványra / Az ősi Moszkva csillaga, / Mint ahogy új cáménak árnya / a gyászt viselő cáranya. /” A kormányt a XVIII. század elején, 1712-ben Szentpétervárra helyezték át, de Moszkva továbbra is fogva tartotta az orosz lelket. Míg az északi főváros elegáns és zaklatott volt, Moszkva életerős és durva, az „ájtatosság és a tékozlás, a vallás és az önkényeztetés keveréke”. Az ortodox egyház spirituális központja, a „negyvenszer negyven templom” városa volt, aranyozott hagymakupolái úgy ragyogtak a zöld tetők fölött, mint az őszi fák. S a Romanov cárok ugyan Szentpéterváron uralkodtak és temetkeztek, de a Kremlben koronázták őket.

„Pityerburg, ahogyan I. Péter „Oroszország nyugatra néző ablakát” hívta, a hagyományos, Európától távol lévő, Jeszenyinnel a „zord ázsiai” Moszkva – amelyet a cár gúnyosan csak „nagy falunak” nevezett – ellenpéldája volt. Pityerben a gazdagok franciásan étkeztek, és gyakran franciául is beszéltek. Moszkva orosz volt, virágzó kereskedelemmel és a textiliparral. Kupecei könyörtelenek és nagyivók voltak”

Szentpétervárt a századfordulón 650 km-es vasútvonal kötötte össze Moszkvával, amelynek építését George Washington Whistler hadnagy, az amerikai hadsereg vasúti szakértője vezette. De a fizikai munkát jobbágyok végezték kényszermunkával, akiket a vasúti rendőrség különleges alakulata sortüzekkel és tömeges korbácsolásokkal ösztökélt.

Hasonló módon épült két évszázaddal korábban Szentpétervár, amikor 1703-ban Nagy Péter úgy döntött, hogy európai várost épít orosz földön, új fővárost emel a Néva folyó mocsarai között, a birodalom északnyugati perifériáján. A stukkós paloták építészei olaszok, franciák voltak, de építői a svéd és török hadifoglyok mellett főképp oroszok, akik ezrével hullottak a mocsarak feltöltésekor. Péter merész álma azonban városépítészeti szempontból a XVIII. század legmerészebb teljesítménye volt. A Péter-Pál erődsziget uralja az északi panorámát, zömök körvonalait katedrálisának karcsú tornya töri meg. Az erődben minden délben elsütötték az ágyút, emlékeztetve, hogy a város gondolkodását éppúgy, mint formáját a dinasztia szabja meg. A hatalom szimbólumai öt kilométer hosszan húzódtak a Néva déli partján.

Péter városából – amelynek nevét az utolsó orosz cár hazafias nekibuzdulásában az első világháború idején Petrográdra  oroszosíttatta – a kormány 1918-ban ismét Moszkvába költözött, 1924-ben pedig, szól a szovjetkongresszus határozata, „teljesült a pétervári munkások és parasztok kérése, hogy a proletárforradalom központja mindörökre forrjon össze a proletariátus nagy vezérének, Vlagyimir Iljics Uljanov-Leninnek a nevével”. Ez a mindörökké azonban „csak” a Szovjetunió összeomlásáig tartott, a régi nevét visszanyert egykori híres fővárosból azonban hetven év alatt nem maradt egyéb, mint uszodák egykori templomokban, a boltokban meg olyan jegyrendszer, amilyen még a blokád alatt sem volt. E téren persze, Moszkvában sem volt sokkal jobb a helyzet, még ha állam volt is az államban. Ráadásul, míg Sztálin a ’30-as években saját ízlése szerint építette át fővárosát, Pétervárt – amely szemében mindig is a Nyugatra nyílt ablak, tehát maga az árulás maradt – békén hagyta, mintha kicsit tartott volna a világtól elzárt város intellektusától.

Az Ermitázs épülete Szentpéterváron Fotó:Gilbert Sopakuwa/Flickr #moszkvater
Az Ermitázs épülete Szentpéterváron
Fotó:Gilbert Sopakuwa/Flickr

Ermitázs és GUM

A felmérhetetlen értékű építészeti remek állagának megőrzése sokáig komoly gondot okozott a városnak.

