„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„S bár az orosz tisztviselők nagyon szűkszavúan nyilatkoztak a magyar helyzetről, számos uniós vezető meg van győződve arról, hogy Orbán politikai túlélése Moszkva számára elvi kérdés. Azóta már még inkább látható, hogy ez azért messze nem így van”
Fotó:EUROPRESS/Attila KISBENEDEK/AFP
Két erős ellenfél feszült egymásnak a magyar parlamenti választásokon, és a végeredménnyel ellentétben sokáig kiélezettnek tűnő küzdelem eleve meghatározta a kampány stílusát. A pártok mindent bevetettek a győzelem érdekében, ami eleve feltételezte a botrányokat. De ha ez még nem lett volna elég, a választás tétjei jóval túlmutattak azon, hogy ki lesz az ország következő miniszterelnöke.
„Magyarország a nyugati blokkon belül a szuverenisták és a globalisták közötti ideológiai szembenállás terepévé vált”
Ezt az egymásnak feszülést a nyugati fősodor sokszor a demokrácia és az autokrácia erői közötti harcként állítja be, így aztán ebben a narratívában sok tekintetben a magyar választás is a nyugati liberális civilizáció és annak ellenfelei közötti küzdelemmé egyszerűsödött. Így került a képbe, méghozzá itt már nem a Fidesz olvasatának megfelelően az Oroszországhoz vagy az Ukrajnában dúló háborúhoz viszonyulás kérdése, Magyarország pedig több nagy szereplő – az Európai Unió, az Egyesült Államok, Oroszország és természetesen Ukrajna – érdekeinek metszéspontjában találta magát. Az európai fősodor szemében pedig a magyar miniszterelnök egyszerre volt szövetséges, befolyásos ügynök és trójai faló, amelyet az áthatolhatatlan európai erődítménybe ültettek, hogy belülről rombolja le azt.
„Ennek fényében aligha lepődhetünk meg azon, hogy az európai fősodratú médiában az objektivitás elvét sutba dobva sokszor nyíltan az ellenzéki vezetőjét támogatták, míg a magyar miniszterelnököt úgy jellemezték, mintha valami ötven évvel ezelőtti afrikai vagy latin-amerikai diktátor lenne”
Az Orbánnal szembeni ellenérzéseket tehát mindenek előtt az a tény táplálta, hogy támogatását – közvetlenül vagy közvetve – azok fejezték ki, akik a mai európai vezetők kibékíthetetlen ideológiai ellenfelei. Elsősorban Donald Trump Amerikája. De Orbán egy másik szövetségesének tartották a Kremlt is, amely még nagyobb antipátiát ébreszt az európai elit körében, mint a jelenlegi amerikai kormányzat.
„S bár az orosz tisztviselők nagyon szűkszavúan nyilatkoztak a magyar helyzetről, számos uniós vezető meg van győződve arról, hogy Orbán politikai túlélése Moszkva számára elvi kérdés. Azóta már még inkább látható, hogy ez azért messze nem így van”
S mivel az európai globalista-progresszivisták a magyar választásokat is egyfajta civilizációs szembenállásként fogták fel és állították be, a korábbi európai tapasztalatok alapján szinte magától értetődő volt, hogy a kampány hajrájára előkerült az „orosz kártya”. Ezzel ugyanis egyszerre lehetett hatni az érzelmekre, és gyengíteni a Fidesz szuverenitásra alapozó narratíváját.
Az alaphangot a Financial Times adta meg azzal, hogy az ügyet állítólag ismerő forrásra hivatkozva bedobta a hírt, miszerint a Kreml titkos dezinformációs kampányt indított, ezzel beavatkozik a magyar választásokba. A cikk olyan dokumentumra alapozott, amelyet állítólag a Kreml számára készített egy orosz médiatanácsadó cég, és amely részletes kommunikációs stratégiát vázol fel a magyar politikai tér befolyásolására. E verzió szerint a Kremlhez köthető, nyugati szankciók alatt álló Social Design Agency még 2025-ben a Kreml számára készített terve az volt, hogy elárasztják a közösségi médiát Oroszországban megtervezett, magyar influenszerek által közvetített üzenetekkel. Hát, ennek nem igazán láttuk a jeleit! A kampány emellett Orbánt állítólag olyan szereplőként volt hivatott beállítani, aki képes megőrizni Magyarország szuverenitását és egyenlő súlyú figuraként tárgyalni a világ vezetőivel. Mindezt megtámogatva azt is meglebegtették, hogy állítólag orosz tanácsadók is érkeztek Budapestre, hogy szervezzék a kampányt.
