Sem a nyugatos kísérletek, sem a nyugati beavatkozás nem értek célt a posztszovjet térségben. Ez az elmúlt egy évben talán minden eddiginél világosabbá vált, azonban a Szovjetunió széthullása óta eltelt harminc év tanulságaként is megvonható.

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

Április 11-én népszavazást tartottak Kirgizisztánban egy alkotmánymódosítás kapcsán, amely jelentősen kiszélesítette az elnök jogköreit a törvényhozói és végrehajtói hatalom területén. Ezzel az általában a régió legdemokratikusabb államának tartott ország nagy lépést tett afelé, hogy megérkezzen oda, ahová szomszédai évtizedekkel korábban, azaz egy tekintélyelvű, szuper prezidenciális rendszer jöjjön létre. Kirgizisztánban ehhez az elmúlt három évtizedben három „forradalomra” volt szükség, és bizonyos szempontból ironikus, hogy éppen a legutóbbi ilyen forradalmi kísérlet vezetett Szadir Dzsaparov jelenlegi államfő hatalomra jutásához, aki az elnök – azaz saját – jogköreit jelentősen kiszélesítő népszavazást kezdeményezte.

„Persze, éppen a kirgiz politikum instabilitásának ismeretében korai lenne kijelentenünk, hogy Dzsaparov az üzbég, tádzsik vagy kazah rendszerekhez hasonlóan hosszantartó, stabil struktúrát fog tudni kialakítani, azonban a Kirgizisztánban november óta lezajlott eseménysorozat mégis akár a posztszovjet <színes forradalmak>, és velük a térségbeli nyugatos törekvések <fénykorának> végét jelentő szimbólumként is felfogható”

A függetlenné vált szovjet tagállamok többsége 1991-ben a nyugati minták követésének útján indult el, többé-kevésbé többpárti demokratikus politikai rendszert alakítva ki és liberális gazdasági reformokba kezdve. A mintakövetésben azonban egyedül a balti államok jártak sikerrel, akik nagyon gyorsan szakítottak Oroszországgal, és határozottan elkötelezték magukat az euroatlanti integráció mellett. Törekvéseik eredményei a viszonylag stabil demokratikus berendezkedés, a kivívott EU-, valamint NATO-tagság lettek, annak árnyoldalait pedig a három köztársaság rémisztő demográfiai hanyatlása, valamint a helyi orosz lakosság részleges jogfosztása jelentették.

„Az ezredforduló környékére az első pillanatban – talán Türkmenisztán kivételével – nagyjából egy irányba elmozduló államok jelentős része viszont megtorpant, vagy egyenesen <visszafordult> a Nyugat által kijelölt úton, és saját modell építésébe kezdett”

Ezekben az országokban egy-egy erőskezű vezető persze nemcsak lemondott a nyugati standardok átvételéről, de szűkebb keretek közé szorította a pártok közötti versengést is, és olykor akár névre szólóan is bebetonozta hatalmát, alkotmányba emelve önmagát. Az így létrejött autoriter rendszerek azonban visszafogták az oligarchák befolyását, emellett pedig megakadályozták a soknemzetiségű, törékeny államokban az etnikai és vallási alapú polgárháborúkat, illetve szeparatista konfliktusokat, vagy véget vetettek azoknak.

Ezek az országok egyfajta geopolitikai fordulatot is végrehajtottak, korlátok közé szorították vagy egyenesen felszámolták a nyugati indirekt befolyásszerzés eszközeiként funkcionáló nemzetközi hálózatokat, külpolitikájukban pedig a posztszovjet térség integrációs folyamatait favorizálták, esetleg teljesen semleges politikát hirdettek.

„A nyugati úttal szembeforduló országok pedig meglepően jól vészelték át az elmúlt egy év válságát is”’

Tavaly augusztusban már sokan temették a belarusz rezsimet, amely egy „színes forradalom” kísérletével találta szemben magát az elnökválasztást követően, a három százalékos támogatottságúnak gúnyolt Alekszandr Lukasenko rendszere azonban idén tavaszra teljesen átvette a kezdeményezést, és a jórészt emigrációba szorult, a Nyugat segítségében reménykedő ellenzéket marginalizálni tudta. Oroszországban a Navalnij-ügy miatti tüntetések és akciók még ennyire sem érintették meg Vlagyimir Putyin rendszerét, sőt, a „korai” összetűzésnek köszönhetően úgy tűnik, hogy az Alekszej Navalnij által hirdetett „okos szavazás” projektje is elbukhat, hiszen a belügyi szervek által szétzilált struktúrák helyreállítása a szeptemberi parlamenti választásokig lehetetlennek tűnik.