– Pétervárt egész Oroszország építette a forradalomig, most pedig az önkormányzatnak kell fenntartania ezt a hatszáz palotát – mutatnak azonban rá a pénzhiány okaira a helyi adminisztráción.
Ehhez még hozzátehetjük, hogy Moszkvában összpontosul a valuta 90 százaléka, s a külföldi befektetések jó 80 százaléka is rajta keresztül érkezik az országba.

Pétervár azonban, ha lassan is, de megpróbál Moszkva után eredni. Egymást érik az építkezések, az másfél évtizede még álmos északi főváros is megérezte a pénz szagát, elkezdett lüktetni. Talán túlságosan is.

– Pétervár ma még ennek ellenére félprovinciális város a maga sajátos tartalékaival. Sokan a vidék fővárosát látja benne, de az ország fővárosa Moszkva. S a hagyományos bizánci gondolkodásnak megfelelően a cárgrádban koncentrálódik a gazdasági-kulturális potenciál – állapítja meg ennek ellenére száraz tárgyilagossággal Alekszandr Duka pétervári szociológus.

Alkalmi beszélgetőpartnereim érthetően egyértelműen utasítják el ezt az egyre egyenlőtlenebb összehasonlítást.

– Olyan ez, mintha egy bankot próbálnánk egy múzeumhoz hasonlítani! Össze lehet vetni az Ermitázst és a GUM-ot? – kérdez vissza Alekszej.

Karácsonyi fények a moszkvai Vörös téren, előtérben a GUM áruház portálja #moszkvater
Karácsonyi fények a moszkvai Vörös téren, előtérben a GUM áruház portálja
Fotó:EUROPRESS/AFP/Sefa Karacan / Anadolu Agency

E szavakból is érződik azonban, hogy a Moszkvától való különbözés történelmi hagyománya ma is élő. Ez az öntudat azon alapul, hogy a legeurópaibb orosz városnak tartják Pétervárt, amelynek falai között igazi szellemi kohó működött, s rendre összecsaptak az akaratok, s virágzott a kultúra.

– Pityer, ahol pihenni s alkotni lehet, Moszkva pedig, ahol meggazdagodni. Ott azonban még semmi sem született! Az csak egy nagy piac. Péterváron azonban kimondottan alkotásra inspirál a környezet. Ez persze nem véletlen. A város egyrészt zártabb, másrészt mocsárra épült, ami tudjuk, állandóan mozgásban van – magyarázza Szerjozsa. – így aztán nem véletlenül innen indulnak a festészet, a zene új irányzatai. Leningrád volt az orosz rock bölcsője is. Itt alakultak az olyan legendák, mint az Akvárium, a Sztrannije Igri, de itt emelkedhetett ki a DDT vagy a Nautilus Pompilius is. Egy szó, mint száz, itt születik az eszme, amelyet aztán Moszkvában adnak el.

Egyre többen vannak azonban, akik ott tolongnak árujukkal e pénzhez, hatalomhoz közeli piacon. Köztük Szása is.

– Először minden barátom csak legyintett Moszkvába érkezve. Aztán két hónap után mind
ottragadnak – meséli. – Hiába, Pityer szelleme finomabb, entellektüelebb, az egykori fennen stílből eredően a tiszta, morális művészet jellemzi, míg Moszkváé harcosabb. Itt mindenki olyat akar alkotni, amellyel megkülönbözteti a többitől. Az embernek ugyanis meg kell mutatnia magát e tömegben a konkurensek, a hatalom előtt. Ezért Moszkvában például másfajta kultúra, művészet is alakult ki. Magabiztosabb, jobban hisz önmagában – mutat rá.

A Kreml felett csak az Isten

„Moszkva felett a Kreml áll, a Kreml felett pedig csak Isten!” Jól tudták azonban ezt már a régi moszkvaiak is. A Kreml, amelynek vörös falai kinyúltak a Moszkva folyó fölé, a középkortól az orosz hatalom fellegvára. Mint egykor a moszkvai történész, Jurij Afanaszjev fogalmazott, nemcsak központ, főváros, de a hatalom megtestesítője is. Kiemelkedése pedig nem a történelemkönyvekben visszatérően emlegetett kereskedelmi utak kereszteződésében, a hordától távol eső, kedvező földrajzi fekvésének köszönhető.

