Belarusz, Karabah, Kirgizisztán, Navalnij-ügy… A megnövekedett külső aktivitás és a belső gyengeségek miatt egyre nagyobb a bizonytalanság Oroszország körül az eurázsiai térben. Milyen külső és belső okok vezettek a feszültség megnövekedéséhez? Miként válhat Oroszország az eurázsiai integráció motorjává? S miért van erre szükség? Többek között erről beszélgettünk Alekszandr Guscsinnal, a moszkvai Orosz Állami Bölcsészettudományi Egyetem (RGGU) posztszovjet térséggel foglalkozó tanszékének kutatójával.
– Felizzott a hangulat Oroszország körül. Egyszerre lángolt fel a feszültség Belaruszban, Kirgizisztánban és Karabahban. Véletlen egybeesésről beszélhetünk, vagy érdemes szélesebb értelemben, a geopolitikai játszmák, ezen belül is az Oroszországra gyakorolt nyomás részeként nézni a történteket?
– Véletlen egybeesésről nem beszélhetünk. Nem gondolom, hogy egy központból irányítanák a történéseket, megnyomnak egy gombot és belobbantják a tiltakozásokat, kirobbantják a háborút. A külső tényezőket azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni. Konkrétan azt, hogy az egypólusú világrend összeomlása és a többpólusú rend kialakulása egyaránt kiélezi a globális befolyásért és a regionális dominanciáért folyó versenyt, ezzel generálja a konfliktusokat. A feszültség megnövekedésének egyik oka tehát a világrend átalakulása, többpólusúvá válása. Ehhez járul, hogy a világ vezető hatalma, az Egyesült Államok súlyos belső válságot él át, már képtelen érvényesíteni a befolyását a világ minden szegletében, így aztán ezt a szerepet a regionális szövetségeseire delegálja. Amerika gyengülésével, kivonulásával tehát megnövekszik a regionális hatalmak szerepe, így köztük a feszültség is. Közép-Kelet-Európában például Lengyelországé, amely például a Három Tenger Kezdeményezésen keresztül próbálja ezt a szerepet kiteljesíteni. De ezek a regionális hatalmak meglehetősen különbözőek. Vegyük például Törökországot, amely Erdogannal Líbiától Szírián át a Kaukázusig a neooszmán álmait kergeti. Ez a folyamat elérte a posztszovjet térséget is.
– A regionális hatalmak közötti konfliktus kiéleződése nagyon jól megfigyelhető Belaruszban, de még inkább a Karabah körül most Oroszország és Törökország között folyó proxy háborúban…
– Így van. Törökország e konfliktus kiélezésén keresztül is igyekszik a nemzetközi súlyát növelni. Ezzel egyrészről javítja a pozícióit a tárgyalási folyamatokban, másrészt megpróbálja gyengíteni Oroszországot azzal, hogy megpróbálja szembeállítani nemcsak Azerbajdzsánnal, de hagyományos szövetségesével Örményországgal is.
– Törökországon kívül azonban más regionális hatalmak is megpróbálják megakadályozni Oroszországot térségbeli és globális ambícióinak megvalósításában…
– Igen. Például a már említett Lengyelország. Ebben az esetben a geopolitikai ütközet hadszíntere Belarusz. Varsó ezzel a fellépéssel blokkolni próbálja Oroszország eurázsiai integrációs törekvéseit, de borsot tör Berlin orra alá is. De még tovább mennék, hiszen Belaruszban a rendszer esetleges megbuktatásával az országot az Európába a szárazföldön vezető Új Selyemút fontos csomópontjának tekintő Pekinget is kellemetlen helyzetbe hozza. Ezzel nemcsak a saját, hanem Amerika érdekeit is érvényesíti. De említhetnénk Moldovát is, ahol Románia, Törökország, Oroszország és az Európai Unió érdekei is ütköznek. De ugyanezt a destabilizálódást látjuk az eddig meglehetősen stabil Közép-Ázsiában, ahol Kína és Oroszország jelenléte egyfajta egyensúlyt teremtett, amit például Törökország belépése felborít. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy ezek az országok gyengék, hitelekre szorulnak, így nem nevezhetők igazán szuveréneknek, és az ebből adódó bizonytalanságot csak tetézik az ezekben az országok még meglévő neofeudális viszonyok. Így aztán az atlantista erők ezen a régión keresztül is nyomást gyakorolhatnak Oroszországra. Nemcsak Oroszországra, hanem Kínára is, amelyet eddig inkább a belső régióinak, így például Tibetnek vagy Hongkongnak a destabilizálásával próbáltak gyengíteni.
