„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Az Ukrán Elnöki Sajtószolgálat által Münchenben 2025. február 14-én közzétett fotón Volodimir Zelenszkij Ukrán elnöke és JD Vance az Egyesült Államok alelnöke beszélget a müncheni biztonsági konferencián
Fotó:EUROPRESS/AFP/UKRAINIAN PRESIDENTIAL PRESS SERVICE
Kritikus pillanathoz érkezett a világ, és ilyenkor komolyan el kell gondolkodni a teljes globális biztonsági struktúrán. Ésszerű egyensúlyt kell találni a világban a nemzetek érdekei között. Kiemelten fontos ez olyan pillanatban, amikor számos állam és régió dinamikus fejlődése miatt a nemzetközi környezet, az erőegyensúly látványosan átalakul. Erre figyelmeztetett nagy feltűnést keltő beszédében első orosz államfőként fellépve a müncheni biztonságpolitikai fórumon Vlagyimir Putyin.
„Az orosz elnök az egypólusú világnak hadat üzenve, annak veszélyeire rámutatva azzal vádolta az Egyesült Államokat, hogy egyedüli hatalmi- és erőközpontot kíván létrehozni, ami ellentétes a demokráciával. Sürgette egy multipoláris globális berendezkedés kialakítását, rámutatva arra, hogy a történelemben az egyoldalú fellépések soha nem oldották meg a konfliktusokat, hanem csak elmérgesítették őket”
A stratégiai stabilitást leromboló európai rakétatelepítési tervekre utalva az orosz elnök felhívta a figyelmet arra, hogy az Egyesült Államok – mint fogalmazott – a konfrontáció útjára lépett, és katonai kalandorságba kezdett. Hangsúlyozta, hogy országa szükség esetén megteszi a válaszlépéseket, és rendelkezik azokkal a fegyverekkel, amelyek képesek legyőzni az amerikai rendszereket. Putyin nem kímélte a NATO-t sem, amely – mint fogalmazott – az amerikai külpolitika eszközévé vált. Bírálta az észak-atlanti szövetség kibővítését, felróva, hogy a korábbi ígéretek ellenére a szövetség a volt Szovjetunió területére terjeszkedik. A nyugati politikusokat egyenrangú, demokratikus párbeszédre, leszerelésre, egyenlő piaci kapcsolatokra szólította fel.
„Putyin élesen bírálta azokat a kísérleteket, amelyek az ENSZ alapokmányát az egyes országok szabályaival kívánják felváltani. Rámutatott arra is, hogy nem lehet az emberi jogok kérdését politikai nyomásgyakorlásra felhasználni”
„Az emberi jogok tiszteletben tartása nem jelenti azt, hogy beavatkozunk más országok belügyeibe, és előírjuk az államoknak, hogyan fejlődjenek és éljenek. Az ilyen beavatkozás nem segíti elő a valóban demokratikus államok kialakulását. Senki sem érzi magát biztonságban, mert senki sem bújhat kőfalszerűen a nemzetközi jog mögé” – figyelmeztetett. Putyin akkor elítélte az erőszak alkalmazását is, nyomatékosan utalva arra, hogy az erő bevetésére csakis a legvégső esetben, s csak az ENSZ felhatalmazásával kerülhet sor.
A korábbiakhoz képest szokatlanul kemény fellépés meglepte a nyugati világot, amely azonnal a hidegháború visszahozásával vádolva támadta vissza az orosz elnököt. Washington azonban mindössze a csalódottságát fejezte ki, és nem vette komolyan Putyin szavait. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Nyugat alapvetően félreértette, de egyáltalán nem kizárt, hogy felsőbbrendűségének tudatában félre akarta érteni Putyint. A hidegháborús győzelem és a „történelem végének” mámorában Oroszországot nem tekintették olyan szereplőnek, akinek a véleményét figyelembe kellene venni. Így valójában meg sem hallgatták, ebből következően meg sem érthették Putyin figyelmeztetését.