„Nos, ha tényleg voltak itt tanácsadók, akkor nem tudom, mit csináltak. Különösebb eredménye ugyanis ennek az állítólagos beavatkozásnak nem volt látható”
Sőt, az átlagosnál több dezinformációt sem láthattunk a digitális térben. S egyébként is, ezek a hírek eleve sértő módon alábecsülték a Fidesz képességeit. Egy ilyen kampánystratégiához ugyanis Orbán Viktormak nem volt szüksége orosz segítségre. A Fidesznek megvannak az információs munkáért felelős saját struktúrái, amelyek hol sikeresen, hol pedig kissé esetlenül működnek külföldi támogatás nélkül is. Ráadásul Orbán már számos választási kampányt sikeresen végig vitt, s veszített már külföldi tanácsadók ötletei ellenére is. Ezekből a hibákból sokat tanult, és nem volt szüksége senki tanácsára. Olyannyira nem, hogy a legutóbbi kampány közben is képes volt módosítani a stratégiáját. Igaz, ez már nem segített. Így például a Zelenszkijt és az európai vezetőket ábrázoló plakátokat a kampány végére nagyrészt új üzeneteket közvetítő arcok váltották fel Budapest utcáin. Annak felismeréséhez sem kellett külső segítség, hogy az online térben fokozzák az aktivitást, és közösségi médiákban tapasztalható ellenszél közepette is megpróbálják ellensúlyozni az ellenzék e platformokon szemmel látható fölényét. Hát, ez sem sikerült.
„Ennek az egyébként senki által nem igazolt állítólagos beavatkozásnak az elültetése a köztudatban az említettek mellett egyfajta B-tervként igazából annak a narratívának a megalapozását szolgálhatta, hogy a Fidesz győzelme esetén az úgynevezett színes forradalmak elemeire alapozva ezzel a romániai forgatókönyvhöz hasonlóan elő lehessen jönni, így magyarázva az előre beharangozott kétharmados siker elmaradását”
Erre már nem volt szükség. De ennek a narratívának a felerősítésével azonban gyengíteni lehetett volna a választások hitelességét és a győztes legitimációját, adott esetben pedig utcára is lehet hívni a vereség miatt elégedetleneket és csalódottakat. De az „orosz kártya” asztalra helyezésével, az ellenségkép építésével az ellenzék feltehetően ellensúlyozni próbálta a kormány oldalon mozgósító erejű „ukrán kártya” kijátszásának a hatásait is.
Mindezeken kívül mozgósító erővel bírt sokak, különösen a fiatalok és a nagyvárosi középosztály egy része körében, hogy a voksolást az ellenzék és részben a nyugati média is álságos módon hatalomváltás helyett rendszerváltásként, ráadásul a Kelet és a Nyugat, Oroszország és Európa közötti választásként igyekezett beállítani. S mint láttuk, ez működött. Zúgott a „ Ruszkik haza!”.
Arról Orbán hazai és nyugati ellenfelei nem nagyon akartak tudomást venni, hogy a magyar miniszterelnök nem Európát, hanem az EU-t jelenleg vezető elitet támadja. Éppenséggel azért, mert a politikájuk szerinte gyengíti Európát. Ezért aztán nem elhagyni akarja az Európai Uniót, hanem a Patrióták pártcsaládjára támaszkodva elfoglalni és új irányba terelni. A globalista körökben elfogadott állításokkal ellentétben szó sincs tehát arról, hogy Orbán Putyin „trójai falovaként” szétverné az EU-t. Azzal pedig, hogy az Európai Unió és a NATO tagjaként Washingtontól Pekingen át Moszkváig baráti, illetve pragmatikus viszonyt ápol a világ vezető államainak a politikusaival, csak Magyarország gazdasági és politikai mozgásterét szélesíti.
