„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”

Milyen hosszú lesz a 2022-es év?

2023. jan. 20.
Stier Gábor

MEGOSZTÁS

Az új naptárakat kitettük, a 2022-es év azonban bizonyos értelemben még nem ért véget. Ha ugyanis ezt a fegyverek éveként határozzuk meg, akkor az orosz-ukrán háború tekintetében még mindig tart.  Egyelőre semmi jele annak, hogy a jelenlegi válság szereplői közül bármelyiknek szándékában állna letenni a fegyvert, és tárgyalásokat kezdeni. Mindenki azt hiszi, hogy győzhet, és az idő az ő malmára hajtja a vizet. A diplomácia ideje még nem jött el. Egyszer persze eljön, hiszen minden háború tárgyalásokkal ért véget. De mikor? Milyen hosszú lesz a 2022-es éve? Ez a cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.

„A béke még messze van, egyelőre erre egyik oldal sem kész. Ahhoz, hogy leüljenek tárgyalni, egyik oldalnak eladható győzelmet kellene felmutatni. A jelenlegi patthelyzetben nincs miről tárgyalni” #moszkvater

„A béke még messze van, egyelőre erre egyik oldal sem kész. Ahhoz, hogy leüljenek tárgyalni, egyik oldalnak eladható győzelmet kellene felmutatni. A jelenlegi patthelyzetben nincs miről tárgyalni”
Fotó:EUROPRESS/Dimitar DILKOFF/AFP

„Kiszámíthatatlanság”, „lehetőség”, „elszántság”. Ezek az érzések vezérlik most generációnk legnagyobb nemzetközi válságának résztvevőit. Megfogadták Winston Churchill szavait: „Soha ne hagyd, hogy egy jó válság tönkremenjen!” Egyetérthetünk Andrej Szusencov orosz elemzővel, aki szerint senki sem számított igazán erre a válságra, és még kevésbé ekkora válsággal, ám mindenki annyira belelkesedett a kitörésekor, hogy nem siet a befejezéssel. Hogy miért? Mert ez a válság világosan megmutatja nemcsak a hidegháború vége óta kialakult nemzetközi rendszer szűk keresztmetszeteit, hanem a globális színtér nagy játékosainak az indítékait is. Ne szépítsük, ezek a szereplők új lehetőségeket keresnek ebben a válságban a befolyásuk növelésére.

„A szembenállás több szinten fut. A háborúnak széles és meghatározó értelmezési keretet ad az <Oroszország-Amerika> tengely”

Ez a rendszerszintű, és egyre éleződő szembenállás a mind markánsabban alakuló kínai-amerikai vetélkedés mellett az elmúlt húsz évben a nemzetközi kapcsolatok egyik fő vonulatává vált. Az „Oroszország-Ukrajna” tengelyt a nemzet- illetve a birodalomépítés folyamatában érdemes értelmezni. Ukrajna e folyamat egy bizonyos pillanatában stratégiája egyik kulcsfontosságú céljává tette a csatlakozást a Nyugathoz, és ettől egyelőre az ország pusztulása sem tudja eltéríteni. A háború eközben komolyan próbára teszi Oroszország kapcsolatait is, és alapvetően meghatározza majd 21. századi pozícióit a globális térben. Míg Belarusszal, Kínával vagy Észak-Koreával szorosabbá vált a viszony, addig a posztszovjet térségben ezt egyre többen új alapokra helyeznék, a Nyugattal pedig lényegében leépültek a kapcsolatok.

„Az Egyesült Államok a háború kirobbanásakor ellentmondást nem tűrően felsorakoztatta maga mögé a Nyugatot, ennek ellenére e szövetségi rendszeren belül is látszanak bizonyos repedések”

Az Amerika mögött álló, alapvetően saját erkölcsi felsőbbrendűségének érzése által vezérelt nyugati tábor nagyjából három fő csoportra osztható, a radikális kelet-európaiakra és Nagy-Britanniára, az óvatos nyugat-európaiakra, valamint az opportunista vagy inkább realista Magyarországra és Törökországra. Minden csoport, benne minden ország a maga módján látja a feladatait, és egymással is versengenek az Egyesült Államok figyelméért, valamint egy jobb helyért a 21. században.