„Pedig – ezt az azóta történtek a maguk pőre kegyetlenségével csak nyomatékosították – többről volt szó, mint az orosz szuverenitás újjáélesztése kinyilatkoztatásáról. Putyin fellépésének keménysége, az egypólusú világgal szembeni kirohanása egyrészről nyíltan megkérdőjelezte az amerikai dominanciát, másrészt felvázolta, hogy az Egyesült Államok és Európa minden más érdeket figyelmen kívül hagyó, arrogánsan felsőbbrendűséget sugárzó politika súlyos konfliktusokba sodorhatja a világot”
A NATO bővítése folytatódott, a következő évben a szövetség bukaresti csúcstalálkozóján több európai ország, köztük Németország és Franciaország tiltakozása ellenére késznek mutatkoztak Grúzia és Ukrajna befogadására. Ez a lépés végképp eloszlatta Moszkva minden illúzióját a Nyugattal kapcsolatban. Ezután jött az ötnapos grúz-orosz háború, amelyben Moszkva megmutatta, hogy komolyan gondolja Putyin müncheni szavait. Közben a 2008-as válság kibillentette a nyugati világot is a kényelméből, a 2010-es évekre pedig mind látványosabbá vált Kína erősödése, és kezdték felemelni a fejüket az egykori úgynevezett harmadik világ országai is. Az Egyesült Államok vezette Nyugat azonban minderről mintha nem akart volna tudomást venni, makacsul ragaszkodott a közben már, ha nem is látványosan, de gyengülő dominanciájához. Washington sorra mondta fel Oroszországgal a stratégiai stabilitást garantáló egyezményeket, e lépésekre válaszul pedig Moszkva felfüggesztette ezekben a részvételét. Ehhez jött, hogy közben bizonságpolitikai értelemben új kihívások és kihívók is még inkább elbizonytalanították a világot. Felgyorsult a fegyverkezés, és a közben gazdasági értelemben talpra álló Oroszország is megkezdte a hadsereg modernizálását, és a legújabb fegyverrendszerek létrehozását.
„Így jutott el a világ 2014-hez, amikor Oroszország az Euromajdanra ráépülve Ukrajnában megerősödő nyugati beavatkozásra, majd a februári puccsra válaszul már konkrét lépéseket tett”
A Krím „hazatérésére” egy pillanatra visszahőkölt a Nyugat, ám a közben kitört proxy- és polgárháborút befagyasztó minszki megállapodásokkal időt nyerve ezután megkezdte Ukrajna felfegyverzését. Innen már egyenes út vezetett a 2022-es invázióhoz. Moszkva Szírián keresztül közben kilépett a globális porondra is, ám Washington a 2014-es tapasztalatok alapján még mindig úgy gondolta, hogy Oroszországnak sem ereje, sem pedig bátorsága nincs Ukrajna megtámadására, így az Egyesült Államok azt diktátumnak tartva lesöpörte az asztalról 2021 végén az európai biztonsági rendszer újragondolására kidolgozott 15 pontos javaslatot.
„Az Ukrajnában három évvel ezelőtt kitört háború felgyorsította a világrend átalakulását, az úgynevezett globális Dél önszerveződését, miközben Amerika is felsorakoztatta keményen maga mögé a nyugati blokk országait”
Időközben kiderült, hogy a félproxy háború minden oldalán túlságosan magasra emelték a téteket. A Nyugat csak gyengíteni tudta Oroszországot, megtörni azonban nem, miközben Európa megroppant. Amerika ugyan eddig talán az egyetlen nyertese ennek a háborúnak, azonban közben az is kiderült, hogy ő sem olyan erős, mint azt talán maga is hitte. Az Oroszország mögött álló, vagy minimum a konfliktushoz semlegesen viszonyuló „globális Dél” sem érdekelt a háború túlságos elhúzódásában. Így három év után minden a háborúban közvetlenül vagy közvetve érintett fél érzi, hogy a konfliktus valahol zsákutcába jutott, így jó lenne valahogy kiszállni belőle. Persze, nem vereséggel. Mindenkinek jót tenne azonban, ha egy kicsit fellélegezhetne.
„Ebben a patt helyzetben jött Donald Trump visszatérése, és ez felpörgette az eseményeket a világrend átalakulása körüli pozícióharcban”
A Fehér Ház régi-új ura számára már inkább teher az Ukrajnában dúló háború, így jó üzletemberként megszabadulna a profiljába jelenleg nem illő portfóliótól. Trump tisztában van azzal, hogy vége az egypólusú világrendnek – ezt Marco Rubio külügyminiszter ki is mondta -, és talán éppen Amerika globális hegemóniájának ezt a gyengülését akarja elleplezni valahol a nagy hangoskodással, a világban keltett zűrzavarral. Az „amerikai világra” koncentrálva befolyási övezetekben gondolkodik, a világ többi részével pedig üzletet kötne. Most azonban úgy érzi, előbb magát Amerikát kell rendbe tenni, ehhez időre van szüksége, majd megerősödve aktivizálhatja magát újra a globális porondon. Így a lezárás sebességére, nem pedig a lezárás minőségére koncentrálva kicsit hátrább kell lépve befagyasztaná az ukrajnai konfliktust is, ezzel az elköteleződést csökkentve még mindig fenntartaná a nyomást mind Oroszországon, mind pedig Európán. Így jobban tudna Kínára fókuszálni, mert a globális verseny azért a befelé fordulás közben is folytatódik. Eközben üzletemberként nem feledkezik el arról sem, hogy az Ukrajnába eddig befektetett pénzt Amerikának kamatostól visszaszerezze, ezért Washington igyekszik koncessziót szerezni a ritkaföldfém készletek kitermelésében, és szemet vetett a Naftohazra is.
„Nagyjából ezeket az érdekeket szem előtt tartva zárná le/fagyasztaná be Trump az orosz-ukrán háborút, méghozzá minél gyorsabban. A legrövidebb út pedig idáig egy orosz-amerikai alkun át vezet, ezért volt olyan sietős nyitni Oroszország felé, és felvenni a kapcsolatot Vlagyimir Putyinnal, aki bele sem akart keveredni ilyen kiterjedt háborúba, így aztán nem lenne azért ellenére a konfliktus lezárása”
Nem egészen úgy képzeli azt a lezárást, mint amerikai kollégája, ám mindent a mérlegre téve akár még jól is kijöhet ebből a helyzetből. Stratégiai célját ugyanis olyan értelemben elérte, hogy Ukrajnának lényegében vége, olyan súlyú ellen Oroszország, ellenfél már nem lehet, mint amilyen potenciál volt ebben. S ha ehhez még hozzávesszük az eddig megszerzett területeket, a szankciók feloldásának megkezdését, az orosz vagyon zárolásának feloldását, a legalább részleges demilitarizációt, Volodimir Zelenszkij ejtését/levételét, valamint a háború túlságos elhúzódásában rejlő kockázatot, akkor Putyinnak igencsak érdemes elgondolkozni egy ehhez hasonló ajánlaton. Közben persze nem kell sietnie – ez egyébként is azt a látszatot keltené, hogy Trump diktálja a tempót -, és az amerikai elnök dörzsöltségét ismerve folyamatosan el kell kerülnie a neki állított csapdákat. Mert azok lesznek.
„Ebben a képletben két győztes van, Ukrajna és Európa azonban egyértelmű vesztesként jöhet ki ebből a játszmából”
Kijevnek nincs nagyon más választása, mint ebben a meccsben az Oroszország megrogyasztását vagy minimum Ukrajna tűzszünet előtti lehető legjobb helyzetbe hozását, megerősítését fő szempontként kezelő, így a háború folytatása mellett a voksát letevő Európa oldalára áll. Persze úgy, hogy a biztonsági garanciákért közben folyamatosan üzleti alapú alkukat kínálva nem esik ki teljesen Trump kegyeiből. Nem tűnik egyszerű mutatványnak, de apellálhat az európai fősodor sértett büszkeségére. Ez az elit ugyanis most nehezen viseli, hogy Trump átnéz rajta, ráadásul még ideológiai értelemben is szemben állnak, élet-halál harcot vívnak.
Ebben a helyzetben került sor a 61. Müncheni Biztonságpolitikai Konferenciára, ahol az amerikai küldöttség egészpályás letámadással ment neki a „müncheni elitnek”, és élezte ki ezzel a transzatlanti viszonyt. Paradox módon az eddigi atlantisták fordultak szembe Trumppal, míg a mostanáig számkivetett szuverenisták állnak ki mellette. Münchenben az ukrajnai rendezés módjairól a Fehér Ház nem kívánt érdemi vitát nyitni. Mint ahogy magyarázkodni sem, ehelyett egy másik fronton támadott, és értésre adta az európai progresszív globalista elitnek, hogy a világ változik, és már egyre inkább másként gondolkodik.
„Nem más ez, mint frontális támadás a brüsszelinek nevezett európai fősodor ellen. De itt már sokkal többről van szó, mint az ukrajnai konfliktus rendezése. Az amerikai belső változásokkal megerősített, globális szinten zajló paradigmaváltásról, amelynek éppúgy része a világ politikai gondolkodásának, és a geopolitikai erőviszonyainak, rendszerének az átalakulása”
Az egyik fronton ideológiák, a globalisták és a szuverenisták, míg a másikon nagyhatalmak vezette blokkok, amelyek a formálódó multipoláris világrendben a pozícióikért, a befolyási övezeteikért feszülnek egymásnak. Más szóval, alakul a világ újrafelosztása, nevezhetjük Jalta 2-nek, amelyben Európának már egyre rosszabb lapjai vannak. Mert München ezen belül most alapvetően a nyugati világon belüli vezető szerepről, ebből fakadóan az ezen a blokkon belül is megnövekedett feszültségről szólt. Arról, hogy az új amerikai adminisztráció be akarja állítani Európát a sorba.
Hogy sikerül-e, az még nem dőlt el, az azonban már egyértelműen látszik, hogy Míg Donald Trump Amerikája kezdi megérteni Putyin 2007-es mondanivalóját – ez persze még nem jelenti azt, hogy Amerika irányt váltott, és letett a hegemón törekvéseiről, de azért alkalmazkodik az új helyzethez -, addig az európai fősodor továbbra sem akar hallani róla.
(Az írás eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
Cz. Mátyás says:
Bölcs elemzés. Úton a 3-test probléma kezelése (nem megoldása…) felé, érdemes a tanulságokon gondolkodni.