A Kreml a Moszkva folyó felől Fotó:Jorge Láscar/Flickr #moszkvater
A Kreml a Moszkva folyó felől
Fotó:Jorge Láscar/Flickr

Ezek sem elhanyagolhatók, de ilyen város több is, gazdagabb is akadt. Fontosabb azonban – állapítják meg olyan ismert történészek, mint Vaszilij Kljucsevszkij vagy Mihail Pokrovszkij is -, hogy a moszkvai hercegi ág, nem lévén rangidős, a nagyhercegi fészek szerepére nem pályázhatott. Innen az összejátszás a hordával, az ármánykodás s a könyörtelenség az orosz föld más uraival szemben. Az orosz földek egyesítése, pontosabban meghódítása tehát Moszkva számára a túlélés egyetlen járható útja volt. E konfliktust meglehetősen keleti módon oldja meg, megegyezés helyett a tatárokhoz hasonlóan elpusztítja a vetélytársakat, Pszkovot, Novgorodot, Tvert, Kazanyt.

Ez a hatalmas, uralkodni vágyó, vérrel bőven öntözött harcosság határozta meg aztán a moszkvai, az orosz hatalom természetét. Később ennek lesznek áldozatai a bojárok, nemesek, parasztok, értelmiségiek, bármilyen intézmény, beleértve az egyházat is. Harcos, uralkodó hatalom ez, amelynek azonban mindig új és új ellenségekre van szüksége. Jellegének megértéséhez a tatár hordához való viszonyt említi Afanaszjev. A krónikákkal s a későbbi dicsőítő filmekkel ellentétben többekkel együtt azt vallja, hogy a tatár igával szembeni szervezett ellenállást valójában már Alekszandr Nyevszkij idején az együttműködés váltja fel. Innen datálódik tehát a hatalom mindenáron történő megszerzésének s megtartásának Oroszországban fontos tradíciója.

Még egy adalék az orosz hatalom jellegéhez a pravoszláv egyházhoz való viszony. Még Bizáncból jött az a felfogás, hogy az egyház nem létezhet a cár nélkül, a kettőnek egybe kell fonódnia. Az egyház Bizánc bukása után elismeri Batu kán utódainak igáját is, Moszkvához pedig, mint annak legfőbb helytartójához, tehát a hatalomhoz vonzódik kiemelten.

„E hatalomfelfogással szemben a Nyugat felé néző Pétervár lett a „kőbe dermedt eretnekség”, amelyet bűnös, kicsapongó városként divat volt szembeállítani az „arany, a szent, a hagymakupolás Moszkvával, az igazi Oroszhon lelkével”, az ó-, tehát igazhitű rezzenetlenség, nemegyszer a mozdulatlanság szimbólumával”

Ez az ellentét nyert újabb aktualitást Vlagyimir Putyin felemelkedésével. Oroszország jövőjének találgatásakor fel-felmerül, hogy az etatizmusnak melyik útja, a nyugatos pétervári, avagy az izolacionista moszkvai kerekedik felül, azaz az oligarchikus moszkvai klánállam nyeli le a kremli oligarchiát, avagy a pétervári reformereknek most sikerül felülkerekedniük ősellenségükön. Azonban nem annyira két rivális régió verseng itt a hatalomért, mint inkább két állam- és gazdaságfilozófia, két életstílus és gondolkodásmód. Túlzott illúziók persze nem lehetnek, hiszen már Nagy Péter lelkén is több százezer ember élete szárad, s mai követői sem módszereikben, legfeljebb céljaikban térnek el a Rettegett Iván fémjelezte úttól. Ezt a tételt erősíti meg a pétervári politológus is.

-Túl sok mítosz tapad ma Pétervárhoz azzal kapcsolatban, hogy európai fővárosa Oroszországnak. Igaz, ma Moszkva a cári székhely, amely valamiféleképpen a bizánci udvar örököse, de az intrika, a szervilizmus, az ármánykodás tekintetében mindkét város hasonló – hívja fel a figyelmet Alekszandr Duka.

Egy biztos, Rettegett Iván és Nagy Péter tovább futja történelmi versenyét, s mind Pétervár, mind pedig Oroszország jövője szempontjából ma is aktuális Puskinnak a Néva felé mutató babérkoszorús városalapító cárhoz a Bronzlovas című elbeszélő költeményében intézett kérdése: „Hova ugrasz, te büszke paripa? Hol teszed le patáidat?”

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.