Mit akarhat Amerika?

A nagy hatótávolságú rakéták orosz területek elleni bevetésének lehetősége ismét rávilágított arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen mi is az amerikaiak célja az ukrajnai konfliktusban. Egy dolog tűnik biztosnak, Washington szeretné elkerülni a közvetlen összeütközést Oroszországgal. Az azonban nem világos, hogy ezenkívül mit akarnak az amerikaiak elérni. Hosszú távon számolnak Ukrajnával? Esetleg csak ideiglenes, eldobható eszköznek tekintik Oroszország ellen? Ha utóbbi, akkor miért, mi a nagyobb cél, amit ez segíthet? Esetleg nincs is valódi cél, és a washingtoni döntéshozók is csak sodródnak az eseményekkel?

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

„Az egyik ok, ami miatt Washington számára fontos ez a háború, az az lehet, hogy hosszú távú, stratégiai jellegű kihívást akar teremteni Oroszországgal szemben annak közvetlen közelében”
Fotó:EUROPRESS/Handout/Armed Forces of Ukraine /AFP

Ukrajna és Oroszország céljait a jelenlegi háborúban többé-kevésbé könnyű megállapítani. Kijev számára a minimum a túlélés, az államiság – és persze a politikai vezetők számára a jelenlegi rendszer – fennmaradása, reálisan pedig akár a veszteségek valamiféle csökkentésében is bízhatnak.

„A maximális elvárás, azaz az 1991-es határok visszaállítása, és az oroszok által fizetendő kártérítés kiharcolása viszont ma már nem tűnik elérhetőnek, mint deklarált cél azonban világos és konkrét”

Orosz részről az eredeti követelések – Ukrajna demilitarizálása és „nácitlanítása”, valamint állandó semlegessége – kiegészültek a területi követelésekkel az újonnan elfoglalt régiókra vonatkozóan. A Vlagyimir Putyin által deklarált békefeltételek nagyjából az oroszok jelenlegi (!) maximális elvárásait tükrözik, amelyből a jelen állás szerint minimális hátrálás – főleg területi kérdésekben – akár elképzelhető is lehet. Realitásától függetlenül azonban alapvetően így is érthető, mit szeretnének az oroszok Ukrajnában. Persze nagyobb távlatban Moszkva valamiféle stratégiai átrendeződésben is gondolkodik, ez azonban, úgy tűnik, a háború árnyékában lassan magától is végbemegy.

„Oroszország ukrajnai akciói pedig inkább csak felgyorsítják, és az eddig kevésbé figyelmes szemlélők számára is rávilágítanak az éppen zajló világrendszerváltásra”

Az Egyesült Államok szándékai azonban nem tiszták, és itt nem csak arra gondolunk, hogy az Ukrajna számára nyújtott segítség nem önzetlen cselekedet, ez ugyanis természetes a nemzetközi kapcsolatokban. De nehéz megállapítani, mi az a cél, ami benn tartja Washingtont a konfliktusban. Lehetséges magyarázat ugyanis több is van. Ezek nem feltétlenül zárják ki egymást, azonban az amerikaiak lépései egyiket sem bizonyítják meggyőzően.

„Az egyik ok, ami miatt Washington számára fontos ez a háború, az az lehet, hogy hosszú távú, stratégiai jellegű kihívást akar teremteni Oroszországgal szemben annak közvetlen közelében”

Tulajdonképpen annak a Brezinski-féle gondolatnak a gyakorlati megvalósításáról lenne tehát szó, miszerint Ukrajna nélkül Oroszország megszűnik eurázsiai birodalom lenni. Ha ez valóban így van, az Egyesült Államoknak már a közeljövőben a háború lezárására kell törekednie, ehhez ugyanis egy többé-kevésbé önállóan is életképes, ütőképes hadsereggel rendelkező Ukrajnára lenne szükség.