A belarusz és a kirgiz válságokat követően sokan arra számítottak, hogy más országokra is átterjedhetnek a tiltakozások, a tádzsik elnökválasztás és a kazah parlamenti választások azonban a szokott rendben és a papírformának megfelelően zajlottak le.

„Ezzel szemben a Nyugat felé tekintő Grúziában és Moldovában a tavaly őszi választások óta komoly politikai krízis áll fenn, amely csak súlyosbítja a koronavírus-járvány miatt kialakult gazdasági válságot”

Míg Tbilisziben a választásokat elveszítő ellenzék bojkottálja a parlament munkáját, addig Chișinău-ban az elnökválasztásokon nyertes Maia Sandu az, aki hónapokon keresztül minden eszközzel akadályozta a kormányalakítást, hogy kikényszerítse az előre hozott választásokat. Mind a grúz ellenzék, mind Sandu Nyugat-barát elkötelezettségéről híres, és mindketten oroszbarátsággal vádolják ellenfeleiket.

Nem csupán Grúziában és Moldovában vádolhatók a Nyugat-barát erők a válság kirobbantásával. Örményországban sokan Nikol Pasinjan Oroszországtól távolodó, és a Nyugattal kacérkodó politikáját okolják a tavaly novemberben a karabahi háborúban elszenvedett súlyos vereségért. Emlékeztetőül: Pasinjan 2018-ban szintén egy „színes” tüntetéssorozat, az úgynevezett bársonyos forradalom után került hatalomra.

„De Ukrajnában is egyre nagyobb az elégedetlenség a kijevi kormányzat egyoldalú Nyugat-barát politikája, és persze annak következményei miatt”

Ilyen például a lakossági földgáz árának növekedése, amely az ukrán vezetés számára oly fontos IMF-hitelek egyik feltétele. Bár a jelenlegi elnök, Volodimir Zelenszkij a Majdan utáni kurzus – ha nem is megváltoztatásának, de – kiigazításának ígéretével került hatalomra, jelenleg elődjénél, Petro Porosenkonál is kiszolgáltatottabbnak tűnik a nyugatiak, elsősorban persze az amerikai demokraták körüli struktúrák felé, miközben az ország gazdasági helyzete egyre romlik, és a kelet-ukrajnai harcok Zelenszkij által ígért lezárása helyett az elmúlt hónapokban annak kiéleződése következett be.

„A nyugatos törekvések, amelyeket tekintetbe véve támogatóikat, akár nyugati törekvéseknek is nevezhetünk, geopolitikai szempontból sem érték el céljukat. Sőt, gyakorlatilag ellentétes hatást váltottak ki”

Legjobb példája ennek a nyugati szankciós politika, amely csak közelebb hozta egymáshoz Oroszországot és Kínát, míg a belarusz ellenzék külföldi támogatottsága közvetlenül hozzájárult ahhoz, hogy Minszk lemondjon többvektoros külpolitikájáról, és egyértelműen a Moszkvával és persze Pekinggel való szorosabb elköteleződés mellett álljon ki. Az oroszok a karabahi konfliktus során is meg tudták erősíteni pozícióikat. Az elmúlt egy évben a már-már elhalóban lévő eurázsiai integráció is újjáéledt, és a posztszovjet projektekből általában kimaradó Üzbegisztán is megfigyelői státuszt kapott az Eurázsiai Gazdasági Unióban.

Összességében tehát az elmúlt évben a volt Szovjetunió területén a nyugatos kísérletek okozta válságokat, és ezen kísérletek részleges kudarcát láthattuk, miközben Oroszország a térségen végigfutó válsághullám ellenére is megőrizte, sőt, meg is erősítette pozícióit. Függetlenül attól, hogy ez tetszik-e nekünk vagy sem, ezekkel a tendenciákkal számolni kell, máskülönben a vágyvezérelt gondolkodás csupán újabb válságokat és újabb kudarcokat szül majd.

(A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)