Kezdőlap » Történelem » Miért félt Jelcin felvállalni Szevasztopolt?
Jurij Luzskov #moszkvater

Miért félt Jelcin felvállalni Szevasztopolt?

Jurij Luzskov egykori moszkvai főpolgármester a ’90-es évekről, az ország szétveréséről, valamint arról, hogy miért nem volt soha Ukrajna része Szevasztopol

Jurij Luzskov #moszkvater
Jurij Luzskov
Fotó:EUROPRESS/AFP/Sputnik

Jurij Luzskov már 1996-ban felvetette a Szövetségi Tanácsban, hogy a Krímmel ellentétben Szevasztopol soha nem volt Ukrajna része, ám Borisz Jelcin akkori elnök határozottan ellenezte, hogy Oroszország részének ismerjék el. Erről maga a Moszkvát 1992 és 2010 között főpolgármesterként vezető expolitikus beszélt az EADaily portálnak. Mint Luzskov ennek kapcsán epésen megjegyezte, az orosz hatalom ezidőtájt az ország szétverésével, és hadseregének, valamint a hadi potenciáljának gyengítésével volt elfoglalva.

„A Szovjetunió felbomlásáról döntő Belovezsszkaja puscsa-i megbeszélésen az ukrán delegációt vezető Leonyid Kravcsuk kész lett volna lemondani a Krímről”

Tisztában volt ugyanis azzal, miként került az Ukrajnához, és talán érezte is, hogy ebből még gond lesz. Lett is, hiszen Ukrajna a Krímmel több, mint két évtizeden át nem tudott mit kezdeni, végül elvesztette. S e tekintetben már az sem nagyon fontos, hogy valaki az önrendelkezésről vagy a határok sérthetetlenségéről szóló nemzetközi jogszabályt tartja-e elsőbbrendűnek. Elveszítette, mert nem kezdett vele semmit. De Szevasztopol még ezen belül is külön jogi kérdés. De ne szaladjunk ennyire előre! Ott, 1991. decemberében a Breszt közelében lévő vadászkastélyban Borisz Jelcin valahogy elfelejtette felvetni a Krím hovatartozásának a kérdését.

Felvetette azonban hét évvel később a Krímet érezhetően szívéhez közel érző moszkvai főpolgármester. Igaz, nem az egész Krímről beszélt, hanem csupán Szevasztopolról, amikor a hős város tengerpartján felszólalva azt magyarázta a helyieknek, hogy a kikötőváros soha nem tartozott Ukrajnához. Jogi értelemben a Krím 1954-es átadása is hagy maga után kívánnivalót, Szevasztopol azonban teljesen kimaradt ebből az aktusból.

S bizony, arról sokan elfelejtkeztek, hogy

„Szevasztopolt Nyikita Hruscsov nem adta át az Ukrán Szövetségi Köztársaságnak”

Nem is adhatta, hiszen katonai bázisként a Krímben területenkívüliséget élvezett. A tagköztársaságok területén lévő többi katonai bázishoz hasonlóan a Szovjetunió védelmi minisztériumának közvetlen irányítása alá tartozott. Ha például valaki a Krímből, az ukrán vagy az orosz tagköztársaságból Szevasztopolba akart jutni, ahhoz város hatóságainak engedélye kellett. A Szevasztopolhoz tartozó területek és a Krím határán kerítés volt. Ezt magyarázta el Luzskov a felsőház tagjaként is, ám mint fogalmazott,

„Jelcin határozottan ellenezte, hogy Szevasztopol hovatartozásának kérdését felvessék”

„Hiába győzködtem őket, akkor a hatalom az ország szétverésével volt elfoglalva. Az országban forrongott minden. Teljes volt a bizonytalanság, így Jelcinnek nagyon nagy szüksége volt a klülső támogatásra. Ezért aztán alájátszott a Nyugatnak, amely az ország szétesésében, a hadsereg meggyengülésében volt érdekelt. Ugyanígy volt ezzel Mihail Gorbacsov is. Az, hogy kivonta a szovjet csapatokat Kelet-Németországból, helyes lépés volt. Ám, ahogy ezt végrehajtották, az egyáltalán nem szolgálta az ország érdekeit. A hadsereg ugyanis mindenek előtt emberekből áll, s nem volt hol elhelyezni őket. Még kollégiumok sem álltak ehhez rendelkezésre!” – vázolta az akkori helyzetet Luzskov, hozzátéve, hogy ő épített a hazatérő tiszteknek és családjaiknak lakásokat.

Moszkva egykor mindenható ura, ahogy nevezték, a „Gazda” beszélt arról is, hogy Oroszország évi 100 millió dollárt fizetett azért, hogy a Krímben állomásozhasson a flottája. Emellett a bázis megtartásának a fejében nyomott áron adta a gázt. Luzskov nem kíméli az orosz kormányt sem, amely rátámadt, amiért lakásokat épített a szevasztopoli bázis tisztjeinek. „Hogy építhet lakásokat egy idegen országban? S minek?!”  – vetették fel. „Tudják maguk mi zajlik ott?” – idézi fel Luzskov, hogy mivel vágott vissza a moszkvai csinovnyikoknak. „Én jól ismertem a Krímet, s Moszkva városa mindig segítette” – tette hozzá.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.