„Kijev így olyan szövetségesévé válhatna az Egyesült Államoknak, mint amilyen a Távol-Keleten Japán, Dél-Korea vagy Tajvan”

Ebbe az irányba hajlanak azok a „béketervek”, amelyek az angolszász republikánus-konzervatív körök felől érkeztek az elmúlt hónapokban, és amelyek hajlandóak lennének beleegyezni Ukrajna területi megcsonkításába, annak semlegességébe azonban nem. Ezen tervek némelyikében az is felmerült, hogy az ukrán hadsereg tehermentesíthetné a NATO keleti szárnyán az amerikaiakat, és ezen elképzelés elengedhetetlen része az is, hogy Ukrajna az Európai Unió tagjává váljon. Utóbbinak az ország gazdasági életképessége szempontjából lenne elsősorban jelentősége. Ez egy reálpolitikailag érthető cél lenne – még ha a világpolitika jelen állása szerint az amerikaiak ilyen jellegű ambíciói túlzónak is tűnnek –, a bökkenő az, hogy ebből keveset látunk eddig, Ukrajna ugyanis a háború előrehaladásával egyre rosszabb helyzetbe kerül, saját lehetőségeit mind jobban felőrli. S ha így haladnak a dolgok, előbb-utóbb teljesen használhatatlanná válik a fentebb vázoltak megvalósítására.

„Persze, lehetséges, hogy ezzel Washingtonban számolnak is, és Ukrajnát csak rövid lejáratú eszközként szemlélik. Ebben az esetben Ukrajna támogatásának egyedüli célja, hogy lekösse az orosz hadsereget, és annak növekvő lehetőségeit növekvő pusztítással <kompenzálja> anélkül, hogy ehhez az Egyesült Államoknak nagyobb árat kellene fizetnie”

Ez azonban felvetné a kérdést, hogy ennek mi az értelme? Nehezen elképzelhető ugyanis, hogy Washington pusztán kedvtelésből erőltetné a háborút, ez pedig azt jelentené, hogy az Egyesült Államok számít valamire, ami miatt az oroszok figyelmének lekötése fontos. Ez a valami kézenfekvően egy nagyobb távol-keleti összecsapás lehet, ha viszont Ukrajna valóban csak rövid lejáratú eszköz, akkor jobb, ha számolunk azzal, hogy a kidőlése után vélhetően a második sort – azaz a közép- és kelet-európai államokat – is megpróbálják majd játékba hozni az amerikaiak, ha a cél időbeli része nem teljesült (tehát a távol-keleti konfliktus még nem zajlott le). Akárhogy is, nem túl kecsegtető lehetőségről van szó.

„Emellett számolnunk kell azzal is, hogy a washingtoni vezetők egyszerűen túl komolyan veszik önképüket a világ csendőreként, hegemón hatalomként, és egy unipoláris, Amerika által alkotott szabályokra épülő világrend tartóoszlopaiként, és ebből fakadóan vállalták fel azt a konfliktust”

Oroszország kihívást intézett az amerikai játékszabályok ellen, Washington pedig – eszerint a variáns szerint – nem tehetett mást, mint a kockázatoktól függetlenül beleállt a küzdelembe, Ukrajna feladása ugyanis szimbolikusan jóval többet jelentett volna, mint stratégiailag. Az, hogy a háború egy olyan elnök idején robbant ki, aki maga is a hidegháborús időszak közepén kezdte karrierjét, aminek nagy része végül Amerika hidegháborús sikerének és az azt közvető „egypólusú pillanatnak” az idejére esett, egybecseng ezzel a lehetőséggel, kommunikációs szempontból pedig mindenképp ezzel érvelve alapozzák meg részvételüket.

„A legvalószínűbb, hogy ezen szempontok mindegyike szerepet játszott abban, hogy az Egyesült Államok eddig a konfliktus fenntartása mellett tartott ki, és nem egyezett bele egy kompromisszumos megoldásba – például 2022 tavaszán Isztambulban –, ahogy maga sem keresett ilyen lezárást”

Az Egyesült Államok megőrizné saját globális elsőbbségét – megtépázott tekintélyét egy egyre valószínűtlenebb háborús siker tudná igazán helyreállítani –, megtartaná Ukrajnát elsősorban katonai szövetségesként, és lehetőség szerint gyengítené az orosz hadsereget. Ráadásul a háború segíti Amerika európai szövetségeseinek felrázását, és a meglazult „fegyelem” helyreállítását is. Európa országai néhány kivételtől eltekintve talán a korábbiaknál is jobban a washingtoni politika ellenkezés nélküli követőivé váltak (gondoljunk csak arra, hogy húsz éve az európai vezetők egy része még nyíltan ellenezte Washington iraki háborúját).