„Ebbe a sorba illeszkedtek a lehallgatások is, amelyek azt sugallták, hogy Orbán külpolitikája valójában gyengíti a magyar szuverenitást, ráadásul a magyar vezetők nemcsak a hazájukat, de az Európai Uniót is elárulják”
Erre alapozva bizonyos forgatókönyv beteljesülése esetén az elhangzottak az Európai Bizottság részéről akár a magyar szavazati jog felfüggesztését is felvethették volna. Egyik másik nyilvánosságra hozott beszélgetést hallva ugyan a szervilis hangnemen azért el lehet gondolkozni, hazaárulásról azonban szó sincs. Ha ugyanis alaposan megvizsgáljuk ezeket, akkor láthatjuk, hogy olyan dolgokról van ott szó, amelyek a nyilvánosságban már elhangzottak, az ominózus uniós dokumentum pedig szintén nyilvánosan elérhető volt. Az pedig, hogy a szankciós listáról vegyék le az oligarcha, Aliser Uszmanov testvérét, egyszerű lobbizás – amelynek jó esetben van ellentételezése -, nem pedig árulás. Ezek a beszélgetések tehát valójában a kétoldalú kapcsolatok alakulásának fényében, az eredményeket értékelve értelmezhetők, és próbáljuk meg feltételezni, hogy alapvetően a magyar érdekeket szolgálták. Mint ahogy a magyar és az iráni külügyminiszter eszmecseréje is. Abban a helyzetben ugyanis tényleg meg kellett magyarázni Teheránnak, hogy Budapestnek semmi köze nincs a proxyja, a Hezbollah elleni izraeli „csipogós” akciókhoz. Ha ezt Szijjártó Péter nem teszi meg, akkor könnyen megnövekedhetett volna Magyarországon a terrorveszély.
„Az Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin közötti, az udvariassági gesztusokat az alárendeltség jeleként felmutató és kompromittálónak beállított telefonbeszélgetés pedig még inkább a hajánál előrángatott”
Nagyjából így kell kommunikálni egy vezetőnek, amikor a globálisan befolyásosabb országokat képviselő kollégáival beszél. Nem volt ebben semmi megalkuvás, inkább önbizalommal teli, a kölcsönös előnyöket hangoztató lobbizás a budapesti csúcs érdekében. Ezek közül a szabályt erősítő kivételt az Orbán Viktor és Donald Trump között a Fehér Házban zajlott kimondottan baráti és közvetlen kommunikáció jelenti. Persze, ezt ilyenkor senki sem emlegeti fel.
„A <Russiagate> kapcsán sokkal inkább aggasztó, hogy szövetséges országok titkosszolgálatai – az ügyben Lengyelország, Németország, az Egyesült Királyság és Ukrajna egyaránt felmerül – évek óta lehallgatták a magyar vezetés beszélgetéseit, megszerezték azok leiratait”
Sőt, nemcsak lehallgatták, hanem beavatkozva a kampányba, közvetlenül a választások előtt nyilvánvaló célzattal nyilvánosságra is hozták. Mindez természetesen nemcsak a nyugati blokkon belüli bizalom és szolidaritás hiányának kérdését veti fel, hanem azt is, hogy mit csináltak eközben a magyar szolgálatok. Nem furcsa? Előbb a Washington Post „értesül” arról, hogy a magyar diplomáciai vezetője állítólag a brüsszeli ülések szünetében folyamatosan jelent orosz kollégájának, majd ezután kiszivárogtatják ezeket a beszélgetéseket. Ezek után azért csendesen feltenném a kérdést, ki is avatkozott bele egyértelműen és bizonyíthatóan a magyar választásokba? Méghozzá úgy, hogy utólag már láthatjuk, erre nem is nagyon volt szükség, mert nem ez döntött.
(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater