„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Borisz Jelcin és Andrej Kozirjev a G7-es országok nápolyi találkjozóján 1994-ben
Fotó:EUROPRESS/Donskoy Dmitryi/Sputnik/AFP
Mai szemmel ugyancsak furcsák voltak azok a ’90-es évek. Az összeomlott birodalom örököse, Oroszország mintha kivetkőzött volna magából. A birodalom romokban hevert, tombolt a vadkapitalizmus, összeomlott a gazdaság, az emberek elvesztették megtakarításaikat, és aki nem a sebeit nyalogatta, az lázasan a jövőjét építette. A hidegháború nyerteseként egyedül a porondon maradt szuperhatalom, az Egyesült Államok diktálta a tempót. Sokszor még magában Oroszországban is.
„A Kreml új ura, Borisz Jelcin azonban szívesen látott vendég volt mindenütt. Nem véletlenül, hiszen a ’90-es évek elejének Oroszországa mindenkinek meg akart felelni. Jelcin nemcsak Washington számára volt kezelhető tárgyaló partner, hanem az egykori szocialista blokk országaiban is. Budapesten bocsánatot kért 1956-ért, Varsóban pedig… De nézzük, hogy emlékezik erre Andrej Kozirjev”
A volt külügyminiszter frissen megjelent emlékiratairól Mihail Rosztovszkij írt jegyzetet a Moszkovszkij Komszomolecben. Az írásban felidézi az 1993-as varsói látogatást is, amelyről Kozirjev közöl „szenzációs” részleteket. A külügyminiszter felidézi, hogy Jelcin elfogadta Lech Walesa invitálását, hogy egy sör mellett kettesben beszéljék meg a világ dolgait. Az orosz elnöknek pedig jól csúszott nemcsak a vodka, hanem a sör is, így a pohár fenekére nézve mindenre rábólintott. Több se kellett a ravasz Walesának, aki Kozirjev szerint alaposan ki is használta a helyzetet.
„Így magyarázza Andrej Kozirjev az akkor szenzációsnak számító bejelentést, miszerint Moszkva támogatja Lengyelország közelgő NATO-tagságát”
Csakhogy az írást olvasva megírta a lapnak a saját verzióját Lev Klepackij, a moszkvai Diplomáciai Akadémia docense, aki anno a varsói orosz nagykövetség első beosztottjaként Kozirjevvel együtt a látogatást közvetlen közelről kísérte végig. Klepackij egész másképp emlékezik a történtekre, mint Kozirjev.
A diplomata felidézi, hogy a delegáció délutáni megérkezése után ismerkedő beszélgetés volt, amelynek végeztével este 10 óra magasságában mindenki nyugovóra tért. Ezután jelent meg a szálláson Jurij Kaslev nagykövet azzal, hogy megkereste Lech Walesa utasításával a lengyel külügyminiszter-helyettes.
„Eszerint az elnökök megegyezése alapján reggelre, a hivatalos tárgyalásokra be kell szúrni a kiadandó közös nyilatkozatba, hogy Oroszországnak nincs ellenvetése a lengyel NATO-tagsággal szemben”
Az orosz fél nem hivatalosan értesült a lengyelektől, hogy néhány nappal korábban Richard Lugar amerikai szenátor javasolta Walesának, szerezze meg a tagsághoz Jelcin beleegyezését. Az orosz nagykövet tanácstalan volt, mert nem utasíthatta vissza a lengyel miniszter-helyettest, ugyanakkor saját főnökeitől nem kapott a szöveg módosítására semmilyen utasítást. A külügy illetékes osztályának vezetője nem volt hajlandó részt venni a szöveg módosításában, az illetékeseket pedig már senki nem merte felkelteni. Kaslev ezért vállalva a kockázatot, a lengyelekkel elkészítette a módosítást. Ezt a reggeli találkozókor azonnal be is mutatta Kozirjevnek és tájékoztatta a külügyminisztert a részletekről is. Egészen pontosan arról, hogy ez állítólag a két elnök közös utasítása volt. Klepackij leírja, hogy négyen – két miniszter, a nagykövet és ő – vizsgálták a négy-öt soros szöveget. Kozirjev rövidítést javasolt, majd Pavel Gracsov védelmi miniszter még húzott volna a szövegen.