„Csakhogy ez az Egyesült Államok számára nyerőnek tűnő helyzet nem tartható fenn a végtelenségig”

Ha a belső ellenkezést, amit a republikánusok egy részének elsősorban költségvetési jellegű aggályai okoznak, meg is lehetne kerülni azzal, hogy az anyagi terheket az európaiakra hárítanák át, a katonai helyzet egyre kedvezőtlenebbül alakul. Ukrajna területeket és embereket veszít, a mozgósítási lehetőségei egyre korlátozottabbak, a fegyveres támogatás pedig még a front fenntartásához sem elegendő, nemhogy a háború megfordításához. Ezt persze felismerték Washingtonban is, nem véletlenül lehetett egyre gyakrabban hallani az elmúlt hónapokban arról, hogy a nyugati országok kompromisszumra szeretnék rábírni Kijevet.

„A NATO-tagság lehetőségével kecsegtetik, ha egy tűzszünet érdekében lemond egyes területeiről. Ezzel párhuzamosan azonban az is felmerült, hogy hosszas ellenkezés után a nyugati országok rábólinthatnak a nagy hatótávolságú rakétáik orosz területek elleni bevetéséhez”

Erre válaszként az oroszok már közölték, hogy ezt a nyugati országok közvetlen háborús részvételének tekintenék. Hogy ez a gyakorlatban mit jelentene pontosan, azt nem tudjuk, és talán jobb is. Az erélyesebb diplomáciai választól az ukrán energetikai rendszer elleni súlyosabb csapásokon és nukleáris fegyverteszteken át a taktikai atomfegyverek éles bevetéséig vagy akár NATO-országok elleni csapásokig terjedhet a lehetőségek sora, eddig pedig úgy tűnik, a Nyugat komolyan mérlegeli a legrosszabb eshetőséget is, és inkább kivár. Az óvatosságot az is erősítheti, hogy ezek a rakéták sem lennének képesek arra, hogy megfordítsák a háború menetét, ellenben a közeli kompromisszumot ellehetetleníthetik.

„Ezen a ponton érünk el oda, ahol Washingtonnak színt kell vallania, mit is szeretne kezdeni Ukrajnával”

Ha ugyanis az ország hosszútávú megtartása a cél, akkor a háború mielőbbi lezárása az egyetlen esély, és meg kell próbálni tárgyalásos úton kompromisszumra kényszeríteni az oroszokat. Erre most van a legjobb, és lassan az utolsó esély, hiszen az ukrán energetikai rendszer – és így a gazdaság is –, ha már messze nem is ép, de még működőképes. Hogy ez az orosz területek elleni ATACMS- és StormShadow-csapások után is így maradna, arra már valószínűleg senki nem fogadna nagy tételben. Másik előnye a jelenlegi pillanatnak, hogy a nyugati országok által lefoglalt orosz vagyon jórészt még érintetlen, alkudozni tehát az orosz elitekkel van miről.

„Ha viszont a cél az orosz csapatok lekötése bármi áron, úgy csak taktikai szempontból kell mérlegelni az egyes lépéseket, az eszkaláció pedig – ha nem vezet közvetlen összecsapáshoz, amire nincs garancia – előnyösebb, mint egy esetleges tárgyalás”

A jelenlegi adminisztráció vélhetően nem akarja eldönteni ezt a kérdést, az események azonban az ukránok kurszki akciója következtében felgyorsultak, így az a stratégia, hogy a választásokig húzzák ki valahogy, aztán a következő kormányzat majd lép valamit, nem biztos, hogy működőképes marad. Az ukrán energetikai rendszer néhány nagy teljesítményű transzformátor állomástól függ, amelyek elérhető célpontot jelentenek az oroszok számára. Persze, ezeknek a közvetlenül a fűtési szezon előtti kilövése súlyos humanitárius katasztrófát okozhat, amelyet Oroszországnak saját nemzetközi megítélése, és az esetleges elkeseredett ukrán válaszok szempontjából is mérlegelnie kell. Emellett az ukránok Donyeck megyében is folyamatosan területeket vesztenek.

„Washington persze bízhat abban, hogy az oroszok úgy érzik, az idő nekik dolgozik, ezért nem érdekeltek a drasztikus lépésekben”

Ez némi mozgásteret nyújt ugyan számukra, azonban ez ma már olyan szűk lehet, hogy egyetlen óvatos lépés is romba döntheti az amerikai elképzeléseket, és olyan spirálba ránthatja őket, amit mindenképp el szeretnének kerülni.

(A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com