A „prágai tavasz” leverését, a szocialista országok csapatainak bevonulását a Nyugat ugyan a jaltai megállapodást tiszteletben tartva tudomásul vette, ám közben nagyon is közelről követte az események alakulását. Erről árulkodnak azok az archív felvételek, amelyeket a CIA készített a prágai utcákon. Sőt, a befolyási övezetek megváltoztatásának esélye nélkül, de a nyugati politikusok a fellazítás politikáját is folytatták. Ezt bizonyítja az akkor még a politikában csak felemelkedőben lévő, „kremlinológusként” azonban már ismert Zbigniew Brzezinski csehszlovákiai aktivitása. Az amerikai „kremlinológus” gondolkodását csak tovább keményítették a csehszlovákiai tapasztalatok.

A korabeli szovjet sajtóban voltak utalások arra, hogy a nyugati propagandisták és titkosszolgálatok aktív szerepet játszottak a csehszlovák ellenzék stratégiájának kialakításában, neveket azonban érthető módon nem említettek. A szovjet átlagembernek ezek a nevek nem is mondtak volna semmit. Így a lengyel származású amerikai szakértőé, az egy évtizeddel később Jimmy Carter nemzetbiztonsági tanácsadójaként ismertté vált Zbigniew Brzezinskié sem. Pedig az 1968-ban 40 éves professzor már szépen emelkedett a ranglétrán, s nemcsak egyetemi körökben tartották nyilván a Kelet-Európát legjobban ismerő elemzők között, hanem a Fehér Házban is hallgattak a tanácsaira.

Ezek fényében aligha meglepő, hogy Brzezinski 1968 június 14-én csehszlovák ellenzékiek meghívására Prágába érkezett, s néhány száz kiábrándult értelmiségi előtt tartott előadásokat. Ez azonban csak a felszín volt. „Pan Zbigniew” fő feladata az ellenzék segítése, stratégiájának a kidolgozása volt.

Brzezinski egy pillanatig nem rejtette véka alá eltökélt antikommunista nézeteit. Az előadásain nemcsak a keményvonalasokat, a csehszlovák erőszakszervezeteket, de a reformer első titkárt, Alexander Dubceket is támadta. A nemzeti érzelmekre apellálva a Moszkva által elrabolt csehszlovák szuverenitásról beszélt, a Varsói Szerződés szétesése pedig számára magától értetődő volt. Cseh „klienseinek” taktikai célként saját párt létrehozását jelölte meg, amely átveszi a politikai kezdeményezést a kommunistáktól, s ennek eredményeként megragadja a hatalmat. Hallgatói nem csupán amerikai professzorként, hanem lengyelként is tekintettek rá. „Pan Zbigniewet” még szimpatikusabbá tette, hogy a szemükben félig cseh is volt, miután Eduard Benes unokatestvérét vette feleségül.

A „kremlinológus” prágai vendégszereplését élénk figyelemmel kísérték a Lubjankán és a szocialista országokban is. Walter Ulbricht július 14-éna kommunista pártok vezetőinek varsói tanácskozásán hívta fel arra a figyelmet a Brzezinski előadásain hangoztatott tézisek és a csehszlovák ellenzékiek „Kétezer szóként” elhíresült kiáltványa közötti hasonlóságokra. A keletnémet kommunista vezető felháborodottan kérte számon prágai kollégáin, hogy Johnson elnök tanácsadója szabadon hirdetheti a csehszlovák fővárosban az amerikai nézeteket, s szidhatja Lengyelországot és a Szovjetuniót.

Maga Brzezinski később büszkélkedve beszélt részvételéről a szovjetellenes forradalomban. Mint fogalmazott, a csehszlovák válság megerősítette abban, hogy a Szovjetunióval szemben úgy lehet a leghatékonyabban harcolni, ha a társadalom tudatában olyan elnyomó, „vörös birodalomként” él, amely ellen minden eszközzel harcolni kell. Brzezinski sokat tett azért, hogy felnyissa a csehek szemét, nem lehet azonban nem észrevenni azt sem, hogy szemében Prága is csak egy figura volt a nagyhatalmi sakkpartiban. Ebben a játszmában őt is az amerikai érdekek vezérelték, amelynek érdekében akár a cseheket is be lehet áldozni, a lényeg ugyanis a Szovjetunió gyengítése. Egyik utolsó interjújában a „prágai tavaszt” a vég kezdeteként írta le, az események ugyanis a felszínre hozták a kommunista rendszer szörnyű belső ellentmondásait. A prágai események Brzezinski  gondolkodásában csak megerősítették, hogy a Szovjetunió körül folyamatosan válságokat kell generálni. A nyomásgyakorlás eme módja az évek múlásával Brzezinski stratégiájának egyik központi elemévé vált.