Közben ez a válság megviseli a hegemón szerepének megtartásáért küzdő Egyesült Államok régi megbízható kapcsolatrendszerét is, például az arab országokkal, Törökországgal vagy éppen Indiával. Formálódik az úgynevezett nem nyugati pólus. Az említett országokkal az élen sokan szeretnének a jelenleginél több beleszólást kapni a világ ügyeinek intézésébe. Vannak, akik az új nemzetközi helyzetben keresik a lehetőségeket arra, hogy támogatásukat drágábban eladják az Egyesült Államoknak. Mások inkább kivárnak, hogy végül a győzteshez csatlakozzanak.

„Az egymástól eltérő helyzetértékelések és nemzeti stratégiák próbája is tehát ez az egyre inkább nemzetközivé váló válság, ezért aztán nem lehet azon csodálkozni, hogy az a bizonyos 2022-es év nemcsak hosszabb lesz, mint azt gondoltuk, és egyáltalán nem látszik a vége”

Egyelőre semmi jele annak, hogy a válság szereplői közül bármelyik kész lenne tárgyaló asztalhoz ülni. Erről a háborúban közvetlenül vagy közvetetten érintettek inkább csak a kommunikációs háború részeként beszélnek, és mint legutóbb a karácsonyi orosz tűzszüneti javaslat sorsa is mutatja, senki nem gondolja igazán komolyan.

A tárgyalások ideje majd később jön el, a diplomáciának egyelőre a konfliktus kezelésére, az eszkaláció elkerülésére, valamint az atomháború megakadályozására kell koncentrálnia. Egyebek mellett a lengyel területet eltaláló ukrán rakéta esete, az Egyesült Államok erre adott határozott reakciója is mutatja, hogy Washington igyekszik kontroll alatt tartani a konfrontációt Oroszországgal, és nem engedi, hogy Kelet-Európa egyes országai, vagy maga Ukrajna magukhoz ragadják a kezdeményezést. Ebben láthatóan partner Moszkva is, de a lengyelek is csak a falig mennek el, a baltiak pedig kicsik ahhoz, hogy nagy bajt okozzanak.

„Ukrajna ugyanakkor kockázati tényező, hiszen néha úgy tűnik, Kijev mintha nem lenne tisztában azzal – vagy csak nem akarja ezt elfogadni –, hogy az Egyesült Államok számára csak eszköz az Oroszország elleni küzdelemben, és egyben terepe ennek a harcnak”

De ha már Amerikát emlegetjük, akkor meg kell jegyezni azt is, hogy csak egy szavába kerülne, és Kijevet le tudná ültetni Moszkvával a tárgyaló asztalhoz. A Nyugatnak azonban egyelőre ez nem érdeke, mint Ukrajna egyre fokozódó felfegyverzése is mutatja, a háború elhúzódására, Oroszország meggyengítésére játszik. Ráadásul egy tartós béke alapjait kérdőjelezi meg azzal is, hogy a morális felsőbbrendűség érzésével közelít a konfliktus rendezésének kérdéséhez, mint ahogy egyelőre hallani sem akar az orosz érdekek figyelembe vételéről. Jelenleg még mindenki a fegyvereknek szán főszerepet, emellett az asztalcsapkodás folyik, a hangerő a fontos, nem pedig konfliktus csillapítása.

„De azt se felejtsük el, hogy eközben a harcoló felek közelítenek lehetőségeik határához”

Az ukránokat ugyan hajtja még a nemzeti hevület, és az oroszokkal szemben érzettgyűlölet, ám rosszul állnak az anyagháborúban, és egyre jobban fogy az élőerő is. Kijev mégis úgy gondolja, hogy még győzhet, hiszen ebben a Nyugat a végsőkig támogatni fogja. Az orosz fél kezdi megérteni, hogy bármennyire nem így tervezte, beleragadt egy háborúba, és egyre inkább úgy is viselkedik, mint aki háborúzik. Egy idő után az is egyértelművé vált, hogy a front másik oldalán ott az egész Nyugat, de ezt a háborút ennek ellenére nem veszítheti el. A Nyugat vívja a maga hibrid és proxy háborúját, Amerika hideg fejjel, míg Európa túllelkesülve. Ez utóbbira nem érdemes sok szót vesztegetni, hiszen a tartalékai kimerülőben vannak, és egyébként sem ő dönt a háború és béke kérdésében. A Fehér Ház még fűti Ukrajnát, neki nem fáj ez a háború, ám gyorsan leveheti a kezét pártfogoltjáról, ha máshol kiéleződik a helyzet, vagy a nagy lelkesedésben az egyensúlyok vészesen elbillennek.

„Ezért aztán Kijev rosszul számol, ha azt várja, hogy Washington végletesen meggyengíti majd Oroszországot”

A béke vagy legalább a tűzszünet tehát legalább annyira függ a globális játszma alakulásától, Oroszország és az Egyesült Államok akaratától, mint magától a fronthelyzettől. Jól mutatja ezt, hogy márciusban Isztambulban Moszkva és Kijev még hajlott volna a kompromisszumra, egy felsőbb akarat azonban keresztülhúzta a tűzszünetet. A háború inkább belobbant, és mára már túljutott azon a ponton, hogy a felek csak úgy leálljanak. A tárgyalásoknak akkor van igazán esélye, ha az egyik fél megtörik, kilátástalan helyzetbe kerül, vagy a frontok megmerevednek, patthelyzet alakul ki. Az első szcenárió esetén jó eséllyel Moszkva diktálná a feltételeket, míg a másodikhoz Kijev sikerein át vezethet az út. Jelen pillanatban még mindkét oldal úgy gondolja, hogy rákényszerítheti a másikra az akaratát, és erről szólhatnak az év első hónapjai.

„A béke még messze van, egyelőre erre egyik oldal sem kész. Ahhoz, hogy leüljenek tárgyalni, egyik oldalnak eladható győzelmet kellene felmutatni. A jelenlegi patthelyzetben nincs miről tárgyalni”

Közelebb akkor kerülnénk a tárgyalásokhoz, ha például az oroszok áttörnék a Donbasszban a frontot, súlyos veszteségeket okozva az ukrán félnek legalább a Dnyeperig biztosan ellenőrzésük alá vonnák a négy Oroszországhoz csatolt megyét. A másik lehetőség, hogy az ukránok Melitopol irányában elérnék az Azovi-tengert, ezzel stratégiai vereséget mérnének az oroszokra azzal, hogy elvágnák a Krím és a Donbassz közötti szárazföldi összeköttetést. Az előbbire van nagyobb esély, így rövid távon az orosz sikerek vihetnek közelebb a tűzszünethez. Ami persze még mindig messze van a békétől. Ez egy befagyott konfliktus lenne, amely bármikor kiolvadhat, ha az erőviszonyok úgy alakulnak. Hiszen tudjuk, hogy egy Minszk-3-at Ukrajna nyugati segítséggel ugyanúgy a fegyverkezésre használna, mint tette ezt az előző megállapodással.

„Ezt a Kreml is tudja, így nem eladható, hanem meghatározó győzelemre törekszik, ami elhúzódó háborút feltételez”

Annak ellenére, hogy racionálisan gondolkodva mindkét fél érdekelt lenne a békében, hiszen Ukrajna pusztul, Oroszország pedig gyengül, és a háború elhúzódása rontja az esélyeit globális céljai elérésében. Ám Kijev nem racionálisan gondolkodik, elutasítja a Henry Kissinger által ajánlott ésszerű kompromisszumot, hallani sem akar terület veszteségről, és már a semlegességről sem. Moszkva pedig nem állhat le az Ukrajnát megtörő győzelemig még akkor sem, ha hosszú távon ez gazdaságilag egyre jobban megterheli. Tehát amennyiben a nyár elejéig a fronthelyzet alakulása nem ülteti le a feleket, akkor a jövő év elején a gazdasági kényszer és katonai értelemben a kifulladás hozhatja el a fegyvernyugvást.

(Az írás eredetileg a Demokrata című lapban jelent meg, a teljes cikk itt olvasható.)

MEGOSZTÁS

Stier Gábor
1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.

Hozzászólások kikapcsolva

  1. …”A Nyugat vívja a maga hibrid és proxy háborúját, Amerika hideg fejjel, míg Európa túllelkesülve”… Az elemzés majdnem pontos, Amerika (demokrata-republikánus politikai elit+”deepstate”), hideg fejjel ÉS ALJAS módon. Európa (EU+BIZOTTSÁGA) SUNYI, ÉS VAZALLUS-módon. Másrészt, az írás csak a földrajzi-városneveket említi, a személyeket nem, pedig ezek azok, akik döntéseket hoznak azok következményeivel együtt. Nézzük meg, hogy a francia nép döntött páncélosok küldéséről, vagy a macroni vezetés? A csehek akartak “lelkesen” ügybuzgólkodni, vagy Fialaaz ukránokért? A szeptemberi prágai tüntetések, és az azóta más európai államokban lezajló tüntetéssorozatok nem erről tanúskodnak. Végül, tényleg a hazájukat védik a hős ukrán katonák? NEM! Az amerikaiak érdekeit, amit egy ripacs és bandája szolgál ki gátlástalanul, megszégyenítve még a legelferdültebb lelkületű szociopatákat is, azzal az ürüggyel, hogy a hazájukat védik. Ennek a háborúnak nincsenek hősei, csak áldozatai vannak. ukrán, orosz, lengyel, és más országok “önkéntesei”. Béke pedig csak egy esetben lesz. Ha a támaszpontjaival együtt az utolsó amerikai is eltávozik Európából..

  2. Ha már BRICS röpüljön magasan! Érdekes, hogy ez a konglomerátum még nem jutott el oda,
    hogy hallassa a hangját a béke ügyében. Igaz, hogy Kína a COVID miatt, Brazília meg belpolitikai
    okból rumlikkal küzd de India és Dél-Afrika sem nyilvánul meg. Mégiscsak ~1,6mrd lélekről
    lenne szó ebben a négy entitásban.

  3. A háború el sem kezdődött volna, ha Kijev és a Nyugat leült volna tárgyalni. Jelen helyzeteben – Soltenberg kijelentését ismerve – nem is akartak tárgyalni! Jelenleg sincs esélye semmiféle tárgyalásnak, pedig az oroszok nem valami Istentő elrugaszkodott kéréssel fordultak feléjük: nácitlanítás, semlegesség, és külön a nyugathoz a kölcsönös biztonság. Mindet elutasították! Miről lehet még tárgyalni?

  4. Próbálok még valami lehetőséget találni erre a helyzetre, de nem megy, nincs partner aki segítene. A Nyugat, aki számba jöhet, épp most játszotta el a maradék becsületét az átláthatóság tekintetében, hiába fogadkozik Ursula hogy rendet raknak.
    Viszont ahogy megitélem, az USA kifárasztásra játszik Oroszország viszonylatában, nade az orosz politikusok ezt is számba veszik, ezáltal bőséges tartalékot képeznek a nem várt helyzet kezelésére.
    Tányleg lehetne egy bőséges cikket szentelni ebben a témában, különféle okoskodásokat hallgatni, de száz szónak is egy a vége, akinél erő van az a nyerő!

    • Pontosan!

KAPCSOLODÓ CIKKEK

Sencsen nem Jalta, de nem marad következmények nélkül

2026. nov. 21.
A sencseni hármas találkozónak szimbolikus jelentősége van. Egy olyan korszak végét jelzi, amikor a világnak csak egyetlen domináns hatalma ...

Sencsenben visszatért a nagyhatalmi diplomácia

2026. nov. 21.
A világ újrafelosztása elmaradt, nagy egyezmények sem születtek, ettől azonban Hszi Csin-ping, Donald Trump és Vlagyimir Putyin első hármas ...

A „sencseni trojka” megrémíti Európát

2026. nov. 21.
„Európa sántikál és fél Putyintól”, „Európa sehol sincs”, „A csúcstalálkozó figyelmeztetésül szolgál az európai diplomácia számára”. Így ért...

LEGUTÓBBI CIKKEK

CÍMKÉK

© 2018-2026 - #moszkvater