– Ha jól értem, akkor azt mondja, hogy a regionális és a globális ambíciók, érdekek összeérnek, nem pedig mondjuk az Egyesült Államok utasítja szövetségeseit?
– Jól érti. Nem egyoldalú, hanem egymást kiegészítő folyamatról van szó, amelyben az érdekek gyakran egybeesnek. A status quo megváltoztatására törekvő hatalmak érdekeltek a konfliktusokban, amely pedig előnyös az amerikaiaknak. Tehát ezek a regionális központok alapvetően a saját érdekeiket követik, amelyek beleillenek az amerikai keretekbe. Persze, nem egyszer tudatosan is követik az amerikai érdekeket.
– Oroszországnak az eurázsiai viszonyok destabilizálására, a status quo megváltoztatására irányuló kihívások most a legkevésbé sem jönnek jól. Felkészült erre?
– Nem véletlen, hogy Oroszország nagyon óvatosan viselkedik ezekben a konfliktusokban. Sokan problémának tartják ennek kapcsán, hogy az orosz politika reaktív. Ez már csak azért is problémás, mert a Szovjetunió szétesésével kezdődő folyamat még nem ért véget. Ezekben a konfliktusokban is ott van a szovjet örökség, és az érintettek még nem számoltak el egymással. Ez pedig a posztszovjet térség széteséséhez vezet. Ez a jó ideje megfigyelhető széttartó folyamat oda vezet, hogy a térség makrorégiókra esik szét. Közép-Ázsára, Dél-Kaukázusra, kaszpi vagy fekete-tengeri régiókra.
– S kész-e Oroszország az általa proponált többpólusúvá alakuló világban a verseny ezzel járó kiéleződésének, a regionális konfliktusoknak a kezelésére? Gazdasági, politikai értelemben, vagy éppen abban a tekintetben, hogy vonzó ideológiát nyújtson? Mint Törökország a pántürk egyesítést vagy Lengyelország a demokratikus átalakulást, az európai integrációt?
– Hát igen. Kevés azt megmondani, hogy mit nem kellene tenni! Arra is alternatívát kéne mutatni, hogy ehelyett mit és hogyan kellene felépíteni. Egy szó, mint száz, olyan modellt kell felmutatni, amely vonzó a kisállamoknak, és elfogadható az új nemzetközi rendszer építőelemeként. Ilyet a legtöbb szereplő egyelőre nem tud felmutatni. A status quo fenntartása például éppen a felnövekvő, és a megkövesedett renddel elégedetlen új generációknak elfogadhatatlan, ezért aztán ez az elképzelés nem találkozik a realitásokkal. Ezek a fiatalok más nyelvet beszélnek, és ezt például a jelenlegi orosz hatalom nem beszéli. Így például Oroszországnak a szövetségi rendszer rugalmasabb, kétoldalú kapcsolatokra alapuló formáját kellene megteremtenie. Konkrét és megvalósítható, például a „reindusztralizációt” segítő projektekben, az elitek szuverenitásának tiszteletben tartásában kellene gondolkozni.
– Problémát jelent Oroszország számára az is, hogy a szövetségesei elavult modellekben gondolkodnak. Vegyük Belaruszt. Ha nem kezdődik meg a társadalom megváltozott igényeihez igazodó átalakulás, akkor ezt az országot is elveszítheti. Nem gondolja?
– Egyetértek. Belarusszal például nem az a probléma, hogy Lukasenko az elnök. Sokkal inkább az, hogy a szociális-gazdasági modell nem fenntartható, a társadalom széles rétegeinek, a városi középosztálynak, a fiataloknak pedig nincs politikai képviselete. Feleslegesnek érzi magát és nem tudja megvalósítani önmagát. Ebből pedig nem kér. S még egy, nem elég a liberális modell helyett autoritert ajánlani. A dolog nem ilyen egyszerű. Oroszországnak olyan szövetséget kell ajánlania, amelyben oktatási, gazdasági programokkal segíti a belarusz kreatív réteg önmegvalósítását, a gazdaságot pedig nem dotálja, hanem a modellt segít fenntarthatóvá tenni. Így vonzó partner lesz a középosztály szemében. Ezzel nemcsak a konfliktust oldja meg, de az eurázsiai térség vonzó modernizációs központjává is válik. Ha a politikai átalakulás megakad, az nemcsak a társadalom elégedetlenségét váltja ki, de helyzetbe hozza Kínát és Törökországot is. Ez a szcenárió tehát több szempontból sem kedvez Oroszországnak.
– Lassan az úgynevezett befagyott konfliktusokat is meg kellene már oldani, mert egy ideig ez a helyzet Oroszország érdekeit szolgálta, ám már kezd terhessé válni…
– A megoldatlan területi, etnikai kérdések geopolitikailag már valóban terhet jelentenek. Ugyanúgy, mint a bezárkózás. Szövetségi rendszerre szükség van, mégpedig működőre. Ehhez minőségileg új szövetségi rendszert kell építeni. A globális ambíciók megvalósíthatatlanok a regionális befolyás nélkül. Oroszország nem lehet globális hatalom, ha nem regionális hatalom. Ehhez pedig minőségileg új gondolkodás, a stratégiai tervezés új évtizedekre előretekintő szintje és a modern technológiák meghonosításával végigvitt új iparosítás szükségeltetik. De ehhez arra is szükség van, hogy a szövetséges államokban a vonzó közös oktatási programokon keresztül alakítsuk ki az új elitet. Nem a nyugati modellek átvételével, hanem a saját, szuverén modern paradigmák megteremtésével. Így kialakulhat egy egységes, működő és modern integráció. De a baj, hogy Oroszország a globális porondon sikeresebb, mint a saját környezetében, az úgynevezett közel külföldön. Önbecsapás, ha a posztszovjet térség Oroszország számára nem az első számú prioritás. Ne felejtsük el, kontinentális hatalomról van szó.
– Ezt segíti az eurázsiai integráció elmélyítése. De hogyan?
– Az említett humán és gazdasági projekteken, közös programokon, befektetéseken keresztül. Aktívabb külpolitikára van szükség a konfliktusok megoldásához is.
– Oroszország dolgát nehezíti az is, hogy ezek a kihívások a belső átalakulás, a hatalmi tranzit közben érik. Nem gondolja, hogy erre ráéreztek egyes vetélytársak is? Nem érzi azt, talán nem véletlen, hogy Törökország ép most aktivizálta magát a Kaukázusban?
– A hatalmi átmenet időszaka minden országban nehézségeket okoz. De ez a periódus a fejlődés módjainak keresését, a fejlődési modell átgondolását is felgyorsíthatja.
– Térjünk vissza az eredeti témához, a posztszovjet térségben Biskektől Minszkig fellángolt konfliktusokig. Semmiféle külső beavatkozás nem lehet sikeres az érintett társadalmakban meglévő problémák nélkül. Melyek ezek a problémák?
– Mindenek előtt megjegyezném, hogy a konfliktusok jelenlegi fellángolását azért nem dramatizálnám. Ilyen korábban is volt. A külső, irányított folyamatok mellett e konfliktusok felizzásának természetesen objektív belső okai is vannak. Kirgizisztánban 15 éven belül ez már a harmadik ilyen lázadás, „forradalom”, Ukrajnában az instabilitás 2004 óta erősödik. A karabahi konfliktus nem olyan durván, mint most, de felrobbant 2016-ban és a már ezen nyáron is. Az új dolog ebben a felsorolásban Belarusz. Az okokat elsősorban az adott országok elitjeinek alacsony szintjére vezethetjük vissza. Ezek az elitek egyre kevésbé értik saját társadalmukat, a kihívásokat, a világ bonyolulttá válását. Ukrajnában ehhez még jön az intézmények és a káderek gyengesége. Aztán a térségben, mindenek előtt Ukrajnában kitapintható a politika deszuverenizációja, a külföldi játékosok megjelenése. De ugyancsak Ukrajna és Moldova esetében az európai integráció távolodása is problémát okoz. Az európai vezetők is beismerik, hogy az ukrán modell sikertelen volt. De például Karabah esetében a konfliktus felizzásához hozzájárult a koronavírus-járvány, a gazdasági problémák miatt felgyülemlett feszültség levezetése, a figyelem elterelése ezekről a problémákról. S persze az is, hogy Törökország nagyon jól látta, mennyire lekötik Oroszország energiáit a belső gondok és a Nyugat és közte ismét megnövekedett feszültség.