„Klepackij meglepetésére Kozirjev nem mutatta meg a kiegészítést Jelcinnek, aki a nem sokkal korábbi spanyolországi kemény leszállás következményeként gerincfájdalmakkal küszködve a közelben sétálgatott”
Aztán a hivatalos tárgyalásokon Walesa azonnal és erőszakosan felvetette, hogy a NATO-csatlakozás orosz támogatásának legyen írásos nyoma a dokumentumokban. Klepackij szerint erre Jelcin ingerülten reagált. „Megmondtam, hogy a sajtóértekezleten beszélek majd erről a kérdésről!” – fordult Walesához, aki ragaszkodott ahhoz, hogy ez a kitétel legyen írásban lefektetve. A tárgyalásba ekkor bekapcsolódtak a miniszterek, amelyre a lengyel elnök Jelcin hiúságára apellálva megjegyezte, hogy miért a miniszterek utasítják az elnököket? Jelcin erre vonakodva rábólintott a kiegészítésre, amelyet Klepackij írt be kézzel a szövegbe.
„Szó sem volt tehát arról, hogy Jelcin sör mellett beleegyezését adta volna az írásos kiegészítéshez. Nem tudott semmilyen utasításról sem, hiszen Kozirjev erről nem tájékoztatta. Ehelyett majd három évtizeddel később a <részeg> Jelcinre utalgatva leplezi az emlékiratokban mulasztását és szakmaiatlanságát”
Ha jól értem, akkor ebben az akkor kiemelten fontos kérdésben a lengyelek ügyesen megvezették az oroszokat, ezt Kozirjev tudta, ám mivel hiányzott belőle a felelősség tudat és a szakmai fegyelem, az elnököt erről nem tájékoztatta. Most pedig Jelcin részegségére fogja az egészet.
Mielőtt bárki is rávágná, hogy Lev Klepackij emlékezete is megkophatott, a cikket jegyző újságíró rámutat egy másik ellentmondásra a memoárból. Kozirjev azzal dicsekszik, hogy 1992-ben a háborúba süllyedt szeparatista Dnyeszteren túli Köztársaságban járva az orosz katonák és a helyi vezetés sem tudta lebeszélni arról, hogy a helyiekkel találkozzon, és buzdító beszédet mondjon az őt kezdetben még meglincselni akaró tömegnek. Csakhogy a Kozirjevet annak idején sok útjára elkísérő ismert újságíró, Igor Rotar is éppen most jelentetett meg egy memoárt, és bizony ő másképp emlékezik. Mint fogalmaz, azokban az években Oroszország feladott mindent, a posztszovjet térségben visszaszorulóban volt, és az úgynevezett közel-külföld forró pontjain élő oroszok mindenütt dühösen estek neki a miniszternek.
„Mellesleg az egyik patrióta író akkor meg is jegyezte, hogy a liberálisoknak fizikai értelemben hányingerük van a félelemtől, ha nagyobb tömeggel találják magukat szemben”
Rotar ennek kapcsán megjegyzi, Kozirjev esetében saját szemével látta, hogy ez mennyire igaz. A tiraszpoli vezetők ugyanis csak nagy nehezen tudták rábeszélni, hogy mondjon beszédet a népnek.
Ezek után az olvasó eldöntheti, hogy Kozirjev, vagy mások visszaemlékezéseinek hisz. Az viszont biztos, hogy az 1990-es években Oroszország akkori vezetői nem úgy viselkedtek, mintha országuk egy birodalom jogutódja lenne. A világ ennek örült, mi itt Közép-Európában különösen, ám orosz szempontból teljesen érthető, ha azokra az időkre, a nagy reményekkel és lendülettel induló, majd az országot a szétesés, a gazdasági összeomlás szélére sodró elátkozott ’90-es évekre nem szívesen emlékeznek. Ebben a helyzetben talán még az is érthető lenne, ha Kozirjev utólag megpróbálná kicsit kozmetikázni, megszépíteni ebben a saját szerepét.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater